Szent Faustyna Kowalska

Páli Szent Vince


Kalkuttai Szent Teréz

Kolbe Szent Maximilián

Árpád-házi Szent Erszébet

Szent II. János Pál pápa

De Veuster Damján József

Szent Leopold Mandić

Szent Pio atya

Szent Faustyna Kowalska

*Glogowiec, 1905. augusztus 25. + Krakkó, 1938. október 5.

Szent Faustyna Kowalska - NAPLÓ. Az Isteni Irgalmasság üzenete

Faustyna Kowalska 1905-ben született egy lengyel falucskában, egy tízgyerekes család harmadik gyermekeként. Gyermekkorától kezdve az ima szeretete, a szorgalom, az engedelmesség és az emberi nyomor iránti érzékenység jellemezte. A család szegénysége miatt csak két és fél évig járhatott iskolába, majd tizenévesen otthonából eltávozva gazdag családoknál volt szolgáló.

20 éves korában Varsóban belépett az Irgalmasság Anyja Nővéreinek Kongregációjába, ahol Mária Faustyna nővérként 13 évet töltött el egyszerűségben.

Egész életét felajánlotta áldozatként a bűnösökért. Szerzetesi életének éveit ezért a sok szenvedés és a rendkívül mélységes misztikum jellemezte.

Küldetésének lényege abban állt, hogy újra felidézze a Szentírásban kinyilatkoztatott igazságot: Isten irgalmas szeretetét. Ez az isteni irgalmasság minden ember iránt, még a legnagyobb bűnös iránt is megnyilvánul, ha beismeri és megbánja bűnét, bocsánatot kér, amint ezt a tékozló fiú is tette. Fausztina nővér híres Naplójában, amelyet már sok nyelvre - köztük szerencsére magyarra is - lefordítottak, beszámol Istennel, Jézussal való bensőséges kapcsolatáról, Jézustól kapott küldetéséről.

Az életszentség hírében halt meg 1938. október 5-én, harminchárom évesen.

Boldoggá avatását 1965-ben kezdeményezték, s végül 1993. április 18-án, Húsvét 2. vasárnapján, a római Szent Péter téren az a II. János Pál pápa avatta boldoggá, aki módfelett szívén viselte az Isteni Irgalmasság tiszteletének elterjesztését az egész világon.

2000. április 30-án, ugyancsak Húsvét 2. vasárnapján avatta szentté Fausztina nővért a Szentatya. Ezt követően Húsvét második vasárnapját az Isteni Irgalmasság ünnepnapjaként tiszteli az Egyház.


Páli Szent Vince

Dokumentumfilm Páli Szent Vince életéről

*Ranquine, 1581. április 24. +Párizs, 1660. szeptember 27.

Szülei, Jean de Paul és Bertrande de Moras szegényparasztok voltak, akik szerződéses szolgálattal keresték a kenyerüket. Ranquine-ban éltek. Ezt a Pouy melletti kis falut 1828-ban a szent iránti tiszteletből St. Vincent de Paul-nak nevezték el.

Vince gyermek- és ifjúkoráról semmi rendkívülit nem jegyeztek föl az életrajzírók, csak annyit tudunk, hogy szülei egészen kicsi korától fogva papnak szánták. Tizenöt éves lehetett, amikor a daxi kollégiumban megkezdte tanulmányait, mert itt akadt egy jótevő M. de Comet személyében, aki vállalta taníttatásának költségeit. Daxból áttelepült Toulouse-ba. A perigeux-i püspök 1600. október 12-én szentelte pappá Chateaul'Eveque-ben. Négy évvel később bakkalaureátust szerzett teológiában. Pályázott egy plébániára, s még Rómába is elment megszerzése érdekében, de valaki más kapta meg helyette a kívánt állást. Nagy szüksége lett volna valami javadalomra, mert nemcsak szegényen élt, hanem sok adóssága is volt. Ennek tulajdonítható, hogy 1605 elején két évre eltűnt, anélkül, hogy hitelezőit kielégítette volna.

M. de Cometnak 1607-ben és 1608-ban írt két leveléből tudjuk, hogy egy örökösödés kapcsán Marseille-be kellett utaznia. E két levélből kibontakozik előttünk egy fantasztikus történet, amelyet a történészek kétségbe vonnak: Tengeren indult el visszafelé, de kalózok támadták meg a hajót, elfogták, és Tuniszban eladták rabszolgának. Itt több gazdája is volt: először egy halász, majd egy alkimista, végül egy ferencesből mohamedánná lett úr. Ezt sikerült megtérítenie, és együtt szöktek meg egy csónakon Tuniszból. 1607-ben érkeztek meg Avignonba. Itt Vince megismerte Montario vicelegátust, akit azzal sikerült megnyernie, hogy alkimista titkokat fedett föl előtte. Rómába is elkísérte Montariót. - A szakértők azonban az egész történetet kétkedéssel fogadják.

Mindazonáltal annyi való igaz, hogy az 1605 és 1608 közötti időről nincs hiteles anyag Vincéről. Ebben az évben Párizsba ment. Minden reménye abban volt, hogy sikerül kapnia valami jövedelmező egyházi hivatalt, s végre megszabadulhat gyötrő anyagi gondjaitól. Egyéves várakozás után 1610-ben végre kapott állást: IV. Henrik király első felesége, Valois Margit házikáplánja lett. Nem sokkal később elnyerte a saintes-i egyházmegyében lévő Saint Léonard-de-Chaumes-i ciszterci apátság javadalmát. Ugyanebben az időben ismerkedett meg Bérulle-lel, aki hamarosan megalapította az oratoriánusok francia ágát. Vince lelki fejlődése ettől fogva Bérulle irányítása alatt állt.

Lassanként feladta földies céljait. Amikor lopással vádolták, hősies türelemmel viselte a megaláztatást, s ez az esemény adta az utolsó lökést teljes megtéréséhez.

1612-ben Bérulle egyik társától, Bourgoinge-tól megkapta a Párizs közelében fekvő Clichy nevű plébániát. Kiváló lelkipásztornak bizonyult, apostoli buzgósággal egészen hívei szolgálatára szentelte magát. A következő év őszén azonban Bérulle kérésére nevelői állást vállalt Philippe-Emmanuel de Gondi gróf családjában, aki a királyi gályák parancsnoka volt. A Gondi család rövid idő alatt nagyon megkedvelte Vincét.

Három év múlva mégis lemondott nevelői munkaköréről, és elvállalta a lyoni egyházmegyében lévő Chatillon-les-Dombes nevű plébánia vezetését (1617). Itt alapította az első Szeretet-Testvérületet, amelynek feladata a szegény betegek gondozása lett. Majd ismét visszatért a Gondi családhoz, missziókat tartott, és a család birtokain lévő falvakban további Szeretet-Testvérületeket alapított. 1618 húsvétján kezdett el foglalkozni a gályarabokkal, és próbált könnyíteni kegyetlen sorsukon. 1619 februárjában kinevezték a gályarabok lelkipásztorává. Az Oltáriszentségről nevezett Társulattal karöltve meg tudta szervezni védencei anyagi és lelki támogatását.

Egyre több francia városban kezdett mutatkozni Vince karitatív tevékenységének hatása. Itt is, ott is megalakultak az általa kezdeményezett szegény és beteggondozó Testvérületek. Ő azonban fölismerte, hogy szorosabb kötelékben működő munkatársakra van szüksége, ha azt akarja, hogy a testvérületek valóban hatékonyak legyenek. A Gondi család 1625-ben jelentős összeget bocsátott rendelkezésére e célra, Gondi gróf pedig, felesége halála után belépett az oratoriánusok közé.

Vince közben megtalálta az első társakat, akik hozzá hasonlóan hajlandónak mutatkoztak a missziós tevékenységre. Először a Collége des Bons Enfants-ban (A Jó Gyermekek Kollégiuma), majd 1632-től a Szent Lázár priorátusban volt az otthonuk. Ez utóbbiról kapták később a Lazaristák elnevezést.

Az új kongregáció örvendetesen fejlődött: kezdetben csak a francia városokban, 1643-tól már külföldön is egymás után alakultak a házaik. Algírban, Tuniszban és Madagaszkárban is sikerült Vincének missziós állomásokat szerveznie.

Ugyanebben az évben alapította a Szeretet Leányai társulatot, amely külföldön Irgalmas Nővérek néven vált ismertté. Ebben az alapításban Marillac Lujza (1591-1660), egy szent özvegy volt segítségére, aki 1624-től Vince lelki vezetése alatt állt. Vele együtt először Párizsban alapította meg a Szeretet Leányainak Testvérületét. 1633-ban Marillac Lujza kezdte maga köré gyűjteni azokat a leányokat, akik szegények voltak, de készségesnek mutatkoztak arra, hogy életüket a szeretet szolgálatára szenteljék. Közös otthonban éltek, csak szolgálatuk végzése miatt jártak szerte a városban: fölkeresték és gondozták a szegényeket és a betegeket otthonaikban és a kórházakban.

A Missziós Papok Kongregációja és a Szeretet Leányai megalapításával Vince hatása igen széles körben terjedt. S a harmincéves háború számlálatlanul hozta az olyan szükséghelyzeteket, amelyekben csak a szeretet tudott segíteni. Egyik barátja, a Port-Royalból való Maignat de Bérniers segítségével jelentős mennyiségű alamizsnát gyűjtött a háború áldozatai javára. 1640-ben létrehozott egy újabb intézményt az árva gyermekek fölkarolására. Erre különösen nagy szükség volt, mert a sok hadiárva mellett Párizsban évente mintegy négyszáz gyermeket tettek ki az utcára!

Emellett Vincét foglalkoztatták a nép és a papság lelki problémái is. A Szent Lázár priorátusban szentelési lelkigyakorlatokat tartott teológusoknak; szegény fiúkat tanítottak és taníttattak, hogy pappá lehessenek. A számtalan papjelölt között a lazaristák nevelték Bossuét és Rancét is. 1633-tól keddi napokon a párizsi klérus műveltebb tagjai számára tartott előadásokat.

E vállalkozásaiban elsősorban szervező tehetsége és gyakorlati érzéke jelentett nagy előnyt. De hivatalos helyekről is kapott támogatást, különösen Ausztriai Anna királynőtől és Richelieu bíboros unokahúgától, az aiguilloni hercegnőtől. 1643-ban a királynő meghívta a ”lelkiismereti tanácsadó” hivatalára, ami azt jelentette, hogy az egyházi kinevezéseknél is volt tanácsadói szerepe. E minőségében Vince sok jó püspök kinevezését tudta elérni. Szerencsétlenségére azonban összeütközésbe került a gőgös Mazarin bíboros-kancellárral. A Mazarin–Fronde vitában (a ”Fronde” a Mazarinnel ellenséges udvari párt neve volt) azt tanácsolta a királynőnek, hogy bocsássa el a kancellárt. Mikor azonban Mazarin néhány hónap múlva végleges győzelmet aratott, Vince tudta, hogy kegyvesztett lett. Nem is találta többé helyét az intrikákkal terhelt, csak szórakozásokat hajhászó királyi udvarban.

A buzgó hívők már életében szentként tisztelték. Szeretete és önmaga iránti szigorúsága különös erővel sugárzott belőle. Hatását tovább fokozta kiterjedt levelezése. Hallgatói pedig sokat följegyeztek az Irgalmas Nővérek és a Lazaristák számára tartott beszédeiből. Tanítása azért volt olyan hatásos, mert egyszerű, de megalapozott és mély volt.

Szüleitől örökölt, a vidéki életben megedződött, erős szervezete lassan fölmondta a szolgálatot. Hosszú ideig mocsárlázban szenvedett. 1655-től súlyos beteg volt, a végén járni is alig tudott. 1660-ra majdnem teljesen megbénult, szellemi erői azonban az utolsó percig épek maradtak. Rövid haláltusa után1660. szeptember 27-én halt meg. A temetés valóságos diadalmenet volt. 1729 augusztusában boldoggá, 1737- ben szentté avatták.

Ünnepét még ugyanebben az évben fölvették a római naptárba, július 19- re. 1969-ben a halála napjára helyezték át.

A segítő szeretet nagy mesteréről, aki önmagáról úgy nyilatkozott, hogy ”egy ilyen nyomorult emberről nem érdemes egy szót sem ejteni”, a tettei oly tanúságot tesznek, hogy egyenként is alkalmasak volnának neve halhatatlanságának megalapozására. Mert Szent Vince szentek lelki vezetője, szegények, betegek, foglyok, rabszolgák, öregek, koldusok, árvák, elmebetegek atyja, társulatok, szerzetesrendek, szemináriumok alapítója, misszionárius, a francia papság megújítója, a prédikáció mestere; a háború, a nyomorúság és az éhség leküzdője volt; s szinte litániaszerűen lehet sorolni, mi mindenben volt Isten dicsőségére és felebarátai üdvösségére.

Fiatal pap korában még távol állt a szentségtől. Eleinte egy jól jövedelmező egyházi állásra vágyott, hogy gondtalanul élhessen. Sikertelenségek sorozata után végre egyszer rámosolygott a szerencse: egy toulouse-i özvegy a végrendeletével ezerkétszáz frankot hagyott rá. Csakhogy ez az összeg egy adósnál volt, aki időközben Toulouse-ból áttelepült Marseille-be. Vince tétovázás nélkül eladta a nála kölcsönben lévő lovat, hogy a ”semmirekellőnek” utána mehessen. Addig kutatta, míg megtalálta, és gondolkodás nélkül az adósok börtönébe záratta, illetve arra kényszerítette, hogy háromszáz frankot azonnal fizessen ki neki. Ami utána történt, így beszéli el ő maga:
”Az volt a szándékom, hogy elutazom, amikor egy nemesember, akivel egy szálláson voltam, rábeszélt, hogy hajón menjek vele Narbonne-ig. Azért álltam rá, hogy gyorsabban odaérjek, és valamit megtakarítsak a pénzemből; helyesebben szólva, hogy soha oda ne érjek, és elveszítsek mindent. Oly kedvező szelünk volt, hogy még aznap megérkezhettünk volna, ha Isten nem engedi meg három török kalózhajónak, hogy üldözőbe vegyenek és elfogjanak minket. Útitársaim közül kettőt vagy hármat megöltek, mindenki mást megsebesítettek. Engem is ért egy nyíllövés, amely aztán életem hátralevő részében óra gyanánt szolgált. Levetkőztettek minket, s mindenki kapott egy nadrágot, egy fejfedőt. Amikor partra szálltunk, lánccal a nyakunkban vonultak velünk végig Tuniszon. Hosszas menetelés után a piactérre vittek, ahol a többi hasonló foglyot árulták, úgy, ahogy a lovakat meg a marhákat szokás. Kinyitották a szánkat, hogy a fogainkat vizsgálgassák, nézegették a sebeinket, lépésben, majd futásban jártattak, terhet raktak ránk és figyelték, hogyan cipeljük, s egymással is birkóznunk kellett a vevők előtt. Engem végül egy halásznak adtak el.”

Később egy mohamedánná lett ferences rabszolgájaként a mezőn dolgozott. Vince munka közben zsoltárokat énekelt, s abban talált vigasztalást. Gazdájának három felesége is volt, akik kíváncsian figyelték az idegen rabszolgát, és az egyiknek föltűnt az éneke. Megkérte Vincét, hogy részletesebben beszéljen neki a vallásáról. Az elbeszélés megragadta, és utána heves szemrehányásokat tett a férjének, hogy egy ilyen vallást hogyan tagadhatott meg. Ez a szemrehányás felébresztette a gazda lelkiismeretét: szabadon bocsátotta Vincét, sőt vele együtt Franciaországba ment.

Visszatérése után Vince újra koldusszegényen élt egy kis párizsi padlásszobában, másodmagával. Betegen feküdt a szobában, amikor váratlanul egy gyógyszerészinas orvosságot hozott neki. Miközben Vince arccal a falnak fordulva gyötrődött a láztól, az inas valami üvegfélét keresett, hogy átönthesse bele a hozott gyógyszert. Egyszer csak keresés közben észrevette a lakótárs erszényét, zsebre vágta és eltűnt. Mikor a lakótárs hazatért, keresni kezdte a pénzét, és ordítva követelte Vincétől az erszényt. Ő hiába védekezett, az elrohant, és bíróságon emelt vádat ellene lopásért. Hat évvel később látta be, hogy alaptalanul vádaskodott, Vince számára pedig ez a meghurcoltatás alkalmat adott arra, hogy gondolatai mélyebb igazságokra irányuljanak.

Amilyen mértékben kezdett önmagáról megfeledkezni, úgy szerzett mind finomabb érzéket a mások bajai iránt. Ez mutatkozott meg lelkipásztorkodásában is. Chatillon-les-Dombes-ban egy nyári vasárnapon arról értesült, hogy az egyik közeli tanyán mindenki beteg lett: leírhatatlan nyomorúságban és teljes elhagyatottságban vannak a betegek. Prédikációjában fölszólította a híveit, hogy segítsenek. El is indultak asszonyok, hogy segítséget vigyenek, de annyi élelmet vittek magukkal, hogy legnagyobb része fölhasználatlanul megromlott és ki kellett dobni. Ez adta a fölismerést Vincének, hogy a szeretet tetteit okosan kell gyakorolni, különben csak kárt okozunk. Újra összehívta az asszonyokat, tanácskozott velük, s attól fogva minden nap más vitte a fazék ételt a tanyára. Így sikerült fölébresztenie híveiben a mások nyomorúsága iránti érzéket. És három hónappal később Vince megírta a Szeretet Testvérületének szabályzatát. Ezzel egy olyan fa magvát ültette el, amely nagyra nőtt és sok ágat hajtott.

Mint a gályarabok lelkipásztora hivatali jogával élve fölkereste a párizsi börtönöket, amelyekben embertelen körülmények között, vsszezsúfolva sínylődtek a gályarabságra ítélt foglyok. Kimeríthetetlen jósága és emberiessége ezeket az elkeseredett lelkeket is megnyerte. Egy alkalommal titokban Marseille-be ment. Az egyik gályán fölfigyelt egy kétségbeesett rabra, akit feleségétől és gyermekeitől szakítottak el. Hirtelen elhatározással helyet cserélt a szerencsétlennel: föloldotta az evezőpadtól, és magát láncolta oda. Csak néhány héttel később fedezték föl tettét, amikor az egyik bárónő kerestetni kezdte. Élete vége felé megkérdezték tőle, hogy a lábán lévő sebek nem a gályáról valók-e, de ő nevetve kitért a válasz elől és másról kezdett beszélni.

Hosszas vonakodás után - az alapító harmincszor szólította föl - vette át a Szent Lázár épületcsoportot, s ezzel egy új feladatot vállalt magára: az elmebetegek lelki gondozását. ”Nem kerestük - mondta -, ezt a Gondviselés bízta ránk.” Mikor pedig később máshová akarták szállítani a betegeket, Vince szabályos pert indított értük, mert meg volt róla győződve, hogy mellette vannak a legjobb helyen. A papjainak azt mondta: ”A mi regulánk maga az Üdvözítő, aki azt akarta, hogy megszállottak, bolondok, őrültek legyenek körülötte…” Mindenhonnan hozták hozzá a betegeket, hogy gyógyítsa meg őket, és ő ezt nagy jósággal teljesítette is. ”Miért vonakodnánk mi attól, hogy megkíséreljük az ő követését?” Az intézmény Vince vezetése mellett úttörő szerepet vállalt, és mai orvostörténészek is méltatják Vince pszichiátriai tevékenységét. Egyikük így nyilatkozott: ”Az elmebetegek gyógyítására való törekvés, jóval az úgynevezett fölvilágosodás és humanizmus korszaka előtt, valóságos fölszabadítás volt.”

Hasonló volt Vince magatartása a más vallásúakkal szemben is. Abban a korban, amikor a vallások között a türelmetlenség, a felekezeti gyűlölet és a vallásháború dúlt, hihetetlen ökumenikus gondolkodásról tanúskodott. A hugenottákban nem ellenséget, hanem testvért látott. Megértéssel, nagyrabecsüléssel, igazságossággal és szeretettel közeledett feléjük. Kongregációja papjainak megtiltotta, hogy támadó éllel beszéljenek a szószéken vitatott kérdésekről, bizalmatlanok legyenek az evangélikus pásztorokkal szemben, vagy hogy bármimódon megsértsék a protestánsokat. Megdorgálta a türelmetlen misszionáriusokat, és hangoztatta, hogy az ő feladatuk a katolikusok hibáinak javítása, és nem az, hogy a protestánsok hibáival foglalkozzanak.

Amikor megalapította az Irgalmas Nővérek kongregációját, egy egészen új típusú, laikus nővérekből álló közösséget hozott létre. Ezek a nővérek nem fátyolt viseltek, hanem csak fejkendőt, hogy a betegek láthassák az arcukat. Nem volt idejük a vezeklésre és a szemlélődésre… Azt mondta nekik: ”A szegények a ti breviáriumotok és a ti litániátok! Ez elég.” Nem éltek klauzúrában sem, hiszen állandóan úton kellett lenniük: ”A ti kolostorotok a betegek házai, cellátok a betegszobák, kápolnátok a plébániatemplom, kvadrumotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség. Jól bánjatok a szegényekkel, mert uraitok ők.”

Nagyon kényes feladattal bízta meg Szent Lujzát, amikor gondjaira bízta a kitett gyermekeket. Sok nő, aki hajlandó volt a karitatív munkára, megütközött, amikor arra került a sor, hogy ezekkel a gyermekekkel kell törődnie. A szent azonban lángoló hévvel harcolt ezekért a kicsinyekért, akik házasságon kívül születtek: ”Párizs szégyene, hogy itt úgy bánnak az emberekkel, ahogy a barmokkal szokás. Ezek a kicsinyek valóban Isten gyermekei, mert nincs ember, aki atyaként teljesítené kötelességét irántuk. Számukra az édesapa és az édesanya Isten, aki gondoskodik róluk. Ő örömmel tekint az ő csacsogásukra is, szívesen figyel a kiáltásukra és sírásukra. Igen nagy tisztség Isten szeretett gyermekeit nevelni! Nagy kiválasztottság, boldogság, szent munka ez!” De ismételten csak Vince személyes beavatkozása tudta megmenteni a kezdeményezést a széthullástól. Kérlelve kiáltotta az asszonyok felé: ”A gyermekek élni fognak, ha ti szeretettel gondozzátok őket; de meghalnak, ha ti eltávoztok mellőlük!”

Anekdotákat mesélnek arról a természetes egyszerűségről, amellyel Vince a királyi udvarban forgolódott, amikor Anna királynő a gyóntatójává választotta. Az egyik napon Condé herceg fölszólította, hogy mellette foglaljon helyet. Vince megjegyezte: ”Köszönöm, túlságosan nagy megbecsülés ez a disznópásztor fiának!” Mazarin bíboros pedig, aki ellenségesen nézte Vincét, egy alkalommal kacagva mutogatta Vince kopott cingulumát az udvari embereknek: ”Nézzék csak uraim, micsoda öltözékben jelenik meg Vince úr az udvarban!” Mikor pedig az ellenségeskedés nyílt harccá fajult, Vince bátran szembeszállt a háború okozójával. Richelieu bíboros maga kérlelte Vincét: ”Uram! Adjon nekünk békét! Legyen irgalommal irántunk! Adja vissza Franciaország békéjét!”

Amit a király és hatalmas miniszterei nem tudtak vagy nem is akartak véghezvinni, azt megtette ő - nem az adó emelésével, nem törvényekkel és rendeletekkel, hanem szívének hatalmas szeretetével, amelyre a szívek százezreiben dobbant visszhang. Ez a jelentéktelen kis pap több pénzt gyűjtött össze a háborútól sújtott vidékek számára, mint amennyi Franciaország összes bankjában volt akkoriban. Gabonát és vetőmagot küldött, ekéket és szerszámokat szerzett be az elpusztult gazdaságok számára. Egész karavánokat indított útnak élelemmel és ruhával a nélkülözőknek. Párizsban megszervezte a menekültek ellátását: a Szent Lázárból menhelyet és raktárt alakított ki, népkonyhákat szervezett, melyek számára a nővérek egyre újabb recepteket találtak ki, hogy a nyomorultakat ízletes egytálételekkel táplálhassák. Röplapokat szerkesztett és nyomatott, hogy a népet tájékoztassák a járványok elleni védekezés módjairól. A kevesebbet szenvedett tartományokba megrendítő üzeneteket küldött, hogy fölébressze az emberek adakozó jóságát. Lazarista szerzetesei és az irgalmas nővérek az utcákon és a mezőkön heverő holttesteket temették. Ezen az általános zűrzavaron teljes nyugalommal lett úrrá: felügyelt és irányított, semmi sem hozta ki a sodrából, mindig és mindenhová időben érkezett a segítség.

Reá is érvényesek másoknak mondott szavai: ”Nem kell kapkodással megelőzni a Gondviselést, de amint utat nyit előttünk, az ember már nem lépkedhet, hanem futnia kell!”; ”Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és arcunk verítéke árán!”; ”Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett.”


Kalkuttai Szent Teréz

* Üszküb, 1910. augusztus 27. + Kalkutta, 1997. szeptember 5

Teréz anya 1910. augusztus 27-én született, Agnes Gonxha Bojaxhiu néven, albán szülőktől, Üszküb városában (ma Skopje, a Macedón Köztársaság fővárosa).

Agnes édesapja, Kolle Bojaxhiu, építési vállalkozó, édesanyja, Drana, otthon nevelte a gyerekeket. Agnesnek két testvére volt, Aga és Lázár. Agnes 9 éves volt, amikor édesapja meghalt. A magára maradt özvegy ezután kézimunka-üzlettel tartotta fenn magát és három gyermekét. Édesanyja jelentős szerepet töltött be az egyházközség életében, a jótékony cselekedetek asszonyának nevezték, mivel a nála szegényebbek megsegítését mindig kötelességének tartotta. Ha egy szegény ember kopogtatott be házuk ajtaján, alamizsnát adott neki, s felhívta gyermekei figyelmét: még ha nem is vér szerinti rokonuk, akkor is a fivérük, mert szegény.

A három gyermek szilárd vallási nevelésben részesült. Agnes állami iskolába járt és tagja lett a Mária-kongregációnak. Ebben az időben a jugoszláv jezsuiták működést vállaltak a kalkuttai főegyházmegyében. Az első csoport 1925. december 30-án érkezett Kalkuttába. Egyiküket Kuersongba küldték, ahonnan lelkes leveleket írt a bengáliai missziós lehetőségekről. A kongregistáknak rendszeresen felolvasták ezeket a leveleket. A fiatal Agnes egyike volt azoknak, akik önként jelentkeztek a bengáliai misszióba. Érintkezésbe hozták az írországi Loreto nővérekkel, mivel ők a kalkuttai főegyházmegyében működtek.

Agnes 1928-ban, áldozócsütörtökön határozta el, hogy szerzetesként Istennek szenteli életét. Iskolatársnőjével együtt felvételét kérte az angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét viselte. Innen hamarosan Indiába küldték, hogy megkezdje noviciátusát Darjeelingben. Itt tett szerzetesi fogadalmat 1931. május 25-én. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett tiszteletből választotta. Döntését így indokolta meg: „Ha keresztényi életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Lisieux-i Szent Teréz, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.”

Teréz anya 1929 és 1948 között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember 10-én vonattal indult Darjeelingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen kezdte úgy érezni, hogy nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban, és érez a kedves és jómódú lányok tanítása és nevelése közben. Tisztán észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja”.

Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Pius pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt: szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete alatt. 1948 augusztusában Teréz anya levette a Loreto nővérek ruháját és fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel. Patnába ment, az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedi iskolájának megnyitására.

1950 októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965 februárjában pápai jogú társasággá lett. Hitvallásuk szerint: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség köztünk és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24 órájában Jézust szolgáljuk.” A Szeretet Misszionáriusai egész szívükből, szabad elhatározással a szegényeket szolgálják, és munkájukért semmi pénzt nem fogadhatnak el.

Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, a rengeteg kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat. Kérésére nem tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, az erre szánt összeget az éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”

Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásának irányvonalában helyezkednek el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér és a Szentatya között. II. János Pál 1979 decemberében lelkesülten tiszteletét fejezte ki Teréz anya iránt, akinek munkáját csodálattal követte nyomon. 1986. február 3-án, Kalkuttában a pápa meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte ezt a látogatást. A Szentatya pedig így fogalmazott: „A Nirmal Hriday a remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hridayban az emberi szenvedés misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak.”

Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. Azt, hogy áldozatos tevékenységét mennyire elismerték a más valláson lévők is, jelzi, hogy az indiai kormány állami temetésben részesítette.

A Szeretet Misszionáriusainak rendjéhez ma már négyezer apáca és négyszáz szerzetes tartozik, gyógyító-gondozó tevékenységüket hárommillió önkéntes segíti. Öt földrész csaknem százötven országában – köztük Magyarországon – vannak jelen, gondoskodnak a szegényekről, ápolják a betegeket, a legsúlyosabbakat, így a leprásokat is. Az alapítás óta eltelt ötven esztendő alatt Teréz anya és rendje kiterjesztette tevékenységét a világ minden országára és az „élet minden sebesültjére.”

Teréz anya munkásságának lényegét talán Monseigneur Jean Michel di Falco fogalmazta meg Teréz anya, a hit csodái című könyvében: „Teréz anya egyedülvalóságát az adja, hogy a humanitárius munkát nem a humanitárius munkáért végezte, mint ahogy a jótékonyságot sem a jótékonyságért. Nem kizárólag a fizikai szenvedés, a lepra, az AIDS, az éhség stb. ellen küzdött, hanem minden erejével harcolt a lelki lepra ellen, amelyben az emberiség jó része szenved. Célja nem egyszerűen a gyógyítás volt, hanem és főként az üdvösség és a megváltás, és ennek a legértékesebb dolognak a mércéjével mérve kell őt megítélni és megérteni. Hiszen nem elegendő csodálni Teréz anya emberi kvalitásait. Annyi és annyi mindenféle megtisztelő díjat és kitüntetést kapott, hogy személyes megbecsülésünk vagy egyéni jóváhagyásunk keveset jelent. Jóval inkább, mint a művei iránti támogatást, Teréz anya az ügyével való azonosulást igényli, vagyis annak az elfogadását, hogy Isten mindegyikünkben munkálkodik, és vezet minket, hogy beteljesítsük az Ő igazságát.”


Kolbe Szent Maximilián

*Zdunska Wola, 1894. január 8. +Auschwitz, 1941. augusztus 14.

Maximilian Kolbe egy lengyelországi kisvárosban, Zdunska Wolában született 1894. január 8-án. A keresztségben a Rajmund nevet kapta. Szülei, Julius Kolbe és Maria Dabrowska, szegény takácsok voltak, kiknek hamarosan föl kellett adniuk önálló mesterségüket. Előbb Lódzba, majd 1897-ben még távolabb, Pabianicébe költöztek, ahol az apa gyári munkás lett, az anya pedig kis üzletet vezetett, s mellette bábaasszonyként tevékenykedett.

A család annyira szegény volt, hogy a gyermekek iskoláztatása (az öt közül csak három érte meg a felnőttkort) eleinte nem állt módukban, az elemi ismereteket a családban szerezték meg. 1906-ban nyílt rá lehetőség, hogy a két idősebb fiú a helybeli kereskedelmi iskolában tanulni kezdjen.

1907-ben ferences atyák tartottak hosszabb missziót Pabianice plébániatemplomában. Hatásukra a két idősebb fiú, Ferenc és Rajmund elhatározta, hogy belépnek a ferencesek közé, amit meg is tettek. Nemsokára a harmadik testvér, József is követte őket.

Rajmund a kisszemináriumot (középiskolát) a lembergi ferenceseknél végezte – a város akkor osztrák kormányzás alatt állt –, s ugyancsak ott kezdte meg 1910. szeptember 4-én a novíciátust is. A rendben a Maximilián nevet kapta. 1912 őszétől filozófiát tanult Krakkóban. Elöljárói hamar fölfigyeltek tehetségére és szorgalmára, ezért további tanulmányok céljából Rómába küldték, ahol 1912–15-ig a Gregoriána Egyetemen filozófiát, 1915–19-ig a Nemzetközi Ferences Kollégiumban, a Seraphicumban teológiát tanult. Mindkét szakon doktorátust szerzett.

1914. november 1-én letette ünnepélyes szerzetesi fogadalmát, s a Maximilián mellé a Mária nevet választotta. Négy évvel később, 1918. április 28-án szentelte pappá Basilius Pompili bíboros Rómában. 1919 júliusában visszatért hazájába.

A fiatal Maximilián pátert a rend Krakkóba küldte, hogy a ferences szemináriumban filozófiát és egyháztörténelmet tanítson. Hamarosan azonban félbe kellett szakítania a munkát másfél évre, mert tüdőbajt kapott. Gyógyulása után elhatározta, hogy vallásos folyóiratot indít Rycerz Niepokalanej, A Szeplőtelen Szűz Lovagja címmel. Néhány hónap múlva kis vállalatát áthelyezte a grodnói kolostorba, ahol nemsokára saját nyomdát indított. A kolostor épülete azonban nem felelt meg a nyomda és a kiadó céljainak, ezért Maximilián páter 1927 őszén új kolostor építésébe fogott Varsótól 40 km-re, a Drucki-Lubecki János hercegtől ajándékba kapott telken. Az új kolostort Niepokalanownak nevezte el. Az épületek deszkából és csupasz téglafalakból álltak, s igazi ferences szellemet – egyszerűséget, szegénységet és egészen különleges Mária-tiszteletet – sugároztak. Az első guardián, Maximilián vezetésével húszan kezdték meg a kolostori életet: 2 páter és 18 fráter. Két évvel később már 108 testvér élt és dolgozott a két páter mellett. A Szeplőtelen Szűz Lovagja pedig, melynek főszerkesztője a legifjabb Kolbe fiú, Alfonz lett, továbbra is folyamatosan megjelent.

Páter Maximilián az egész világot meg akarta nyerni Krisztusnak és a Boldogságos Szűz Máriának: 1929-ben tehát missziós kisszemináriumot alapított. Egy évvel később négy testvérrel Távol-Keletre indult, hogy ott új missziókat alapítson. Gyenge fizikuma miatt azonban csak egy állomás alapítását tudta befejezni, Nagasakiban. Itt a papnevelő szemináriumban filozófiai előadásokat kezdett, és a helybeli papokkal együtt szerkesztette a japán Lovagot, amelynek első száma – Seibo no Kishi címmel – egy hónappal a megérkezése után, 1930 májusában már meg is jelent. Egy év múlva Nagasaki egyik elővárosában már új ferences kolostor állt, melynek Maximilián atya a Mugenzai no Sono, A Szeplőtelen Szűz kertje nevet adta. Az épület nagyon egyszerű volt, de nyomda működött benne, amely 1930-ban tízezer, 1934-ben pedig hetvenezer példányban ontotta az említett folyóiratot.

1936-ban egy másik kisszemináriumot nyitott japán gyermekek részére. Közben kétszer járt hazájában, Lengyelországban, egyszer Indiában, ahol szintén kolostort akart alapítani. Ugyanezen célból levelezésben állt a kínai Sanghaj városával. 1936-ban hazatért, s három évig viselte a niepokalanowi guardián tisztségét. Közben 1937-ben Rómában járt, néhány testvért Belgiumba küldött, s 1939-ben maga ment a már német megszállás alatt lévő Lettországba, de itt semmiféle tevékenységre nem talált lehetőséget.

A háború kitörése után hamarosan letartóztatták negyven társával együtt, december 8-án azonban szabadon bocsátották. 1941. február 17- én másodszor is letartóztatta a Gestapo. Május 20-ig a hírhedt varsói Pawiak börtönben volt, majd Auschwitzba szállították. Itt a 16.670-es rabszámot kapta.

Július végén a 14-es blokkból, ahol Páter Maximilián is élt, egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, Karl Fritsch a blokkból tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a tíz nevet, egyikük, Franciszek Gajowniczek felzokogott: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián páter meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését.

A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Nagyboldogasszony vigíliájának estéjén a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették. Harminc évvel később, 1971. október 18-án VI. Pál pápa boldoggá, II. János Pál pápa 1982. október 17-én szentté avatta.

Páter Maximilián hősiességét és rendkívüliségét nem szabad csak a halálában, abban az egy tettben látnunk, amellyel szeretetből életét adta felebarátjáért. E tett egyenes következménye volt életének, mely teljes egészében az Isten és az emberek szolgálatában állt.

Egészsége nagyon törékeny volt, sokat betegeskedett. Ifjú éveiben idegességgel, aggályossággal, a gőg kísértésével és más nehézségekkel harcolt. De rendszeres aszkézissel, gyóntatója iránti tökéletes engedelmességgel, a csend és az alázat gyakorlásával úrrá lett mindezeken. Megtanulta összeegyeztetni a szemlélődést az intenzív tevékenységgel. 1920-ból való följegyzései között áll ez a mondat: „Egyre szentebbé kell lennem!” És ezt a legnehezebb körülmények között is tartotta.

Egész életét a missziós buzgóság és a Szűzanya iránti igen nagy szeretet hatotta át. Bámulatra méltó volt, hogy gyönge egészsége ellenére mennyit dolgozott. Még római klerikus korában alapított egy vallásos egyesületet, melynek tagjai áldozataikat és imáikat a bűnösökért és nemhívőkért ajánlották föl. Niepokalanowban a kor lehetőségeihez mérten nagy kiadót rendezett be: havi-, negyedévi, (1935-től) napilapot jelentetett meg (Maly Dziennik, Kis Napilap).

Életének legjellegzetesebb vonása az érett és következetes hit volt. Gyakran hosszasan imádkozott a tabernákulum előtt. A vértanúság gondolata nem volt idegen tőle, egyik közismert mondása volt: „Szeretném, ha a Szeplőtelen Szűzért porrá őrölnének!”

Értett ahhoz, hogy a régiből újat hozzon elő, össze tudta kapcsolni a hagyományos ferences lelkületet a társadalom aktuális problémáira való reagálással. Minden cselekedetében ez vezérelte: „Amit teszel, jól tedd!”

Achtelik Ivó Mária testvér, aki Niepokalanowban együtt volt Kolbe atyával, egy interjúban a következőket mondta róla:

„Amikor Rajmund kilenc éves volt, elmondta édesanyjának, hogy álmot látott. Megjelent neki a Szűzanya és két koronát tartott a kezében: egy fehéret és egy bíbor színűt. Megkérdezte Rajmundtól, melyiket választja: a tisztaság fehér, vagy a vértanúság bíbor színű koronáját? Rajmund minden töprengés nélkül felelte, hogy mindkettőt kéri. – E jelenéstől kezdve a gyermek megváltozott: csendes, elgondolkodó lett. Későbbi élete és halála bizonyította a látomás hitelességét.

A család szegénysége miatt csak a legidősebb fiú járhatott iskolába, ezért Rajmund megkísérelte, hogy otthon mindent megtanuljon, amit Ferenc hazahozott az iskolából. Egyszer édesanyja gyógyszerért küldte, s a gyógyszerész ámulva vette észre, milyen biztonsággal igazodik el a latin szavak között. Hosszasan elbeszélgetett vele és fölismerte tehetségét. Felajánlotta, hogy latinórákat ad neki hetente. Rajmund majd kiugrott a bőréből örömében. És csakhamar túlszárnyalta testvérét a tudásban.”

Egyik társa a lembergi szemináriumból így nyilatkozott róla: „Rajmund volt valamennyiünk között a legtehetségesebb. Ha nem lép be a kolostorba, nagy hadvezér vagy zseniális föltaláló lehetett volna”.

A következő epizód Rómában történt, nem sokkal a filozófiai doktorátus megszerzése után. Rajmund és társai séta közben a hitről és a Szeplőtelen fogantatásról beszélgettek, amikor egy úr belefolyt a beszélgetésbe és indulatosan vitatkozni kezdett Rajmunddal. A vitát azzal akarta lezárni, hogy leereszkedő hangon közölte: „Nézze, fiatal barátom, ezt csak jobban tudom önnél, én a filozófia doktora vagyok!” Mire a huszonegy éves Maximilián nevetve válaszolta: „Ez cseppet sem meggyőző érv, mert én is az vagyok!” A másikat ez igen elgondolkoztatta.

Már növendék korában egy missziós folyóiratról álmodott. Amint krakkói tanár lett, kérvényt nyújtott be feletteseihez, hogy kiadhasson egy újságot. Az engedélyt megkapta azzal a föltétellel, hogy a költségeket magának kell előteremtenie. Maximilián ajtóról ajtóra járva kéregetett, és egy év múlva a nyomda állt. A kolostorban azonban rossz szemmel nézték tevékenységét, és munkatársaival együtt áthelyezték a félig romos grodnói kolostorba. Mint indokolták: „Nem felel meg alapítónk szándékának, hogy újságot szerkesszünk és terjesszünk. A mi dolgunk az imádság és a gyóntatás. Feladatunk a lelkipásztorkodás, a misszió és a prédikálás”. Kolbe atya így válaszolt: „Éppen ezért kell nekem így dolgoznom, hiszen a 20. és nem a 13. században élünk.”

Ivó testvér így tudósít a niepokalanowi alapításról: „1927-ben Varsó mellett egy nagy telket kínáltak eladásra. Tulajdonosa Drucki- Lubecki herceg volt. Kolbe atya tudomást szerzett a dologról, ám a provinciális a vételárat túl magasnak találta, ezért nem utalta ki. A páter ekkor útra kelt Varsó felé, kölcsönkért csizmában, foltozott csuhában, vállán hátizsákkal, de telve a reménnyel, hogy sikerül majd rávennie a herceget: adja olcsóbban a telket. Isten pedig azt is megadta neki, amit kérni sem mert, a hercegre ugyanis oly mély hatást gyakorolt hosszú beszélgetésük, hogy végül a telket nem olcsóbban, hanem ingyen adta oda.

Néhány nap múlva a testvérek első csoportja elindult Grodnóból, hogy fölépítse az új kolostort. A környékbeli parasztok, akik addig meg voltak róla győződve, hogy a barátok csak imádkozni tudnak, elámultak a csodálkozástól: a testvérek föltűzve ruhájukat, egyikük facipőben, másikuk mezítláb, hajnaltól estig vidáman dolgoztak. És már a második napon enni-innivalót kaptak a „kedves szegény testvérek” a környékbeliektől, akik maguk is beálltak segíteni.

A missziós buzgóság négy testvérrel együtt Japánba vitte a pátert, anélkül, hogy ismerte volna a nyelvet, lett volna pénze, vagy bárki is várta volna ott őket. Ezt írta onnan: „A hó beesik a hálónkba. Az eső a fazekainkba csorog. Kínlódunk, hogy megtanuljuk a japán írásjeleket. Testem tele van kiütésekkel, nem bírom a japán konyhát. Jaj, testvéreim, milyen nehéz dolog a honvágy!” De egy hónappal később niepokalanowi társai ámulva olvasták a következő táviratot: „Ma szétküldtem az első számot, ami tízezer példányban jelent meg”.

Ivó testvér lelkesen mesélt házfőnöke széleslátókörűségéről: „Kolbe atya eszméivel messze megelőzte korát. 1917-ben például a mozit egyes egyházi vezetők csak a kísértés eszközének tekintették, ő pedig áldásos találmánynak tartotta.

Minden technikai találmányt nyomon követett. Maga is tervezett egy igen gyors repülőmotort. A háború kitörése előtt azt a tervet forgatta fejében, hogy repülőteret épít és szerez négy repülőgépet. A rádiót is fölhasználta munkájához. Állandóan önálló munkára késztetett minket. Semmit nem utált úgy, mint az ostobaságot. Volt egy külön levélszekrényünk, ahová a találmányainkat dobtuk. Niepokalanowban számos szabadalom született”.

Első (amnitzi) fogságának idejéből mesélte egyik fogolytársa: „A priccsem közvetlen az övé mellett volt. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy valaki betakarja a lábamat. A páter volt. Olyan jó volt hozzám, mint az édesanyám. Azt is láttam, hogy teljes adagját odaadta másoknak.”

Másodszori letartóztatása után a Pawiak börtönbeli közös cellájukba egyszer belépett a parancsnok és észrevette a csuhás embert. Megragadván a rózsafüzérét, egészen közel húzta magához, és arcába üvöltötte: „Igazán hiszel ebben?!!” Majd a válaszra – Igen! – addig ütötte-verte a szerzetest, míg az vérrel borítva el nem terült a cella padlóján.

Auschwitzban Maximilián a vérszomjas Krott parancsnoksága alá került. Krott gyűlölt minden politikai foglyot, de mindenkinél jobban gyűlölte a lengyeleket és papjaikat. A rabokat abban a lágerben súlyos fatörzsek cipelésére használták. Krott, valahányszor elhaladt előtte Maximilián páter, mindig végigvert rajta. Egyik délben kikeresett egy különösen nehéz fatörzset a számára: Kolbe atya végső erőfeszítéssel vette magára, és ingadozó léptekkel indult meg vele. „Futólépés!!” – ordította a parancsnok, Kolbe atya azonban erejét vesztve összerogyott. Krott odalépett hozzá, és csizmájával az arcába tiporva ordította: „Majd megmutatom neked, te naplopó, mi a munka!!” A „naplopót” deresre fektették, és ötven botütést mértek rá. Amikor kínzója megtörölte izzadt homlokát, a páter nem mozdult többé. Csizmájukkal rugdosták le a véres testet a pocsolyába. Krott hanyagul néhány gallyat vetett a halottnak vélt fogolyra. Később rabtársai vitték be a betegszobába. – És Kolbe atya egy hónap múlva önként odaadta az életét az éhségbunkerban.

Egyik fogolytársa mondta el: „A páter haláláról az egész táborban beszéltek. Ő nemcsak egy embert mentett meg az életnek: tettével sokakban fölébresztette a bátorságot ahhoz, hogy túléljék a tábort. Fel tudta ébreszteni bennünk az emberi jóságba vetett hitet.”


Árpád-házi Szent Erszébet

*Sárospatak, 1207. +Marburg, 1231. november 17.

Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, „Istent szeresse”), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és „kifosztva” a várat, segített az éhezőkön.

Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: „Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!”

Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy „elűzték a várból”. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: „Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ”Akkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!” És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól…”

Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük.

1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára.


Szent II. János Pál pápa

*Wadowice, 1920. május 18. + Róma, 2005. április 2.

Szent II. János Pál pápa Karol Józef Wojtyła néven született 1920. május 18-án Lengyelországban, a Krakkótól 50 kilométerre fekvő kisvárosban, Wadowicében.

Korán árvaságra jutott: édesanyja, Emilia Kaczorowska 1929-ben halt meg. Bátyját, Edmundot, aki orvos volt, 1932-ben, édesapját pedig 1941-ben veszítette el.

1938-ben beiratkozott a krakkói Jagelló Egyetemre, melyet Lengyelország náci megszállása alatt bezártak. Karol először egy kőfejtőben, majd a Solvay vegyi gyárban dolgozott. 1942-ben elkezdte tanulmányait az Adam Stefan Sapieha bíboros irányítása alatt álló, krakkói illegalitásban működő szemináriumban. Ebben az időben tagja volt egy szintén földalatti színháznak is.

1946. november 1-jén szentelte pappá Sapieha bíboros Krakkóban. Nem sokkal később Rómába küldték, ahol a francia domonkos szerzetes, Garrigou-Lagrange irányítása alatt tanult. A teológiai doktorátust 1948-ban szerezte meg. Disszertációját A hit értelmezése Keresztes Szent János szerint címmel írta. Tanulmányai időszakában a lengyel emigránsok lelkigondozásával töltötte a nyarakat Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában.

1948-ban visszatért Lengyelországba és különböző krakkói plébániákon, illetve egyetemi lelkészként szolgált. 1951-től folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait, majd az erkölcsteológia és az etika professzora lett a krakkói szemináriumban és a lublini egyetem teológiai karán.

1958. július 4-én XII. Pius pápa krakkói segédpüspöknek nevezte ki. Püspökké szentelésére szeptember 28-án került sor a krakkói Wawel székesegyházban. Püspöki jelmondatát később pápaként is megtartotta: Totus Tuus (Egészen a Tiéd). 1964 januárjában VI. Pál pápa kinevezte Krakkó érsekévé, majd 1967. június 26-án bíborossá kreálta.

Karol Wojtyła részt vett a II. vatikáni zsinaton, és fontos szerepe volt a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció megfogalmazásában.

I. János Pál halála után, 1978. október 16-án választották pápává. Elődei iránti tiszteletből a II. János Pál nevet választotta. Október 22-én a Szent Péter téren mutatta be székfoglaló szentmiséjét. Homíliájában hangzott el a híres „Ne féljetek!” felszólítás.

II. János Pál volt a 264. az egyházfők sorában, 455 év óta az első nem olasz pápa, az első szláv pápa. Közel 27 éves pontifikátusa az egyik leghosszabb a történelemben.

Az egyházat imádsággal és gondoskodással vezette, minden megjelenését a derű és a remény hatotta át. Péteri szolgálatát fáradhatatlan missziós lelkülettel végezte: 104 apostoli utazást tett Olaszországon kívül, Olaszországon belül pedig 146-ot. Róma püspökeként az Örök Város szinte összes plébániáját meglátogatta. Kétszer látogatott Magyarországra: 1991. augusztus 16. és 20. között, valamint 1996. szeptember 6–7-én.

Minden elődjénél több egyházi és állami vezetővel találkozott. A szerdai általános kihallgatásokon több mint 17 millió ember vett részt pápasága alatt. A 2000-ben tartott nagy jubileumi évben több mint 8 millió zarándok érkezett Rómába.

Pápasága alatt 14 enciklikát adott ki, emellett számos apostoli levelet, apostoli buzdítást és apostoli konstitúciót írt.

A lengyel pápa több száz boldoggá és szentté avatást ünnepelt, Lisieux-i Szent Terézt az egyház doktorává avatta. A boldogok közé emelte többek között Teréz anyát, a magyarok közül pedig Apor Vilmost és Batthyány-Strattmann Lászlót. Szentjeink közül ő kanonizálta Kingát és Hedviget.

A fiatalok iránti szeretete vezette, amikor meghirdette az ifjúsági világnapot. Pápasága során ennek kapcsán 19 alkalommal találkozott fiatalok millióival.

II. János Pál pápaságának meghatározó momentuma volt a más vallásokkal való párbeszéd. A világvallások vezetői több alkalommal találkoztak Assisiben, hogy együtt imádkozzanak a világ békéjéért.

Felkészültségével, mély emberismeretével, imádságával hozzájárult a közép-kelet-európai társadalmi változásokhoz, a kommunista rendszer összeomlásához.

II. János Pál pápa vezette át az egyházat a harmadik évezredbe.

2005. április 2-án, az általa liturgikus nappá tett Isteni Irgalmasság vasárnapjának vigíliáján halt meg. Azokban a napokban zarándokok millió érkeztek Rómába. Temetésére április 8-án került sor.

Utóda, XVI. Benedek pápa 2011. május 1-jén avatta boldoggá, és ünnepét október 22. napjára jelölte ki.

2013 júliusában Ferenc pápa aláírta a szentté avatáshoz szükséges dokumentumot, majd 2014. április 27-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján XXIII. János pápával együtt szentté avatta II. János Pál pápát.


De Veuster Damján József

*Tremeloo, 1840. január 3. +Molokai szigete, 1889. április 15.

A Csendes-óceán mérhetetlen térsége évszázadokon át távol esett a fehér ember útjától. Csak amikor James Cook (1728–1779) nyilvánosságra hozta a Déli-tenger csodavilágáról szóló fantasztikus tudósításait, ébredt fel az érdeklődés a Földnek ez iránt az eddig ismeretlen része iránt. A „paradicsomi állapotok” keltette elragadtatásból az józanította ki Európát, amikor Cookot megölték „a természet ártatlan gyermekei”. Ennek ellenére a pálmák alatti álomszép élet illúziója egyre újabb kalandkeresőket vonzott.

Teljesen más erők indították a keresztény hithirdetőket a távoli szigetekre. Tudták, hogy a Déli-tenger paradicsoma nem problémátlan. Az uralkodó fehér emberek viszályai tették többek között nehézzé az itteni életet. Az Evangélium hírnökei sem voltak mindig egyben a béke hírnökei: a különböző felekezetek misszionáriusai nemcsak a lelkeket, hanem gyakran a földet is elvitatták egymástól; a lelkeket Istennek akarták megnyerni, a területet saját nemzetüknek. A hit első katolikus hírnökei franciák voltak. Olyan vallási közösséghez tartoztak, amely ki akarta küszöbölni a viszálykodás áldatlan következményeit. A nép Picpus- misszionáriusoknak nevezte őket. Róma 1825-ben rájuk bízta a Hawaii- szigetek, néhány évvel később pedig egész Polinézia misszionálását.

A feladat csaknem meghaladta a fiatal közösség erejét. Amellett még a protestáns hithirdetők is nehézségeket támasztottak. A Picpus-atyákat elűzték Hawaiiról, és más munkaterületet kellett keresniök maguknak. Amikor Franciaország végül kikényszerítette fiai számára a szigeteken való tartózkodás jogát és az első apostoli vikárius hozzá akart fogni a munkához, hajótörést szenvedett és társaival együtt a vízbe fulladt. Utódának, Louis Maigret-nek (1804–1882) teljesen újból kellett kezdenie mindent; de legjobban a hit hírnökeinek állandó hiánya kínozta. A missziós hivatások gondja arra indította a Picpus-társaság vezetőségét, hogy Franciaország szomszédos országaiban toborozzanak segítőket.

Felhívásuk különösen Belgiumban talált élénk visszhangra. A vallásos falusi családokban nem volt ritkaság, hogy több gyermek is megértette és követte a szerzetesi hivatást. Így volt ez a De Veuster családban is, amely Tremeloóban, egy kis flamand faluban lévő birtokán gazdálkodott, s az megfelelő megélhetést biztosított a sokgyermekes család számára. Egy fiú és két leány választotta már a szerzetesi életet, amikor József is engedélyt kért apjától, hogy kolostorba léphessen. Ágost testvéréhez hasonlóan ő is pap akart lenni a Picpus- misszionáriusoknál. József a gyors elhatározás embere volt. Amikor egy napon apjával együtt meglátogatta testvérét a kolostorban, azt kérte, hogy ott maradhasson. Ám csalódás érte: Mivel már idősebb volt, és nem rendelkezett elegendő képzettséggel, a rend elöljárója csak laikus testvérnek vette fel. József a szerzetesruhával együtt a Damján nevet kapta.

Damján testvér titokban azt remélte, hogy pap lehet majd. Mindenben megtette kötelességét, és minden szabad idejét arra használta, hogy latinul tanuljon. Csakhamar olyan alapos tudást szerzett, hogy segíteni tudott a fiatalabb tanulóknak feladataik megoldásában. Ez az elöljáró fülébe jutott, s Damján elérte, amit remélt: teológiát tanulhatott. Az a kívánsága is, hogy a misszióba küldjék, gyorsabban teljesült, mint ahogy remélni merte. Maigret püspök ismételten segítséget kért. A kiválasztottak közt volt Damján testvére, Ágost is (szerzetesi nevén: Pamphilius), de tífuszban megbetegedett, nem tudott elutazni. Damján ekkor ismét bebizonyította gyors elhatározó képességét. Kérte, hogy testvére helyett elmehessen a misszióba. Bár nem volt még pap, felettesei hozzájárultak, és 1863-ban mindenszentek ünnepén Brémából elindult hosszú útjára.

Dél-Amerikát körülhajózva a Horn-foknál érte el a Csendes-óceánt, s végül négy és fél hónapi utazás után Honoluluba érkezett. Nyolc nappal később szubdiákonus lett, további két hónap múlva pedig pappá szentelték. A püspöknek szüksége volt rá, hogy egy megbetegedett misszionáriust pótolhasson a fő szigeten. Damjánban minden adottság megvolt arra, hogy hithirdető legyen: mint életerős parasztfiú hozzászokott, hogy megfogja a munka végét, rendíthetetlen és határozott, vidám, derűs lélek lakott benne. Emellett jámbor volt, állhatatos, telve az önátadás készségével. Amit Damján mulandó javakból birtokolt, elfért lova két nyeregtáskájában: némi fehérnemű, egy miseruha, alba, egy kis misekönyv és kehely – ez volt mindene. Ezzel kezdte meg munkáját missziós területének népes falvaiban; fel kellett fedeznie a vidéket, meg kellett tanulnia a bennszülöttek nyelvét, és vándor misszionáriusként állandóan úton volt.

Így múlt el az első év. A kevés keresztény vallási élete felvirágzott, számuk lassanként megnőtt. Damján atyát szerették, és nem is csak a hívők. Boldog volt, mint amilyen boldogan élt egykor flandriai hazájában. Jó és bőséges aratás elé nézett. De – a betakarítás nem rá várt. Egy napon eljutott hozzá egy testvérének segélykiáltása, azé, aki Hawaii szigetének szemközti tengerpartján misszionált. Munkája túlságosan nehéz volt számára: a sikertelenségbe belebetegedett. A püspök úton járt valahol messze, de még ha ott lett volna, akkor sem tudott volna segíteni: nem volt senki, akit az elcsüggedt hithirdető mellé állíthatott volna. A beteg testvér azonban mégis segítségre szorult. Damján gyorsan döntött: helyet cserélt testvérével, és kezdte elölről.

Új területén először találkozott azzal a nagy csapással, amely a Déli- tenger paradicsomát valóságos pokollá tette: a leprával. Mivel a betegség gyorsan terjedt, a kormányzat arra kényszerült, hogy olyan intézkedést tegyen, amely a legbiztosabban leküzdi a fertőzés veszélyét: a leprásokat elkülönítették, és Molokai sziklaszigetére szállították. Szegények teljesen önmagukra voltak utalva, és a halál gazdagon aratott közöttük. A túlélők kétségbeesésükben ivásban és erkölcstelen kicsapongásokban kerestek bódulást. Azok a papok, akiket a püspök alkalomszerűen Molokaira küldött, hajmeresztő dolgokat beszéltek el. Nem csoda, ha azok a misszionáriusok, akik 1873 tavaszán egy templomszentelés alkalmával teljes számban összegyűltek püspökük körül, csakhamar ezekről a viszonyokról kezdtek beszélgetni. A püspök nem titkolta, hogy mekkora a gondja a száműzöttek üdvössége miatt.

Damján területéről sok beteg tartózkodott a sziklaszigeten. Úgy érezte, hogy hívják – és Isten is hívja. Ezért felajánlotta a püspöknek, hogy küldje őt Molokaiba. Már másnap reggel elkísérte a püspök annak a hajónak a fedélzetére, amely a szigetlakók élelmiszerellátásáról gondoskodott. Estére Damján atya volt az egyedüli egészséges több mint nyolcszáz beteg között. Önként temette el magát közéjük elevenen; mert még csak kilátás sem volt arra, hogy Molokairól egyszer visszatérhessen az egészségesek közé. Harminchárom éves volt, egészséges és erős, így hát határozottan nekivágott. A betegeknek mindenük akart lenni: atyjuk és testvérük, orvosuk, tanítójuk és papjuk. Hozzájuk tartozott. Milyen gyakran megtörtént, hogy beszédeiben ezt a fordulatot használta: „Mi, leprások!” Nemcsak szavak voltak ezek, Damján át is élte ezt. Úgy tűnt, hogy nem aggasztja a fertőzés; úgy bánt a betegekkel, mintha egészségesek volnának. Félelemnélkülisége megnyerte számára a kitaszítottak vonzódását és szeretetét. Ezen a módon sikerült Damjánnak a lepratelep arculatát teljesen átalakítania, az emberek érzületét és magatartását megváltoztatnia, méghozzá tartósan. Amikor egy tájfun elpusztította a nyomorúságos kunyhókat, azon fáradozott, hogy a betegekkel együtt új, tiszta faházakat emeljen számukra. Kórházat is épített azoknak, akik nem tudtak már egyedül segíteni magukon, továbbá két árvaházat azoknak a gyermekeknek, akiknek családjuk nélkül kellett a szigeten lakniok. Még a halálfélelmet is enyhíteni próbálta Damján azzal, hogy gondoskodott az elhunytak méltó temetéséről.

Damján fáradhatatlan szeretetszolgálata csakhamar megérlelte lelkipásztori és misszionáriusi fáradozásainak gyümölcseit is. Közössége megnőtt. A telep temploma kicsi lett, bővíteni kellett. Amikor Maigret püspök 1875-ben bérmakörútján Molokaira érkezett, csak ámulni tudott mindazon, amit Damján atya végzett. Ám nemcsak a püspök látta csodálkozva tetteit. A nyilvánosság is tudomást szerzett minderről, bár a rosszakarat sem hiányzott. Tette végül is tanúsággá érlelődött és világméretű visszhangot keltett. Amerikából és Európából érkező adományok könnyítették meg munkálkodását. Egy napon a hawaii kormányzat is felfigyelt rá, sőt 1881-ben maga az uralkodónő is meglátogatta kis szigetén, és átnyújtotta „a leprások apostolának” az ország legnagyobb kitüntetését. Damján azonban nem sokat törődött a világi dicsőséggel. Többet jelentett számára betegeinek hálás mosolya. Tudta, hogy másfajta „kitüntetés” lesz az osztályrésze. Már 1877-ben észlelt a karján kis fehér foltokat; időnként eltűntek, majd ismét előbukkantak. Damján tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Félelem környékezte, bár kezdettől fogva számolt azzal, hogy nem kerüli el a betegséget. Aggodalmában Istenhez fohászkodott.

1884 decemberében megbizonyosodott arról, hogy ő is leprás lett. A szigeten tett körútja után erős rosszullét fogta el. Forró lábfürdőben akart enyhülést találni. Anélkül, hogy odafigyelt volna rá, dagadt lábát belemártotta a forró vízbe. Csak amikor a kezét leforrázta, vette észre, hogy lába érzéketlen maradt, ami a lepra egyik legbiztosabb jele. A bizonyosság olyannyira hatott rá, hogy reszketett, mintha heves láz emésztené. Újra és újra rátört a rettegés. Jó időbe telt, amíg legyőzte magát, és testvérének, Pamphiliusnak meg tudta írni ezt a levelet: „Tudod, hogy a Megváltó kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért. A betegség az életutamat… gyorsabban a mennyei hazába irányítja. Ebben a reményben veszem magamra keresztemet. Kérlek, segíts imádságoddal, hogy legyen erőm kitartani és felérkezzem a Kálvária-hegy csúcsára.”

A keresztút évekig tartott. Damján most már teljesen hasonló lett szeretett gyermekeihez: arca felfúvódott, füle megduzzadt és elformátlanodott, szeme piros lett, a hangja rekedt. Idővel aztán elhagyta az ereje. Lesoványodott és heves láz gyötörte.

Példája azonban utánzásra ösztönzött. Két laikus testvér és egy világi pap szegődött társául. 1888-ban megérkeztek az első irgalmas nővérek is Molokaira. Damján ujjongott: „Nyugodtan meghalhatok. Művem jó kezekben van.”

1889. április 15-én éjjel halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damján első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll:

„Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damján De Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg.”

Damján emléke nem hunyt ki. 1936. május 3-án a „Mercator” belga iskolahajó a nagy misszionárius földi maradványait hazavitte Belgiumba.


Szent Leopold (Lipót) Mandić

*Herceg Novi, 1866. május 12. + Padova, 1942. július 30.

Bogdan Ivan Mandić néven született 1866-ban. A Bogdan név azt jelenti: Isten ajándéka. A Mandić házaspár tizenkettedik gyermeke valóban Isten nagyszerű ajándéka lett, nemcsak családja számára. Dalmát származású szülei, Peter és Karoline Herceg Noviban éltek, Dubrovniktól negyven kilométerre. Itt született Bogdan 1866. május 12-én. A vallás az egész család életében fontos szerepet játszott. Karoline asszony különösen Jézus Édesanyja iránt tanúsított nagy tiszteletet, amit gyermekei szívébe is sikerült beoltania.

Bogdan nevelésének szülei gyermekkorától kiemelt figyelmet szenteltek. Alacsony termete miatt félresikerült kis teremtménynek látszott. Gyenge hangja volt és még egy kicsit selypített is. A jelentéktelen külső mögött azonban olyan belső értékek rejlettek, amelyek később bontakoztak ki, és keltettek csodálatot az emberekben.

1882-ben belépett a kapucinusok udinei szemináriumába. Ismerősei azzal vigasztalták édesanyját, hogy ott legalább jól elrejtőzhet a fiú, hiszen a házasságra úgysem lenne semmi esélye. Karoline asszony nem sokat adott szavaikra, rendületlenül imádkozott és bízott.

Bogdan két év múltán úgy döntött, hogy teljesen elkötelezi magát a kapucinus rendben. 1884-ben elkezdte a noviciátust a velencei tartományban. Beöltözésekor vette fel a Leopold rendi nevet. Ünnepélyes fogadalmait 1888-ban tette le Padovában. Ezután folytatta teológiai tanulmányait Udinében. 1890. szeptember 20-án pappá szentelték a velencei Santa Maria della Salute templomban.

A fiatal kapucinus Leopold atya állandó gyóntató lett a velencei kolostorban. Elöljárói valószínűleg el akarták rejteni a gyóntatószékben. Bizonyára nem gondolták, hogy ezzel öntudatlanul a Szentlélek indítását követték. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy Leopold atya karizmatikus lelkivezetői adottságokkal rendelkezik. Hét éven át maradt gyóntató Velencében. Ezután házfőnöki kinevezést kapott a rend dalmáciai kolostorába, majd néhány év múlva visszakerült Olaszországba. Több kolostorban megfordult rövidebb ideig, míg végül 1909-ben Padovába költözött. Élete hátralévő részét itt élte le.

Itt ütötte fel - ahogy ő maga mondogatta tréfásan - „főhadiszállását” egy levegőtlen, sötét cellában, a templom és a kolostor között. Ebben a télen jéghideg, nyáron fülledt kis szobácskában, használt fotelben ülve töltötte napjai jórészét évtizedeken át gyónói között, akik megállás nélkül ostromolták „főhadiszállását”. Világi hívek, papok és szerzetesek egyaránt megfordultak gyóntatócellájában, de több püspök, köztük a későbbi I. János Pál pápa is igénybe vette lelki vezetését.

Leopold atyából szinte sugárzott a mély vallásosság és a Szent Szűz iránti gyermeki bizalom. Sok különös, sőt csodás esemény történt körülötte, de ezeket mindig igyekezett titokban tartani. Egyes eseményeket előre megjövendölt.

Egyik bizalmas barátjának többek között megjósolta a padovai kolostor bombázását. Hozzátette azonban, hogy az ő cellája sértetlen marad, mivel ezen a helyen Isten sok csodás dolgot művelt. 1944. május 19-én öt bomba földig rombolta a kolostorépületet. Semmi más nem menekült meg, csak Leopold atya cellája és egy Mária-szobor.

Elsősorban szívből fakadó bölcsességével, alapos teológiai tudásával, valamint rendkívüli jóságával, és az emberi gyengeségekkel szemben tanúsított mély megértésével vonzotta az embereket a páter. Bele tudta élni magát a bűnösök helyzetébe, lenyűgöző egyszerűséggel helyezte minden gondjukat Jézus Anyjának kezébe. Lángoló szeretettel ragaszkodott a Szent Szűzhöz. Előfordult, hogy egy-egy nehéz, bonyolult ügy esetében félbeszakította a gyónást, és a gyónó türelmét kérve felállt: egy ideig Mária szobra előtt imádkozott, aztán rendszerint jóságos és örömteli mosollyal tért vissza a gyóntatószékbe.

1934-ben sikerült eljutnia Lourdes-ba. Ez volt talán élete legszebb élménye. Mély megindultságában azonnal beült a gyóntatószékbe. Ott érezte magát otthonosan, ott lehetett leginkább hasznos mások számára.

Egész életében sokat betegeskedett. Élete végén rák támadta meg. A legsúlyosabb szenvedéseket is hősiesen tűrte, soha nem panaszkodott, nem húzta ki magát semmilyen kötelesség alól. Szenvedéseit felajánlotta engesztelésül az emberi bűnökért. 1942. július 30-án halt meg. Utolsó sóhajként a Salve Regina ima szavai hagyták el ajkait: „Ó áldott, ó drága, ó édes, szép Szűz Mária!”

Az alacsony termetű kapucinust, a lélek óriását Boldog VI. Pál pápa avatta boldoggá 1976. május 2-án.

1983. október 16-án a római Szent Péter téren Szent II. János Pál pápa a szentek sorába ik-tatta.


Szent Pio atya

*Pietrelcina, 1887. május 25. +San Giovanni Rotondo, 1968. szeptember. 23

Kisbirtokos szülők hét gyermeke közül a negyediknek született. A keresztszégben a Francesco nevet kapta. Már kisgyermekként részt vett a gazdaság körüli munkában: a bárányokat és egyetlen kecskéjüket legeltette. Amikor édesanyja, Peppa mama játszani küldte, Francesco azt mondta: „Nem megyek, mert káromkodnak.” Szívesen időzött az Angyalok Királynéja templomban, itt tanult hittant is. Amikor egyedül volt, a rózsafüzért imádkozta. A bárányok őrzése közben gyakran látott egy szakállas szerzetest, aki adományokat gyűjtött, s a kisfiú elhatározta, hogy ő is olyan szerzetes lesz, akinek szakálla van. 5 éves volt, amikor egy nyári délután a Szent Anna templomban megjelent neki Jézus Szentséges Szíve, odaintette magához a főoltár mellé és a fejére tette a kezét. Ettől kezdve voltak látomásai, őrangyalát is látta. Nagyon korán fölébredt benne a vágy, hogy szenvedhessen Jézus szeretetéért. Olykor az ágya mellett a földön aludt, párnája egy kő volt. Egy parasztember tanította írni és olvasni. Amikor a család megértette, hogy szerzetes akar lenni, magántanítókra bízták. Apja kétszer is megpróbált Amerikában munkát találni, hogy a család helyzetén könnyítsen, s gyermekei tanulhassanak.

Mielőtt otthonát elhagyta, Francescónak három látomása volt:
- 1902. decemberében az Úr megmutatta neki, hogy egész élete folyamatos és kemény harc lesz a sátánnal.
- 1903. január 1-én a szentáldozás után jobban megvilágosodott az előző látomás;
- 1903. január 5-én éjszaka pedig egy fenséges, nagyon szép férfi megragadta a kezét, arra buzdítva, hogy vegye föl a harcot egy félelmetes és igen nagy termetű emberrel. Azt ígérte: „Segíteni foglak és nem engedem, hogy legyőzzön; mindig melletted leszek, hogy te győzd le őt”.

1903 január  6-án Morconéban jelentkezett a kapucinus konventben. Január 22-án beöltöztették és a kapucinus szokás szerint szülőhelyéről a Pietrelicinai nevet kapta. Már ekkor elhatározta, hogy a szenvedésben fölajánlja magát az emberiségért. Örömmel viselte a noviciátius kemény fegyelmét. 1905. decemberében áthelyezték a San Marco La Catolában lévő Szent Illés konventbe (Foggia). 1906. júniusában továbbküldték a Campobasso melletti Szent Illés konventbe, ahol 1907. január 27-én ünnepélyes fogadalmat tett. Itt végezte a gimnáziumot is.

A szigorú élet (fűtetlen szobák, mezítláb viselt saru) és az önkéntes vezeklések megrendítették egészségét, ezért elöljárói hazaküldték Pietrelcinába gyógyulni és megerősödni. Az év végén a montefuscói konventbe (Avellino mellett, Nápolytól 30 km-re) küldték, itt kezdte a teológiát. 1910. augusztus 10-én a beneventói székesegyházban pappá szentelték. Augusztus 14-én szülőfalujában mondta első szentmiséjét.

Ebben az időben az ördög gyakran és olyan gorombán támadta, hogy ahhoz hasonlót csak Vianney Szent János életéből ismerünk. Pio atya azonban megkapta a fölismerés és a kitartó harc kegyelmét. A kísértőt csak Barbablunak nevezte.

Egészségi állapota miatt elöljárói ismét hazaküldték, és 1916-ig Pietrelcinában is maradt. Elöljárója ugyan többször türelmetlenül hívta vissza a konventbe, de valahányszor visszament, rövid idő alatt visszaesett a betegségbe. Végül XV. Benedek pápától 1915. február 25-én engedélyt kapott a tartós kolostoron kívüli életre. Otthon kápláni teendőket, hitoktatást végzett, gyóntatott, ájtatosságokat vezetett. A szentmisét egyre inkább engesztelő áldozatként élte át. November 6-án behívták katonának, de az első vizsgálat után Casertába küldték a katonai kórházba, ahol megállapították tüdőbaját, és elbocsátották. Elöljárói 1916. februárjában Foggiába, július 28-án a San Giovanni Rotondo konventbe küldték. Itt töltötte élete hátralévő részét, több mint 50 évet.

Egy levele szerint 1910-től viselte a láthatatlan stigmákat. 1912. április 18-án átélte a szívcsere kegyelmét. A könnyek adományát is megkapta: sokat siratta a maga és a mások bűneit. Idegen nyelvekre az őrangyala tanította. 1918. augusztusában átélte a szív megnyitásának (transverberatio) kegyelmét. Szeptember 20-án megjelentek testén Krisztus látható, vérző sebei, a stigmák. Az Úr Jézus egyszer azt mondta Pio atyának: „50 évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz.” Így is lett: pontosan 50 év múlva halt meg, s halála pillanatában a sebek behegedtek.

 Az emberek keresni kezdték, egyre többen mentek el San Giovanni Rotondo konventjébe, hogy találkozzanak vele. Ezzel együtt megkezdődtek a vizsgálatok stigmáinak hitelessége felől. A kiküldött orvosok többsége kételkedett a hitelességükben, de egyikük, Festa doktor nyilvánvalóan természetfölötti jelenségnek minősítette a sebeket. Egy hivatalos vizsgálatot végző egyházi személy ezt a jelentést küldte Rómába: „Pio atya ördögtől megszállott, s a konvent tagjai csalók gyülekezete”. Ezért a Szent Officium 1923. április 17-én úgy nyilatkozott, hogy a Pio atyával kapcsolatos dolgokat nem tekinti természetfölöttinek. Ellenségei még a konventből is el akarták távolíttatni, hogy a zarándoklatoknak véget vessenek. A környék lakói azonban fölkészültek arra, hogy mindenáron megvédik őt, s ennek láttán az egyik miniszter személyesen járt közben Merry Del Val vatikáni államtitkárnál, aki kieszközölte Pio atya maradását. A Szentszék azonban 1924. június 24-én megtiltotta neki, hogy hívőket fogadjon, gyóntasson, s bármi módon kapcsolatot tartson velük. Ezért Pio atya évekig remetei elszigeteltségben élt és teljesen egyedül misézett. Végül azonban e rendelkezéseket XI. Pius pápa egy újabb vizsgálat után, 1933-ban visszavonta. Pio atya július 16-án misézett újra nyilvánosan, a hívők részvételével. Egy év múlva kezdte újra a gyóntatást. Ettől kezdve élete a reggeli szentmise után végnélküli gyóntatásokból állt. 1954 nyarán a sokaság miatt a templom előtti téren kezdett misézni.
Pio atya már 1925. januárjában megnyitott egy 20 ágyas kis kórházat. 1932-ben fölvetette egy nagyobb kórház építésének a gondolatát a szegény betegek szenvedésének enyhítésére. A gyűjtés 1940. január 9-én azzal kezdődött, hogy ő maga egy öreg nénitől alamizsnaként kapott arany tízfrankossal megkezdte az adakozást. Az adományokat a magyar származású Kisvárday Károly patikus kezelte. Amint híre ment a kezdeményezésnek, Itáliából és az egész világból áradni kezdtek az adományok, olykor több milliós tételekben. Bajocchi grófnő, miután Pio atya csodával meggyógyította, egész jövedelmét rendelkezésére bocsátotta.
Az építkezést 1947. május 16-án kezdték, s a Casa sollievo della Sofferenzát (Szenvedés Enyhítésének Házát) 1956. május 5-én áldották meg. Ebben az időszakban Pogány György atya a titkára.

1959. augusztusában a Fatimai Szűzanya vándorszobra két napig San Giovanni Rotondóban volt, s ezalatt Pio atya csodálatosan meggyógyult. 1964. május 11-én a Szentszéket tette meg általános örökösévé. 1968. szeptember 20-án ünnepelték stigmatizációjának 50. évfordulóját. Vasárnap, szeptember 22-én Pio atya tolószékben mondta el utolsó szentmiséjét. A végén az áldásra föl akart állni, de összeesett. Éjszaka még egyszer meggyónt, kérte a szent kenetet, s testvérei és a hívők imádsága közben 23-án 2.30-kor meghalt. A konvent templomának kriptájában temették el, temetésén több mint százezer ember vett részt.

Egy bizonyítottan csodás gyógyulás után Szent II. János Pál pápa, akinek Pio atya még fiatal korában megmondta, hogy pápa lesz, 1999. május 2-án boldoggá, egy újabb gyógyulás után 2002. június 16-án szentté avatta.

Ferenc pápa óhaja szerint Pietrelcinai Szent Pio holtteste az Irgalmasság Szentévében, hamvazószerdán a Szent Péter-bazilikába kerül, ahol 2016. február 8. és 14. között tehetik előtte tiszteletüket a zarándokok.

Pio atya Mindszenty József bíboros börtöncellájában járt. Ezt a különleges képességen alapuló esetet, - a bilokációját - a szentté avatási eljárásának dokumentuma között találhatjuk, a positio második kötetének 1638. oldalán.
Pio atya jövendölése Magyarországról (amit nem mindenki tart hitelesnek): Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!
IRODáK

Plébániai iroda nyitvatártási ideje:

hétfő-péntek: 08:00 - 12:00
hétfő és csütörtök: 17:00 - 19:00

Főesperesi iroda nyitvatártási ideje:

hétfő-péntek: 08:00 - 13:00

ELéRHETőSéGEINK

Parohia Romano Catolică Nr. 1 Carei
Str. 1 Decembrie 1918, nr. 54
RO-445100 Carei

Tel/Fax: +40 261 862 149
Mobil: +40 771 403 183 Email:

plebania@kalazanci.ro

INTéZMéNYüNK

Parohia Romano Catolică Nr. 1 Carei

COD FISCAL 8024129

COD IBAN:
RO96 RNCB 0222 0969 7469 0001
BCR CAREI