Történet a léleknek

A magányos parázs Pozitív életszemlélet A második esély
A ceruza története A Jézus által kapott ajándék A megbocsátás
Az imádságról A könyörülő Isten Rájöttem, mennyi mindent tehetek még másokért
A Szűzanya Az órásműhelyben Én Krisztussal vagyok
Ha Isten nem bocsátana meg, akkor a világ nem létezne Megmutatom a Szentháromságot Csak egy érintés
A saját kereszt Az öreg néni Kinek kell ez a húszdolláros?
Dzsingisz kán és a sas A jótettekről A remény
A legnagyobb ár Pandóra szelencéje Uram! Önnek le kell térdelnie!
Mire jó egy kis ezüst? Ki beszélhet? A próbálkozás művészete
A lakatlan sziget Egy idős ember Kalkuttai Szent Teréz: A legszebb a világon
Légy nyitott a szeretetre! Próbatételek Egy idős ember (2)
El tudod engedni a léggömböt? Acélozd meg magad és menj tovább! Ugorj!
A halott, aki pizsamát viselt! A kis csavar Tudósok
A neheztelés ládikója Az ezüstműves Valaki Marokkóból
A mosoly Elmarad a cirkusz Ajándékozzon időt!
Mire való a csönd? A kritikát kezd önmagadban A sziget
Tehetek valamit Önért? Megbántás A szeretet elhatározás
Rágalom A televízió A szeretet: látásmód-váltás
Önzetlenség Csak a szeretet győzi le a gyűlöletet Az Úr nem hagyja el!
Tengeri csillagok Ez a kötőjel az ön életében Testvéreink táplálása
A számla Odaadó szeretet Hogy lehet benne az egész a részben – Oltáriszentség
Az édesanya teremtése Amikor Isten jobban tudja Szent Ágoston: A Szentháromság titka
Hol van a határa a keresztyénségnek? A Gondviselésről Szeretni, amit csinálok
A kőfaragó Kavicsok a vízben Köztetek áll az, akit nem ismertek
Mi az én kincsem? Isten léte Isten címe
Isten mindig megbocsájt Az ön lámpása mindig világít? Ők a barátaim
Jónak lenni Akinek kincs van a birtokában Ez a ház a tiéd
Család Péter, a katona „A nyolcadik nap”
Önközpontúság Ölelés Amikor a tégla visszaüt
A kövek gyémánttá válhatnak Hogyan kezdj a munkához Híd az emberek között
Emlék Most már tudom, miért kellett megtenned! A gyermek által
A krétai csodás kút IX. Szent Lajos és a keresztelőkápolna Szereti a szenvedő embereket
Meg kell menteni Ágotát Katolikus vagyok Van varázsládája? És mi van benne?
Húzd ki a rossz hajtást! Változtass, amíg nem késő A híd neve: megbocsátás
A makacs túrázó Milyen “szemüveget” szokott hordani? Amibe kapaszkodhat
A kötéltáncos Ami éltet, az az irgalmasság Hivatás
A tüskék Isten nélkül semmit sem tehetek A doberdói rózsafüzér
A Lélek Akinek az ajándékaira szükségünk van Mondd mami, te érted?
A bohóc Szókratész hármas szűrője A lelkiismeret szava
Példa Én melyik búzaszem vagyok? A lovak
Én vagyok az út, az igazság és az élet! A szép szeretet Hitelesség
Én-kép Közösség  

A magányos parázs

Juan mindig elment a vasárnapi szertartásra. De egy idő után úgy érezte, hogy a pap mindig ugyanarról beszél, és nem járt tovább a templomba.
Két hónap múlva, egy hideg téli estén meglátogatta őt a pap.
„Biztos azért jött, hogy meggyőzzön, ott a helyem” ‒ vélte Juan. Azt is gondolta, hogy nem mondhatja meg távolmaradása valódi okát, hogy a prédikációk unalmasak. Törte a fejét, milyen mentséget találjon, végül két széket tett a kandalló elé, és elkezdett az időjárásról beszélni.
A pap nem szólt semmit. Juan észrevette, hogy hiába próbál társalgást kezdeményezni, s egy idő után ő is elhallgatott. Csaknem fél óráig némán bámulták a tüzet.
Akkor a pap fölállt, és egy gallyal, ami még nem kapott lángra, kikotort egy parazsat a tűzből.
A parázs, kellő hő híján, máris kezdett kialudni. Juan gyorsan visszalökte a kandalló közepébe.
‒ Jó éjszakát ‒ mondta a pap, és fölállt.
‒ Jó éjszakát és köszönöm szépen ‒ felelte Juan. ‒ A parázs, bármilyen fényes is, hamar kialszik, ha távol kerül a tűztől. Az ember, bármilyen okos is, elveszíti a melegét és a lángját, ha távol kerül az övéitől. Vasárnap ott leszek a templomban. 

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

A ceruza története

A fiú nézte, ahogy a nagymamája levelet ír. Egyszer csak megkérdezte:
– Egy olyan történetet írsz, ami megtörtént velünk? Netán ez a történet rólam szól?
A nagymama abbahagyta az írást és elmosolyodott. Így felelt az unokájának:
– Valóban rólad írok. De a szavaknál is fontosabb a ceruza, amit használok. Szeretném, ha a tiéd lenne, amikor nagy leszel.
A fiú kíváncsian ránézett a ceruzára, de nem látott rajta semmi különöset.
– De hát ugyanolyan, mint a többi, amit eddig láttam!
– Minden attól függ, hogyan nézed a dolgokat. Van öt olyan erénye, amit ha sikerül megőrizned magadban, mindig békében leszel a világgal. Az első erény: nagy dolgokat vihetsz véghez, de soha ne feledd, hogy van egy Kéz, amely vezeti a lépteidet. Ezt a kezet mi Istennek hívjuk, és mindig az Ő akarata felé fog téged vezetni. A második erény: néha egy kicsit abba kell hagynom az írást, hogy kihegyezzem a ceruzát. A ceruzának ez szenvedést okoz, de a végén hegyesebb lesz. Van olyan fájdalom, amit el kell tudnod viselni, mert jobb ember leszel tőle. A harmadik erény: a ceruza mindig hagyja, hogy kiradírozzuk azt, amit elrontott. Megérti, hogy ha kijavítunk valamit, amit rosszul csináltunk, az nem szükségszerűen rossz – épp ellenkezőleg: fontos, mert az igazság útján tart minket. Negyedik erény: a ceruzában nem a fája vagy a külső formája a lényeg, hanem a grafit, ami benne van. Ezért mindig törődj azzal, ami a bensődben történik. Végül a ceruza ötödik erénye: mindig nyomot hagy maga után. Tudd meg, hogy az életben te is ugyanígy nyomot hagysz a tetteid után, és ennek tudatában cselekedj.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Az imádságról

A legenda szerint egy kimerítő reggeli imádság után a piedrai kolostor egyik novíciusa megkérdezte az apátot, hogy az imák közelebb hozzák-e Istent az emberekhez.
‒ Egy kérdéssel válaszolok ‒ felelte az apát. ‒ Imádságaid hatására felkel-e a nap holnap reggel?
‒ Dehogyis! A nap azért kel fel, mert egy egyetemes törvénynek engedelmeskedik!
‒ Nos, ez a válasz a kérdésedre. Isten közel van hozzánk, függetlenül attól, hogy imádkozunk-e.
A novícius felháborodott.
‒ Azt mondja tehát, hogy fölöslegesek az imáink?
‒ Teljességgel. Ha nem kelsz föl korán, soha nem látod meg a felkelő napot. Ha nem imádkozol, noha Isten mindig közel van, soha nem veszed észre a jelenlétét. 

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

A Szűzanya

Szent (vagy IX.) Lajos francia király anyja, Blanka, egyik nap elment Párizsban a börtön előtt. Az ablakon át egy rab kérte, hogy adja neki vissza szabadságát. Blanka azt felelte:
Ezt nem tehetem, de szószólód leszek, hogy megnyerhesd szabadságodat.
Elment tehát Lajos fiához, elvezette a börtönbe és kérte:
Az én kedvemért engedd szabadon ezt a szegény embert!
A király teljesítette kérését, maga elé vezettette a foglyot és így szólt:
Visszaadom neked szabadságodat, de el ne felejtsd megköszönni anyámnak, mert nélküle nem részesültél volna kegyelemben.

A mennyei király sem tagadja meg anyja kéréseit, ezt mutatja a kánai menyegző is, hol anyja kérésére tett először csodát.

Pozitív életszemlélet

Sándor mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívot mondani. Ha valaki megkérdezte, hogy van, azt válaszolta: ”Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem.” Született optimista volt.

Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy a helyzet pozitív oldalát kell néznie. Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és azt mondtam:
- Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan. Hogy csinálod ezt? Sándor azt válaszolta:
- Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak: „Két lehetőséged van. Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni.” Minden alkalommal, ha történik valami, magam választhatok, hogy elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle. Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon, elfogadhatom a panaszkodását, vagy felhívhatom a figyelmét az élet szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam.
- Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű. - szóltam közbe.
- De, egyszerű - mondta Sándor, az élet csupa választási lehetőségből áll. Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz, hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: „Te döntöd el, hogy hogyan éled az életed.”

Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett. Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a hátában. Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát. Azt válaszolta:
- Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem. Szeretnéd látni a sebemet?
Megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset pillanatában.
- Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem, emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy meghalok.
- Féltél? Elvesztetted az emlékezeted? - akartam tudni. Sándor folytatta:
- Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól vagyok. De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek arckifejezését, ami azt jelentette: halott ember. És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást.
- Mit csináltál? - kérdeztem tőle.
- Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e valamire, igennel válaszoltam. Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom. Mély levegőt véve visszaordítottam: A gravitációra!
Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik, az életet választottam. Tehát úgy operáltak meg, mint ha élő lennék és nem halott. Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni való hozzáállásának is. Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes életet élni. Hozzáállás kérdése minden.

A Jézus által kapott ajándék

Valahol Skóciában történt a régmúlt időkben. A község lelkipásztora tudomást szerzett egy özvegyasszonyról, aki nagy szegénységben élt. Azzal a szándékkal kereste fel, hogy valami anyagi segítségben részesítse. Beszélgetés közben az özvegy elmondotta, gyakran nélkülözi a legfontosabb élelmiszereket, jóllehet Ausztráliában él egy fia, akinek jól megy a sora.
– És nem segíti magát semmivel sem? – kérdezte a lelkipásztor.
– Nem, semmivel sem. Igaz, rendszeresen ír minden hónapban egy levelet és ebben küld néhány képet.
A lelkipásztor megkérte az egyszerű asszonyt, mutassa meg neki ezeket a képeket. Kérését teljesítette és ekkor derült ki, hogy a képek értékes külföldi bankjegyek, amelyek darabja ötven dollárt ér…

Ez a történet találóan szemlélteti az emberiség gyakori állapotát. Jézus megígérte: Aki engem követ, nem jár sötétségben. Aki az én testemet eszi, örökké él… Keresztáldozatával megszerezte a bűnbocsánatot, az örök életet. Mily szomorú, ha nem ismerjük fel nagyszerű ajánlatát és értéktelen képnek tartjuk az örök élet vételárát.

A könyörülő Isten

Egy édesapa meséli történetét. Fia 10 éves volt, amikor egy iskolai tornaórán rosszul lett, rohammentő vitte a kórházba. A napokig tartó vizsgálatok után az orvosok rendellenességet állapítottak meg és közölték a szülőkkel a hírt, hogy a gyermek szívét meg kell műteni. A főorvos korrekt módon tájékoztatta az apát és az anyát a műtét esélyeiről és kockázatairól és hozzájárulásukat kérte. Órákig ültek az eléjük tett papírt nézve az orvos irodájában. 50-50 százalék. Aláírják vagy ne írják alá? A közben munkáját végző orvos egy idő után visszajött. Nem akarta sem rábeszélni, sem lebeszélni a fiú szüleit. Ő már mindent elmondott. Az apának nem volt bátorsága aláírni, hozzá sem nyúlt a tollhoz. Az anya hirtelen kifakadt és sírva kérdezte az orvost: ”Doktor úr, meg tudja menteni a fiúnkat?” Az orvos ezt válaszolta: ”Nem rajtam múlik.” Majd felfelé nézve hozzátette: ”Hanem a könyörülő Istenen.” Erre az édesapa szó nélkül megfogta a tollat és aláírta a nyilatkozatot, amelyben beleegyeznek a műtétbe. A fiú a műtét óta jól van, most már az érettségire készül. Az apa elmondta még nekem, hogy alapvetően megbízik az emberekben, megbízik az orvosokban, de egy ember hibázhat. Őt az nyugtatta meg, hogy a gyerek sorsa, élete vagy halála Isten kezében van, és ő hitt abban, hogy Isten meg fogja menteni a fiát.

Életünkben számos olyan helyzet van, amikor egyedül Istenben bízhatunk, más nem tud segíteni. Hiába az emberi tudás és felkészültség, hiába a szakértelem és az odafigyelés, hiába a jószándék és az igyekezet, a leendő történések mégsem az emberen múlnak. Egyesek rettegnek az ilyen élethelyzetektől, mert megérzik, hogy nem képesek irányítani, befolyásolni a körülményeket, mások bizalommal ráhagyatkoznak Istenre, mert hiszik, hogy Isten kezében vagyunk a legbiztonságosabb helyen. Bűneinkkel kapcsolatban ugyanígy vagyunk. Tudjuk, hogy valahogy meg kell szabadulnunk tőlük, de hogyan? Önmagunk ereje kevés ehhez. Egyedül Isten az, aki megbocsát, megkönyörül rajtunk. Jó ezt tudatosítanunk ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján, amely ünnepet a szentté avatott II. János Pál pápa kezdeményezésére tartjuk meg 2000 óta a húsvét utáni vasárnapon.

Horváth István Sándor

Az órásműhelyben

Egy órásműhelyben a polcra tettek egy éppen elkészült kis órát. Ott állt két idősebb óra között, amelyek buzgón ketyegték másodperceiket.
- Úgy, most tehát rajtad a sor – mondta az egyik a kettő közül.
– Sajnállak! Most ugyan vidám vagy, de várj csak, majd ha egy évben több mint 31 milliószor ketyegsz, akkor erőd végén leszel.
- Micsoda, 31 milliószor ketyegni! – kiáltotta ijedten az újonnan jött.
- Arra sosem volnék képes! – és kétségbeesésében azonnal meg is állt. Ekkor beleszólt a beszélgetésbe a másik óra:
- Te buta jószág, minek hallgatsz ilyen szóbeszédre? Nincs semmi baj. Egyszerre mindig csak egyet kell ketyegned. Próbáld meg újra, ugye, ez nem is nehéz? És most még egyet, ezt is ugyanolyan könnyen, és most csak így mindig tovább.
- Ó, hát ez egyenként nem is nehéz! Akkor újra kezdem! – kiáltott megkönnyebbülve az új óra. Összeszedte magát, és bátran ketyegett tovább, egyszerre mindig csak egyet. Nem számolta sem a napokat, sem a hónapokat, de az év végére 31 milliót ketyegett, és szinte észre sem vette.

Ne aggodalmaskodjunk a holnap miatt!
Figyeljünk inkább azokra a feladatokra, amelyek épp előttünk vannak! Legyünk szeretettel azok iránt, akikkel éppen találkozunk!
A több majd megoldódik. Az Úr gondoskodik!


Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

A második esély

Az első európai könyveimet népszerűsítő körutamon történt. Úgy döntöttem, hogy ebben a városban ebédelek. Aztán megnéztem a katedrálist, ahol találkoztam egy pappal. „Nézze, hogy megszépít idebent mindent a délutáni nap” ‒ mondta. Szimpatikus volt, beszélgettünk egy kicsit. Végigvezetett a templomon, megmutatta a kolostorokat, az oltárokat meg a belső kerteket. Végül mutatott egy könyvet, amit ő írt a templomról, de nem vettem meg. Amikor kiléptem a templom kapuján, bűntudatom támadt. Elvégre író vagyok, azért jöttem, hogy népszerűsítsem a munkám ‒ mért ne vehettem volna meg a pap könyvét, ha másért nem, hát szolidaritásból? De aztán elfelejtettem az egészet. Egészen eddig a pillanatig.
Megállítottam az autót, Mónicával a templom előtti tér felé vettük az irányt, ahol egy asszony az eget nézte.
‒ Jó napot ‒ üdvözöltem. ‒ Azért jöttem, hogy találkozzak a pappal, aki könyvet írt erről a templomról.
‒ Stanislau atya egy éve meghalt ‒ felelte az asszony.
Mélységesen elszomorodtam. Miért nem voltam képes megadni azt az örömöt Stanislau atyának, amit akkor érzek, amikor valakinél az én könyvem látom?
‒ Az egyik legjobb ember volt, akit valaha ismertem ‒ folytatta az asszony. ‒ Alacsony sorból származott, de régész lett belőle, és segített a fiamnak ösztöndíjat szerezni.
Elmondtam neki, miért jöttem.
‒ Ne hibáztassa magát fölöslegesen, gyermekem ‒ felelte. ‒ Inkább nézze meg még egyszer a katedrálist.
Úgy gondoltam, ez egy újabb jel, és engedelmeskedtem. Csak egy pap volt a gyóntatófülkében, és várta a híveket, akik nem jöttek. Elindultam hát felé, a pap intett, hogy térdeljek le, de én megráztam a fejem.
‒ Nem gyónni jöttem. Csak meg szeretném venni azt a könyvet, amit egy Stanislau nevű férfi írt erről a templomról.
A pap szemei felragyogtak. Kilépett a gyóntatófülkéből, és pár perc múlva egy könyvvel a kezében tért vissza.
‒ Jaj, de örülök, hogy kifejezetten ezért jött! ‒ lelkendezett. ‒ Stanislau atya testvére vagyok, és büszke vagyok rá! Most biztosan a mennyben van, és örül, hogy ilyen fontos lett a műve!
Annyi pap közül éppen Stanislau atya testvérét találtam meg. Kifizettem a könyvet, megköszöntem, a pap pedig megáldott. Már léptem volna ki, amikor meghallottam a hangját.
‒ Nézze, hogy megszépít idebent mindent a délutáni nap! ‒ kiáltotta.
Ugyanazok a szavak, mint négy évvel ezelőtt. Az életben mindig van második esély.
 
Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

A megbocsátás

Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek, és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládába egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.

Egy héten keresztül ezt a ládát a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.

A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit, akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben.

Feltűnt nekik időközben, hogy a láda egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is. Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszon, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp, mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládára. Ráadásul, a karton doboz is kezdett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve, nehezen cipelve súlyos terhét.

Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládának a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt lelki nehézség súlyát képviseli, akkor, amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!
 
Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Rájöttem, mennyi mindent tehetek még másokért

Fogorvoshoz kellett mennem, mert az egyik tömésem kiesett, és rettentően érzékeny lett a fogam. Szinte bármit ettem kellemetlen volt, alig bírtam rágni.
Bosszankodtam. Azért is mérges voltam, hogy a munkámra sem tudok odakoncentrálni. Gondoltam magamban: mindig történik valami, ami gond, nehézség, probléma.
Míg így magammal voltam elfoglalva, jött egy telefonhívás. Egy régi budapesti ismerősöm hívott fel. Már ezer éve nem beszéltünk.
Kérdezi, hogy vagyok. Rögtön panaszkodtam a fogamra.
Aztán én is visszakérdeztem. Csöndesen, kissé szomorkás hangon meséli, hogy elvált tőle a felesége. Most úgy érzi, romokban az eddigi élete.
Elszégyelltem magam.
Én pitiáner problémámmal vagyok rettentően elfoglava, míg ő sokkal nagyobb gondokkal küzd.
Beszélgettünk tovább. Most már arra figyeltem, hogyan is tudnék neki segíteni. Elmondta, hogy albérletre volna sürgősen szüksége.
Ahogy letettük a telefont, elkezdtem hívogatni a telefonkönyvemből azokat az ismerőseimet, akik talán segíthetnek neki albérletet találni. Találtam kettőt is. Olyan lelkesedéssel akartam segíteni, hogy közben észre sem vettem, hogy elmúlt a fogfájásom.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Én Krisztussal vagyok

„Meg volt beszélve, hogy II. János Pál pápa fogadja Teréz anyát, aki otthont akart alapítani a Vatikánban a legszegényebbek számára. Autóval mentünk. Már majdnem odaértünk, amikor Teréz anya meglátott az utcán egy haldoklót. Kérte a nővért, hogy álljunk meg, majd kiszállt, odament a földön fekvő férfihoz, megfogta a kezét és letörölgette az arcát”– mondta el a 84 éves Esseff atya. „A nővérek kissé idegesek lettek, mert Teréz anya másfél órán át térdelt és imádkozott a haldokló mellett. Végül figyelmeztették, hogy nem fog tudni találkozni a pápával. Így felelt: ‘Menjetek el helyettem. Én Jézussal vagyok. Mondjátok meg a pápának, hogy ne haragudjon, de én Krisztussal vagyok.’ – Vagyis Jézust látta a legszegényebbekben.”

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Ha Isten nem bocsátana meg, akkor a világ nem létezne

1992-ben Ferenc pápa egy alkalommal már órák óta gyóntatott, amikor végre találkozott egy idős, nyolcvanéves asszonnyal, akinek szeme tovább látott, tele volt reménységgel.
„Nagymama, maga miért jön gyónni, hiszen nincsenek bűnei.” – kérdezte Ferenc pápa.
„Atyám, mindenkinek vannak bűnei és Isten mindent megbocsát.”
„De ezt honnan tudja?
„Mert ha Isten nem bocsátana meg, akkor a világ nem létezne” – mondta az idős asszony.
Isten mindent megbocsát, egyedül arra vár, hogy te közeledj hozzá.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Megmutatom a Szentháromságot

Egy idős atya egyszer meglátogatta régi ismerősét, akivel éveken keresztül együtt tanított teológiát az egyetemen, de már jó ideje nem találkoztak. Nem kérdezték egymást a közben eltelt évekről, hanem rögtön teológiai kérdésekről kezdtek beszélgetni, miként a régi időkben is. Néhány kisebb jelentőségű kérdés után a Szentháromság témája került elő. A vendéglátó atya ezzel kezdte mondandóját: ”Közel harminc évig tanítottam a szentháromságtant, de most belátom, hogy rosszul tanítottam, sokkal egyszerűbben kellett volna. Most megmutatom neked a Szentháromságot!” Ez a felvezetés igazán kíváncsivá tette a vendégségbe érkezőt, aki évek múltán is jól emlékezett arra, hogy mennyit beszélgettek, sőt vitatkoztak annak idején a katolikus hit ezen valóban legtitokzatosabb, legnehezebben megközelíthető igazságáról. A másik atya közben a bal kezét kissé előrenyújtva kinyitotta a tenyerét: ”Ez az Atya, a mennyei Atya, az első isteni személy. Ő az, aki mindig ad, adományai megmutatkoznak a teremtésben és a gondviselésben.” Aztán előrenyújtott jobb kezét maga felé húzta és ezt mondta: ”Ez pedig a Fiú, a második isteni személy, aki elfogadó. Elfogadja azt, amit az Atya kér tőle és elfogadja mindazt, amit az emberek neki felajánlanak szeretettel.” Vendége ekkor közbevetette: ”Most aztán kíváncsian várom, hogyan mutatod meg a Szentlelket.” Erre a magyarázó atya egyszerűen összekulcsolta a két kezét: ”Ez pedig a Szentlélek, aki összekapcsolja, egyesíti az Atyát és a Fiút.”

(c) Horváth István Sándor

Csak egy érintés

Egy árverésen történt a következő eset. Az értékesítendő tárgyak között egy hegedűre került a sor. A lehetséges vásárlók nem sok fantáziát láttak a kopott hangszerben. Lassan ment a licitálás, egészen kicsiny összegekkel, valaki halkan meg is jegyezte, hogy inkább ki kellene dobni a szemétbe ezt a hegedűt, ő bizony egy fillért sem adna érte.
Ekkor egy idősebb férfi lassan előresétált a székek között, kezébe vette a hegedűt és a vonót és játszani kezdett. A hamis hangok még jobban elriasztották az embereket a vásárlástól, de a férfi nem jött zavarba, sorra hangolta a húrokat, és lassacskán egyre kellemesebb hangokat csalt elő az értéktelennek tűnő hangszerből. A licitálók kedve megjött, egyre nagyobb összegeket ajánlottak fel a hegedűért. Mindenki tátott szájjal hallgatta a csodálatos dallamokat, mígnem egészen magas összegért kelt el a hangszer. Mitől lett ilyen értékes hirtelen ez a hegedű? A válasz egyszerű: a művész érintésétől. Attól, hogy valaki szakszerűen, mesterien szólaltatta meg.

(c) Horváth István Sándor

A saját kereszt

Egy legenda szerint az egyik ember panaszkodik Istennek, hogy nehéz a keresztje. Isten megengedi, hogy válogasson, és olyat válasszon, amilyent akar. Emberünk ki is néz egyet magának, és úgy gondolja, hogy azzal könnyen leélheti az életét. Már jó utat tesz meg kiválasztott keresztjével, amikor egy szakadékhoz ér. A túlsó oldalon végtelen boldogság vár minden emberre. Az angyal most felszólítja a szakadék széléhez érőket, hogy fektessék keresztjeiket a mélység fölé. Az emberek ráfektették, és ki félve, ki bátran, de átjutott a túlsó oldalra. Emberünk is próbálgatja, de bizony rövid lett a keresztje. Vissza kellett térnie, ahonnan jött, hogy Istentől; elkérje a sajátját, a nagyobbat, mert csak azzal tud eljutni céljához, a végtelen boldogságra.

Mindenki saját keresztjének türelmes elviselésével juthat csak a célhoz.

Az öreg néni

- Magával utazott az öreg néni, ugye? - kérdezte a kalauz, miközben elvette tőlem a menetjegyet.
Bólintottam.
- Minden reggel felszáll erre a vonatra. Majd keres valakit, és mindig gondosan ügyel arra, hogy olyan ember legyen, akivel még nem találkozott. Kiválaszt egy idős hölgyet vagy egy fiatal fiút, nem számít neki se a kor, se a származás, csak, hogy legyen egy üres hely mellette. Leül, és a tíz perc alatt, míg megérkezünk a szomszéd faluba, egy pillanatra sem csukja be a száját. Borzalmas egy öregasszony - jegyezte meg gúnyosan.
- Engem egyáltalán nem zavart. Csak egy beszédes néni, nem több.
A kalauzt láthatóan nagyon meglepte, hogy nem helyeseltem és nem értettem egyet vele. Visszaadta a lekezelt jegyet, majd elindult kifelé. Az ajtóban azonban váratlanul megfordult:
- Tudja, a legérdekesebb az, hogy egyetlen kenyérért kel útra minden reggel. Ő mondta nekem egyszer, azért teszi, mert a szomszéd faluban finomabbat süt a pék.
- A kenyér csak ürügy. Nem ez a valódi oka, hogy minden reggel vonatra száll.
A férfi meglepetten lépett vissza a folyosóról, levetette kalapját, majd leült velem szemben. Érdekelte, mit tudhat egy utas egyetlen út alapján, amit ő hónapok alatt nem vett észre
- Akkor mi lenne a valódi ok?
- Az a tíz perces út, míg a vonat az egyik faluból a másikba ér. Neki az utazás nem a szükséges rossz, mint legtöbbünknek, akik itt ülünk a fülkékben, és percenként többször figyeljük az óránkat, hátha attól majd gyorsabban telik az idő. Őt az a tíz perces út tartja életben, és nem a kenyér, amit hazavisz. A történetei táplálják, melyeket újra és újra átél, mialatt meséli nekem, vagy épp magának. Tudja, én csodálom őt, hogy mindennap korán felkel egy beszélgetésért. Feladhatná ő is, panaszkodhatna, hogy fáj a lába, és milyen keserű minden este, mikor magányosan fekszik le, de nem mondja, ahogy azt sem, mennyire fájdalmas reggelente erőt meríteni megtépázott lelkéből, hogy bal lába után a jobbal is lépjen. A szavai, de még a tekintete is végig csak azt suttogja, ő még élni akar. Csak egy kíváncsi szempár kell neki tíz percre. Ezt pedig nem tagadhatjuk meg tőle, nem igaz?
- Ma szerda van. Maga megadta neki, hogy legyen csütörtökje is. Remélem, holnap felszáll valaki, aki a pénteket is megteremti.
Azzal felvette kalapját, majd kisétált az ajtón. Folytatta a munkáját, és én soha többé nem láttam.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Kinek kell ez a húszdolláros?

Kasszan Szaid Amer mesélte ezt a történetet egy előadóról, aki úgy kezdte az előadását, hogy fölmutatott egy húszdollárost, és megkérdezte:
‒ Ki kéri ezt a húszdollárost?
Kezek emelkedtek a magasba, de az előadó hozzátette:
‒ Mielőtt odaadom, tennem kell valamit.
Dühösen összegyűrte, aztán újra föltette a kérdést:
‒ Ki kéri még ezt a pénzt?
A kezek újra a levegőbe emelkedtek.
‒ És ha ezt csinálom?
A falhoz vágta, hagyta, hogy leessen a földre, szidalmazta, megtaposta, majd ismét felmutatta. Megismételte a kérdését, és a kezek megint a magasba lendültek.
‒ Hát akkor soha ne felejtsék el ezt a jelenetet ‒ mondta a hallgatóságnak. ‒ Nem számít, mit csinálok ezzel a pénzzel, mindig ugyanaz a húszdolláros marad. Sokszor minket is összegyűrnek, megtipornak, bántanak, sértegetnek, de az értékünk nem változik.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Dzsingisz kán és a sas

Egy reggel a mongol harcos, Dzsingisz kán vadászatra indult az embereivel. Míg társai íjakat és nyilakat vittek, ő csak a kedvenc sasát tartotta a karján, ami jobb és pontosabb volt, mint bármelyik nyílvessző, mert föl tudott szállni az égbe, és a magasból láthatta mindazt, amit az emberi szem nem lát.
De hiába a nagy lelkesedés: a csapat nem talált semmit. Dzsingisz kán csalódottan tért vissza a táborba, és hogy ne társain vezesse le a kudarc felett érzett dühét, inkább elment sétálni.
A vártnál hosszabb időt töltött az erdőben, így hát nagyon elfáradt és megszomjazott. A nyári hőség miatt kiszáradtak a patakok, és sehol sem talált vizet, mígnem ‒ csodák csodája! ‒ végre megpillantott egy vékonyka eret, amely a szemben lévő szikláról csordogált.
Rögtön letette a sast, elővette kis ezüstkelyhét, amit mindig magánál hordott, beletelt némi időbe, míg teletöltötte, de amikor a szájához emelte, a madár odarepült és kiütötte a kezéből a kelyhet.
Dzsingisz kán feldühödött, de mégiscsak a kedvenc állata volt, és azt gondolta, talán ő is szomjas. Fölvette a kelyhet a földről, letörölte, és ismét megtöltötte. Amikor már félig tele volt, a sas megint rárepült, és kiöntötte a vizet.
Dzsingisz kán imádta az állatát, de tudta, hogy semmilyen körülmények között nem hagyhatja, hogy bárki is tiszteletlenül viselkedjen vele: mi van, ha messziről figyeli valaki, és később elmondja a katonáinak, hogy a nagy hódítót még egy madár is le tudja győzni.
Előhúzta hát az övéből a kardját, majd újra fölvette a kelyhet, hogy megtöltse. Egyik szemét a vízen tartotta, a másikat a sason. Amikor már eléggé tele volt a pohara, a szájához emelte, a madár pedig ismét elindult felé. Dzsingisz kán határozott mozdulattal átdöfte a szívét.
De a vízsugár elállt. A harcos azonban olyan szomjas volt, hogy elindult megkeresni a forrását. Fölmászott a sziklára, és legnagyobb meglepetésére a környék legmérgesebb kígyóját találta benne, döglötten. Ha ivott volna a vízből, már nem is élt volna.
Dzsingisz kán halott sasával a karjában tért vissza a táborba. Aranyból elkészíttette a madár másolatát, és az egyik szárnyára ezt vésette:
„Ha egy barátod olyat tesz, ami nem tetszik, akkor is a barátod marad.”
A másik szárnyára pedig ezt íratta:
„Az a tett, amit a harag vezérel, kudarcra van ítélve.”

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

A jótettekről

A bölcs egy délután megérkezett Akbar városába. Az emberek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget neki, és a tanításai sem keltettek nagy érdeklődést. Sőt, egy idő után kinevették és gúnyolni kezdték.
Egyszer, amikor Akbar főutcáján sétált, éppen egy nőkből és férfiakból álló társaság sértegette. A bölcs nem tett úgy, mintha észre sem venné, hanem inkább odament hozzájuk és megáldotta őket.
Az egyik férfi megszólalt:
‒ Lehet, hogy mindennek a tetejébe még süket is? Fűt-fát kiabáltunk rá, ő meg ilyen szép szavakkal válaszol!
‒ Mindenki azt tudja adni, amije van ‒ felelte a bölcs.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

A remény

A riporter interjút készített a Sorssal.
‒ Ütéseim ‒ mesélte büszkén a Sors ‒, ütéseim kemények és kivédhetetlenek. Balom ugyanolyan rettegett, mint a jobbom! A Hűséget, a Büszkeséget, a Szeretetet, a Tudást, a Barátságot ‒ és tudni kell, ezek a legkeményebb ellenfelek ‒ egymás után küldtem padlóra. Valamennyit kiszámolták.
‒ Így tehát ‒ érdeklődött minden csodálat nélkül a riporter ‒ senki sincsen, aki méltó ellenfélként vehetné fel Önnel a harcot?
‒ Hát, ugye meg kell mondanom ‒ nyilatkozott kelletlenül a Sors ‒, egyvalakivel eddig még nem boldogultam. Valahányszor kiütöttem, mielőtt kiszámolták volna, mindig újra lábra állt.
‒ De hát ki ez az ellenfél, akit még Ön sem tud legyőzni?! ‒ türelmetlenkedett a riporter.
‒ Reménynek hívják. ‒ válaszolta alig hallhatóan a Sors.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

A legnagyobb ár

Egy alig 6 esztendős kislány sétált az utcán. Egy ékszerüzlet előtt ment el, amelynek kirakatában megpillantott egy gyönyörű, kékszínű drágakövekkel kirakott nyakéket. Bement a boltba, nagy fekete szemei megteltek könnyel. Azt mondta az eladónak:
- Meg szeretném venni ezt a nyakéket a nővéremnek. Be tudná szépen csomagolni, és a dobozra tegyen, kérem egy nagy masnit is. – mondta,
- Ez egy nagyon drága nyakék. Mennyi pénzed van? – kérdezte az ékszerész.
A kislány gondolkodás nélkül a zsebébe nyúlt, és elővett pár darab aprópénzt, két kis tengeri kagylót, és egy hajgumit.
- Elég lesz? Ez az összes vagyonom. – mondta, mosollyal a szája szélén. Majd hozzátette: Szeretném meglepni a nővéremet. Ezek a kövek pont olyan színűek, mint a szeme. Édesanyánk félévvel ezelőtt meghalt, azóta ő gondoskodik rólam, és emiatt alig van ideje tanulni, magával foglalkozni. Ma van a születésnapja, szeretném meglepni valamivel. – részletezte a pici lány.
Az ékszerész hátrament, elővett egy fehér dobozt, beletette a nyakéket, majd átkötötte egy kék masnival.
- Ez a te ajándékod. – mondta, és odaadta a kislánynak.
Két óra múlva egy 18 évesnek kinéző lány nyitott be, kezében egy fehér dobozzal, kék masnival átkötve. Azt kérdezte, hogy a benne lévő nyakék ebben az üzletben volt-e vásárolva. Az ékszerbolt tulajdonosa igennel felelt.
- És mennyibe került? – kérdezte a kékszemű lány.
- Az ár konfidenciális, sajnálom, de nem mondhatom meg. – szólt az eladó.
- A kislánynak, aki megvásárolta ezt a nyakéket, nem volt annyi pénze, hogy megvehessen egy ilyen ékszert. – mondta kissé ingerülten a nagytestvér.
- A kishúga kifizetett mindent. A legnagyobb árat fizette az ékszerért, mert mindenét odaadta, amije csak volt. – közölte az ékszerész.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Pandóra szelencéje

Emlékszem, egyszer Libanonban, rögtön a pusztító háború után, Bejrút romjai között sétáltam egy barátnőmmel, Söula Saaddal. Elmesélte, hogy hétszer rombolták le a városát. Tréfásan megkérdeztem, miért építették egyáltalán újjá, miért nem költöztek el inkább máshova. „Mert a mi városunk ‒ felelte. ‒ Mert örökre átkozott, aki nem becsüli meg azt a helyet, ahol az ősei vannak eltemetve.”
Aki nem tiszteli a szülőföldjét, az önmagát sem tiszteli. Egy ókori görög teremtésmítosz szerint Zeusz úgy megharagudott Prométheuszra, amiért ellopta az embereknek a tüzet és függetlenné tette őket, hogy elküldte Pandórát, menjen feleségül a fivéréhez, Epimétheuszhoz. Pandóra magával vitt egy szelencét, amit nem volt szabad kinyitnia. Ám éppúgy, ahogy az ószövetségi Évát, őt is legyőzte a kíváncsisága. Fölemelte a fedelét, hogy megnézze, mi van benne, és abban a pillanatban minden baj kiszállt belőle, s elárasztotta a világot.
Csak egy dolog maradt benne: a remény.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Uram! Önnek le kell térdelnie!

Egy tudós egyszer a koppenhágai Frauenkirchébe ment, hogy ott Thorwaldsen híres Krisztus-szobrát láthassa. Amikor odalépett a szoborhoz, csalódottnak érezte magát. A szobor ugyanis a legkevesebb hatást sem gyakorolta rá. Ekkor valaki így szólt hozzá: „Uram önnek le kell térdelnie és így kell a Krisztus-szobrot megtekintenie”. A tudós letérdelt és ekkor feltűnt, neki a mű szépsége.

– Sok „tudós” hívővé válna, ha letérdelne és imádkozna; az ima megvilágosítja értelmünket. Aquinói Szent Tamás mondta, hogy az oltár lépcsőjén imádkozva többet tanult, mint a könyvekből.

Franz Spirago: Példatár

Mire jó egy kis ezüst?

- Rabbi - szól a tanítvány - nem értem, miért van ez így: elmész a szegényhez, az barátságosan fogad, és segít, amennyire csak tud. Elmész a gazdaghoz, az meg rád sem hederít. Mi van abban a pénzben?
- Állj az ablak elé! - mondta a rabbi. - Mondd meg mit látsz?
- Látok egy anyát a gyermekével. Látom a kocsit, amint a térre ér…
- Jól van. Most állj a tükör elé! Nézd meg mit látsz?
- Hát mit látnék, rabbi? önmagamat!
- No, látod! Az ablak is üvegből van, a tükör is. Mihelyt azonban egy kis ezüstöt adsz hozzá, az ember már csak ónmagát látja.

Gyűrű Géza: Az élet Igéjét hirdetjük nektek. Elmélkedések a vasárnapi szentleckékhez ”C” évre

Ki beszélhet?

- Egy híres ateista professzor befejezte tudományos érvelését, amelyben minden lehetséges módon Jézus ellen uszította hallgatóit, majd a végén megkérdezte:
- Van-e kérdés?
Egy volt alkoholista, aki nemrégiben tért meg, felállt, és szép lassan nekiállt megpucolni egy narancsot.
- Nos?
De ő zavartalanul folytatta, majd jóízűen elfogyasztotta, egyik gerezdet a másik után. Végül megkérdezte a professzort:
- Milyen volt? Édes vagy savanyú?
- Honnan tudnám? Nem kóstoltam!
- Így van ez Jézussal is. Hogy mondhat Róla ilyeneket, ha még sosem találkozott Vele?

Bruno Ferrero: A jéghegy és a düne

A próbálkozás művészete

Egy régi közmondás például ezt mondja: „Rántotta készítésekor először a tojást kell feltörni”. Az is természetes, hogy váratlan konfliktusokba keveredünk. Természetes, hogy ezekben a konfliktusokban sérülések keletkeznek. A sérülések azonban elmúlnak, csak a sebhelyek maradnak meg.
Ez egy áldás. Ezek a sebhelyek egész életünkben végigkísérnek bennünket, és sokat segíthetnek nekünk. Ha bármikor ‒ kényelemből vagy bármi más okból ‒ elfog minket a kísértés, hogy visszatérjünk a múltba, elég, ha rájuk nézünk.
A sebhelyek jelzik a bilincsek nyomát, emlékeztetnek a börtön rémségeire, ezért amikor rájuk nézünk, folytatjuk az utunkat előre. (…)
Bizonyos pillanatok ismétlődnek. Gyakran találja magát szemben ugyanazokkal a problémákkal ugyanazokban a helyzetekben.
Ilyenkor elkeseredik. Úgy érzi, képtelen előrejutni az életben, hiszen rendre ugyanazok a dolgok történnek vele, amelyek korábban is megtörténtek.
„Ezen már keresztülmentem egyszer” ‒ panaszolja a szívének.
„Valóban keresztülmentél ‒ feleli a szíve. ‒ De nem léptél túl rajta.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

A lakatlan sziget

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
„Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?” – kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van. „Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten.” – felelte a kapitány.

Ne félj! Az Úr gondoskodik! Mindig. Most is.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Egy idős ember

Amikor fiatal szeminarista voltam, egyik este a betegszobába mentem (azt már nem tudom, mi¬ért). Az ápoló testvér megigazította az ott fekvő két atya takaróját, én pedig a folyosón állva figyeltem.
Mikor az első atya álla alá húzta a takarót, a beteg öregember ingerülten rámordult:
– Ne mássz az arcomba, tűnj innen!
A szegény testvér szép csendben átkullogott a másik atyához. Az idős ember hálásan fordult felé:
– Drága testvér, olyan jó vagy hozzánk! Ma éjjel, mielőtt elaludnék, elmondok egy imát külön, csak érted!
Es akkor, a sötét folyosón várakozva, egyszer csak minden világossá vált számomra. Egy napon én is a két pap egyike leszek. S hogy melyikük leszek, az most dől el. Amikor megöregszünk, a szokásaink kihangsúlyozódnak. A különcködő, bo¬garas idős emberek egész életükben különcködők, bogarasak voltak. A szent öregemberek egész életükben a szentté válást gyakorolták
Az időskor olyan, mint egy számla a bankban. A végén vesszük csak ki, amit életünk során bele-tettünk.

Bruno Ferrero: A jéghegy és a düne

Kalkuttai Szent Teréz: A legszebb a világon

A legszebb nap? A ma.
A legnagyobb akadály? A félelem.
A legkönnyebb? Tévedni.
Minden rossz gyökere? Az egoizmus, az önzés.
A legszebb szórakozás? A munka.
A legveszedelmesebb vereség? A bátorság hiánya.
A legjobb tanítók? A gyermekek.
A legszükségesebb szükségszerűség? Önmagamat ajándékozni.
Mi boldogít a legteljesebben? A másik embernek hasznára lenni.
A legveszedelmesebb hiba? A rossz kedélyállapot.
A legközönségesebb érzés? A bosszú és a gyűlölet.
A legszebb ajándék? A megértés, az együttérzés.
A nélkülözhetetlen? Az otthon, a valahová tartozás.
A jóleső érzés? A belső béke.
A legjobb megoldás? Az optimizmus.
A legnagyobb megelégedettség? Az elvégzett kötelesség.
A legnagyobb erő a világban? A hit.
A legszebb a világon? A SZERETET

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Légy nyitott a szeretetre!

Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain.
A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt.
Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát:
‒ Nem unod a várakozást?
‒ Talán. De folytatnom kell a küzdelmet.
‒ Miért?
‒ Mert ha nem nyílok ki, elhervadok.

Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.

Vannak pillanatok, amikor nagyon szeretnénk segíteni annak, akit nagyon szeretünk, de nem tehetünk semmit. Vagy a körülmények nem engedik, hogy megközelítsük, vagy az illető zárkózott be annyira, hogy nem fogad el semmiféle együttérzést vagy támogatást.
Ilyenkor nem marad más, mint a szeretet. Azokban a pillanatokban, amikor minden hasztalan, szeretni akkor is tudunk, anélkül, hogy viszonzást, változást, köszönetét várnánk.
„Az idő nem változtatja meg az embert. Az akarat ereje változtatja meg az embert. A szeretet változtat meg” ‒ mondja Henry Drummond.

Olvastam az újságban egy brazíliai gyerekről, akit brutálisan bántalmaztak a szülei. Ennek következtében mozgásképtelenné vált és megnémult.
Bekerült a Hospital de Base kórházba, ahol az ápolónő mindennap azt mondta neki: „szeretlek”. Noha az orvosok biztosra vették, hogy a gyermek nem hallja meg és feleslegesen fáradozik, az ápolónő továbbra is mindennap elmondta: „Szeretlek, ne feledd.”
Három héttel később a gyermek újra tudott mozogni. Négy héttel később már beszélt és mosolygott. Az ápolónő soha nem adott interjút, és az újság nem közölte a nevét, de itt megörökítjük a történetét, hogy soha ne felejtsük el: a szeretet gyógyít.

A szeretet megváltoztat, a szeretet gyógyít. Néha azonban halálos csapdát állít, és elpusztítja azt, aki teljesen átadja magát neki.

Föl kell venni a telefont és kimondani azt a gyengéd szót, amit már régóta halogatunk. Kinyitni az ajtót, hogy beengedjük azt, akinek szüksége van a segítségünkre. Elfogadni egy állást. Otthagyni egy állást. Meghozni a döntést, amit mindig csak tologattunk. Bocsánatot kérni az elkövetett hibáért, ami nem hagy nyugodni. Kiállni a jogainkért. Számlát nyitni a helyi virágüzletben, ami sokkal fontosabb, mint az ékszerbolt. Jó hangosan hallgatni a zenét, amikor a szeretett személy távol van, és lehalkítani, amikor közel. Tudni igent mondani, de ha kell, nemet is, mert a szeretet minden energiánkat használja. Olyan sportot találni, amit kettesben is lehet űzni. Semmilyen receptet nem követni ‒ még az e bekezdésben felsoroltakat sem ‒, mert a szeretethez kreativitás kell.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Próbatételek

Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.
Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott.
Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe.Ezután megkérdezte lányától:
‒ Kedvesem, mit látsz itt?
‒ Tojást, sárgarépát és kávét ‒ válaszolta.
Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte őt, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:
‒ Mit jelentenek mindezek, apám?
Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.
Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:
A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.
A tojások erősen megkeményedtek.
Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.
‒ Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? ‒ kérdezte lányától az apa.
Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet. Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Ne hagyja magát legyőzni! Emelkedjen a nehézségek fölé és az élet akadályai csupán megfelelő alkalmat jelentsenek ahhoz, hogy kiengedje ”édes kávé zamatát”! A döntés az Ön kezében van!

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Egy idős ember (2)

Egy jól öltözött, jól szituált kilencvenkét éves idős ember úgy döntött, beköltözik az idősek otthonába.
Hetvenéves felesége nemrégiben halt meg, és már nem tudta egyedül fenntartani a házát.
A recepciónál várnia kellett néhány órát, mire végre szóltak neki, hogy elkészültek a lakrészével. Szépen faragott botjára támaszkodva, lassú léptekkel, derűsen indult a lift felé. Én kísértem őt, s közben a lakrészéről beszéltem.
– Nagyon tetszik! - mondta lelkesen, mint mikor egy kisgyerek új játékot kap.
– De uram, még nem is látta, várjon, amíg meg¬mutatom.
– Nem kell nekem azt látni – válaszolta. – Én magam döntök a boldogság mellett. Az, hogy tétszik-e a lakás, nem a díszeken vagy a bútorokon múlik, hanem azon, hogy szépnek akarom-e látni.
Én pedig szépnek akarom látni. Ezt a döntést min¬den nap meghozom, amikor felkelek.
Választhatok: egész nap a szobámban ülve a problémáimra gondolok, és arra, hogy a testem mely részei nem működnek, vagy felkelek, és há¬lát adok Istennek azokért, amelyek működnek. Minden nap ajándék, és mivel még kinyithatom a szememet, mindazzal a boldogsággal indulok neki a napomnak, amit eddigi életemben megta¬pasztalhattam.

Bruno Ferrero: A jéghegy és a düne

El tudod engedni a léggömböt?

Egy léggömb volt a kezemben, fogtam, hogy el ne szálljon. Vigyáztam rá, hisz tőled kaptam.

Néhány percnyi hallgatás után megszólaltam:
– Figyelj csak … a fájdalom is pont ilyen – mutattam a léggömbre.
– Milyen? – néztél rám kérdőn.
– …mint ez a léggömb. Ha elengedem, messzire száll, majd eltűnik… s csak az emléke marad… de nem lesz már a kezemben. A fájdalommal, haraggal is így vagyunk: nincs többé, ha egyszer elengedtük.
– És ez ennyire egyszerű?
– Nem – mosolyodtam el –, mert ragaszkodom hozzá… Nem akarom elengedni. Hiszen tőled kaptam… De később rá fogok jönni, hogy amíg fogom a zsineget, addig meggátol mindenben, ami teljes embert igényel… Addig csak az egyik kezemmel tudom megfogni a kezedet… megsimogatni az arcod… de ez csak fél. A félig-dolgok életképtelenek… És közben mozdulna a másik kéz is, de a léggömb…
Ekkor jön el a pillanat, amikor eldöntjük, melyik a fontosabb; mert a kettő egyszerre nem tud működni. Ha két kézzel akarlak téged, a zsineget el kell engednem. Én pedig szeretlek, és nem érdekel tovább a léggömb…

Ön meg tudja-e bocsájtani a vélt, valós sérelmeket? Próbálja meg! Tegye meg! És könnyebb lesz lelke, mert a léggömb elszáll.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Acélozd meg magad és menj tovább!

Einstein egy nap órát tartott egy egyetemen. Az óra kezdetén az ősz professzor a táblához lépett és elkezdte felírni a kilences szorzásokat:
1x9=7, 2x9=18, 3x9=27, 4x9=36, 5x9=45, 6x9=54, 7x9=63, 8x9=72, 9x9=81, 10x9=90
A közönség az első pillanattól fogva észrevette, hogy az első szorzást elrontotta és nagyon kinevették az idős zsenit. Néhányan össze is súgtak: "Biztosan hülyül már az öreg!"
Azonban ő megfordult és a következőt mondta:
"Tudom, miért nevetnek, de nem véletlenül rontottam el az első szorzást. Szeretnék megtanítani Önöknek egy nagyon fontos leckét: ez egy remek példa arra, hogy életük során mit fognak kapni az emberektől! Nézzék meg!
Kilenc alkalommal jó eredményt írtam fel és csak egyetlen egyszer hibáztam. Hiába voltam az esetek kilencven százalékában helyes, most mindenki csak arról az egy hibámról beszél és ezért nevetnek rajtam.
Ez tehát a lecke:
A világ sohasem fogja elismerni, amit ezerszer jól csinálsz, mindig azzal fognak bántani, amit egyszer elrontottál. De ne engedd, hogy eltérítsenek a céljaidtól! Ne hallgass a kárörvendőkre, csak acélozd meg magad és menj tovább! Nem rajtuk múlik, eléred-e a célodat!"
Hatalmas taps tört ki a teremben és nagyon sokan szégyellték el magukat.


Ne a hibát, ne a rosszat vegye észre a másikban, hanem a jót!
Gondolkozzon pozitívan, cselekedjen jószándékkal!


Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Ugorj!

Egy család az éjszaka közepén a füstjelző riasztására ébredt, és észrevette, hogy ég a ház. Az apa felszaladt az emeleti hálószobába, és ölbe kapta másfél éves kisbabáját, négyéves kisfiát pedig a kezénél fogva húzta maga után.
Már a lépcső felénél jártak, amikor a kisfiúnak eszébe jutott, hogy a maciját a hálószobában hagyta. Elengedte apja kezét, és visszaszaladt a maciért a szobába. A nagy kavarodásban és rémületben az apa nem vette észre, hogy kisfia már nincs mellette, amíg ki nem ért. Addigra a füst és a lángok elzárták az utat, és a kisfiú az emeleti szobában rekedt. Füst kavargott körülötte, köhögött, és kikiabált az ablakon: „Apa! Apa! Segíts!”
Az apja lentről felkiáltott: „Ugorj ki az ablakon, Andy! Elkaplak!”
A sötétben és a füstben a kisfiú semmit sem látott. „De apa, nem látlak!” - kiáltott.
Az apja visszakiabált: „Nem baj, fiam, én látlak! Ugorj”

Aggódik a jövője miatt? Felveszik-e az egyetemre? Megkapja, vagy elveszíti az állását? Mi lesz gyermekeivel, unokáival, ha felnőnek? Mekkora lesz, vagy lesz-e nyugdíja? Bírja-e fizetni a hitelt, a rezsit?
Fél attól, amit nem lát? Úgy tűnik, nincs kiút? Egyikünk sem látja, mi vár ránk, de Isten azt mondja, hogy bízzunk Benne, és „ugorjunk”.


Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

A halott, aki pizsamát viselt!

Egy internetes hírportálon olvasom, hogy 2004. június 10-én Tokió városában egy halott férfit találtak, pizsamában.
Eddig rendben is van, arra gondolok, hogy az emberek általában akkor halnak meg pizsamában, ha

A) álmukban érte őket a halál, ami igazi áldás;
B) vagy a családjukkal voltak, esetleg kórházban feküdtek ‒, vagyis a halál nem jött váratlanul, mindannyiuknak volt ideje hozzászokni „a rettegett”-hez, ahogy a brazil költő, Manuel Bandeira nevezte.

De a hír folytatódik: amikor meghalt, a szobájában volt. Vagyis a kórház lehetőségét ki is húzhatjuk. Marad az, hogy álmában halt meg, szenvedés nélkül, anélkül, hogy rájött volna, nem éri meg a holnapot. De van még egy lehetőség: lehet, hogy megölték. Aki ismeri Tokiót, tudja, hogy az óriási város a világ egyik legbiztonságosabb helye. Emlékszem, hogy egyszer megálltam ott a kiadóimmal, hogy együnk valamit, mielőtt folytatjuk utunkat Japán belső vidékei felé. Minden holmink szemmel látható helyen volt, az autó hátsó ülésén. Én szóltam, hogy ez nagyon veszélyes, bárki megláthatja, aki arra jár, és elviheti a ruháinkat meg az iratainkat. A kiadóm elmosolyodott, és azt mondta, ne aggódjak: egész életében egyszer sem hallott még hasonló esetről. (És valóban nem történt semmi a holminkkal, pedig egész ebéd alatt ideges voltam.)
De térjünk vissza a pizsamás halotthoz. Nem látszott rajta küzdelem vagy erőszak nyoma. A Városi Rendőrség egyik tisztje interjút adott az újságnak, és elmondta, hogy minden valószínűség szerint váratlan szívroham végzett vele. Tehát az emberölés hipotézisét is félretehetjük.
A holttestet egy építkezési vállalat dolgozói találták meg egy lebontásra váró lakóépület második emeletén. Mindez arra enged következtetni, hogy pizsamás halottunk tisztában volt vele, hogy a világ egyik legsűrűbben lakott és legdrágább városában nem talál egykönnyen lakhelyet magának, és egyszerűen úgy döntött, hogy oda költözik, ahol nem kell lakbért fizetnie.
És ekkor jön a történet tragikus része: a halott csak egy csontváz volt, pizsamában. Mellette egy nyitott újság hevert, 1984. február 20-ai dátummal. Egy szomszédos asztalon, egy másik újságon szintén ez a dátum állt.

Vagyis már húsz éve ott feküdt. És senkinek nem hiányzott.

A férfit aztán sikerült azonosítani: a lakóházat építő vállalat alkalmazottja volt, a 80-as évek elején költözött a házba, miután elvált. Alig több mint ötvenéves volt, amikor az újságot olvasva váratlanul távozott az élők sorából.
A volt felesége soha nem kereste. A nyomozók elmentek a vállalathoz, ahol dolgozott, és kiderült, hogy az az építkezés után csődöt jelentett, mivel egyetlen lakást sem sikerült eladni, ezért nem tűnt hát föl senkinek, hogy a férfi nem megy be a munkahelyére. Fölkeresték a barátait is, akik annak tudták be az eltűnését, hogy pénzt kért kölcsön, és nem tudta megadni.
A hír azzal végződik, hogy a maradványokat átadták a volt feleségnek. Amikor befejezem az olvasást, az utolsó mondat még tovább visszhangzik bennem: a volt feleség még élt, és húsz év alatt egyszer sem kereste az elvált férjét. Mi járhatott a fejében? Hogy a férfi már nem szereti, és úgy döntött, hogy örökre törli az életéből. Hogy talált magának másik nőt, és nyomtalanul eltűnt. Hogy ez az élet rendje: ha egyszer végigjártuk a válás útját, nincs értelme tovább fenntartani akármilyen kapcsolatot volt házastársunkkal, amikor a házasságnak törvényesen vége van. Elképzelem, mit érezhetett, amikor megtudta, mi történt a férfival, akivel élete nagy részét leélte.
Aztán a pizsamás halottra gondolok, a végtelen és mélységes magányára, a világmindenség ezen pontjára, amivel a világon senki sem törődött, arra a húsz hosszú évre, s hogy egyszerűen eltűnt, és nem hagyott maga után semmi nyomot. És arra a következtetésre jutok, hogy az éhezésnél, a szomjazásnál, a munkanélküliségnél, a szerelmi bánatnál, a vereségnél ‒ mindennél ‒ rosszabb, ha úgy érezzük, hogy senkit, de senkit nem érdeklünk.
Mondjunk el hát egy néma imát ezért a férfiért, és köszönjük meg neki, hogy ráébresztett minket a barátaink fontosságára.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

A kis csavar

A kis csavar egy volt a sok százezer közül. Két vaslemezt szorított egymáshoz a hatalmas hajón. Egy nap megszólalt:
- Elég kényelmetlen helyem van itt. Egy kicsit kinyújtózom, nekem is jár egy kis pihenés…
A környező csavarok kétségbeesetten üvöltöttek rá, amikor meghallották, hogy lazítani akar egy kicsit.
- Megőrültél, kiscsavar? Ha elengeded a két vaslemezt, mi kettészakadunk!
A vasgerendák nem hittek a fülüknek:
- El ne engedjétek a lemezeket, mert akkor megingunk mi is!
Szélvészként terjedt el a hír az egész hajón:
- A kiscsavar forgat valamit a fejében!
Mindenki megijedt. A hatalmas hajótest még a gondolattól is remegni kezdett: a kiscsavar kieshet a lyukból…
A vékony és vastag vaslemezek, a hajóbordák, a vasgerendák üzenetet küldtek a kiscsavarnak:
- Nagyon kérünk, légy szíves maradj nyugodtan! Ha te lazítasz, veszélybe kerül az egész hajó, egyikünk sem fogja elérni a kikötőt! Ne tedd ezt velünk!
Ez hízelgett a kiscsavar büszkeségének. Eddig eszébe sem jutott, hogy ő mennyire fontos a többiek számára. Visszaüzente:
- Maradok, ahol vagyok! …

Higgyen benne, hogy fontos és számít, amit szívből mond, tesz családjában, környezetében!

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Tudósok

Egy neves biblia-magyarázó meghívta magához néhány kollégáját. A vendégek letelepedtek az asztal köré, amelynek a közepét egy gyönyörű virágváza foglalta el, és szenvedélyes vitába kezdtek a Biblia egyik passzusáról. Szavakon lovagoltak, leszögeztek alaptételeket, citálták a régi forrásokat, találgatásokba bocsátkoztak, összehasonlítottak, következtetéseket vontak le, hivatkoztak a történelemre, a mitológiára, a pszichológiára ...
De úgyszólván semmiben sem tudtak megegyezni.
A házigazda hirtelen félbeszakította a vitát és megkérte az egyik vendéget, hogy vegye ki a virágokat a vázából, majd módszeresen elkezdte szétszedni a csokrot.
- De hát mit művelsz?
- Megszámolom a szárakat, szétválasztom a porzókat és a bibéket, félreteszem a leveleket és a szirmokat...
- Nagyon tiszteletre méltó ez a tudományos érdeklődés, de így teljesen tönkreteszed a gyönyörű virágok szépségét!
A professzor keserűen elmosolyodott:
- Ti is pontosan ezt teszitek.

Bruno Ferrero – A pacsirta es a teknősbékák

A neheztelés ládikója

Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben... Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

Az ezüstműves

A mester a tűz előtt ült, kezében tartotta a fogóvasat, melynek végén izzott a fém. Az inas kérdezgette őt:
- Miért tartod az ezüstöt a tűzben?
- Azért, hogy minden szennyeződés kiégjen belőle, és nagyon tiszta és nagyon értékes legyen.
- De miért nézed folyamatosan?
- Azért, hogy a kellő pillanatban tudjam kivenni, akkor, amikor már nincsen benne semmi szenny, de még nem égett meg a tiszta fém a tűzben.
- És mikor van ez a megfelelő pillanat?
- Amikor meglátom benne a saját arcvonásomat.
A mester egy kicsit elhallgatott, aztán csendesen hozzáfűzte:
- Tudod, ugyanígy van velünk a jó Isten is. Csak addig hagy bennünket a földi élet tisztító tüzében, amíg meg nem látja bennünk saját arcvonásait. Egy pillanattal sem tovább.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Valaki Marokkóból

Jött valaki Marokkóból, és elmesélt egy furcsa történetet arról, hogy miként látják egyes sivatagi népek az eredendő bűnt.
Éva az Édenkertben sétált, amikor odament hozzá a kígyó.
‒ Edd meg ezt az almát ‒ mondta a kígyó.
Éva Isten tiltásának meghajolva visszautasította.
‒ Edd meg ezt az almát ‒ erősködött a kígyó ‒, hogy szépnek találjon az embered.
‒ Nincs nekem arra szükségem ‒ felelte Éva. ‒ Hiszen nincs rajtam kívül más nője.
A kígyó nevetett.
‒ Dehogy nincs.
És mivel Éva nem hitt neki, fölvitte egy dombra, ahol egy kút állt.
‒ Itt van, ebben a barlangban. Ádám itt bújtatta el.
Éva a kút fölé hajolt, és a víz tükrében megpillantott egy szép nőt. Azonnal megette az almát, amit a kígyó felkínált neki.
Ez a marokkói törzs úgy tartja, hogy mindenki visszatérhet a Paradicsomba, aki fölismeri a saját tükörképét a kútban, és aki nem fél önmagától.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

A mosoly

Antoine de Saint-Exupéry a spanyol polgárháborúban is részt vett a köztársaságiak oldalán. Ez az időszak ihlette „A mosoly” (Le sourire) című elbeszélését. A történet szerint ellenséges fogságba esett, és börtönbe zárták. Őrei rideg tekintetéből és a durva bánásmódból biztosra vette, hogy másnap kivégzik. Így gondolkodott az író:

Nem volt kétséges, hogy halálra szánnak. Remegtem az idegességtől.
A zsebeimben kutattam, hátha maradt valahol egy cigaretta a motozás után. Találtam is egyet, de reszkető ujjammal alig tudtam az ajkamhoz emelni. Ekkor ráeszméltem, hogy gyufám sincs, elvették tőlem.
Cellám rácsán át az őrre néztem. Ügyet sem vetett rám. Végtére is ki törődik egy senkivel, egy hullajelölttel? Spanyolul kiszóltam neki:
- Nem tudna tüzet adni, kérem?
Felém pillantott, vállat vont, és odajött, hogy meggyújtsa a cigarettámat.
Eközben a tekintetünk óhatatlanul találkozott. Ebben a pillanatban elmosolyodtam.
Nem tudom miért tettem. Talán az idegességem miatt, talán azért, mert amikor testközelbe kerülünk valakivel, nehéz megállni a mosolygást. Akárhogy is, mosolyogtam. Ebben a másodpercben mintha egy szikra húzott volna ívet a két szív, a két emberi lélek között. Nyilván önkéntelenül az őr is viszonozta mosolyomat a rácson túlról. Már felparázslott a cigarettám, de ő ott maradt a közelemben, egyenesen a szemembe nézett, és egyre mosolygott.
Én is tovább mosolyogtam, most már abban a tudatban, hogy nem egyszerűen egy börtönőrt, hanem egy embert látok magam előtt. A tekintete mintha új távlatokat nyert volna.
- Van gyermeke? - kérdezte.
- Igen, nézze - vettem elő a tárcámat, és idegesen kotorásztam benne a családi fotók után. Ő is előhúzta gyerekei képét, és arról beszélt, milyen jövőt tervez nekik. A szemem megtelt könnyel. Elmondtam neki mennyire félek, hogy nem láthatom többé viszont a családomat, nem láthatom felnőni a gyermekeimet. Az ő szemébe is könnyek szöktek.
Hirtelen egy szó nélkül kinyitotta a zárka ajtaját, és némán kiengedett. Kivezetett az épületből, nesztelenül a kertek alatt, kikísért a városból.
A település szélén elengedett, s továbbra is szótlanul, sarkon fordult és otthagyott.

Egy mosoly mentette meg az életemet.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Elmarad a cirkusz

Egyszer, még kamasz koromban, apámmal cirkuszjegyért álltunk sorba.
Végül már csak egyetlen család volt köztünk és a pénztárablak között. Az a család mély benyomást tett rám. Nyolc gyerek szorongott a sorban, egyik sem látszott többnek tizenkét évesnél. Lerítt róluk, hogy nem dúskálnak. A ruhájuk olcsó, de tiszta. Jól nevelten vártak a sorukra, kettesével kézen fogva álltak a szüleik mögött. Izgatottan suttogtak a bohócokról, elefántok és más, aznap este műsorra kerülő látványosságokról. Érezhetően soha nem jártak még cirkuszban. Ez az este fiatal életük fénypontjának ígérkezett.

Az apa meg az anya vezette a kis csapatot, keblük dagadt a büszkeségtől.
Az asszony fogta a férje kezét, felnézve rá, mintha azt mondaná: „Te vagy az én ezüstpáncélos lovagom”. A férfi mosolyogva sütkérezett a dicsfényben, a tekintete visszatükrözte felesége néma lelkesedését.
A pénztárosnő megkérdezte, hány jegyet kérnek.
– Nyolc gyerek-, és két felnőttjegyet legyen szíves – mondta az apa –, hogy elvihessem cirkuszba az egész családomat.
A jegyár hallatán az asszony eleresztette férje kezét, lehorgasztotta a fejét, a férfi ajka remegni kezdett.
– Mennyit mondott? – hajolt kissé közelebb.
A pénztárosnő megismételte az összeget. Nem volt náluk annyi. Hogyan közölhette volna az apa nyolc csemetéjével, hogy nincs elég pénze a cirkuszra? A körülmények láttán apám a zsebébe nyúlt, előhúzott egy húszdollárost, és leejtette a földre. (Tudni kell, hogy semmiféle értelemben nem számítottunk tehetősnek!) Lehajolt, felvette a bankjegyet és megkocogtatta a férfi vállát.

– Elnézést uram, ez a zsebéből esett ki. A férfi pontosan tudta, mi történt. Eszébe se jutott volna kérni, az önkéntes segítséget mégis elfogadta kétségbeejtően szorult helyzetében. Mélyen apám szemébe nézett, két kezébe fogta apám jobbját, megmarkolta a húszast, s egy könnycsepp gördült le arcán:
– Köszönöm, kedves uram. Ez rengeteget jelent nekünk.
Visszaballagtunk az autónkhoz, és hazahajtottunk. Aznap este számunkra elmaradt a cirkusz, mégsem éreztük úgy, hogy lemaradtunk volna valamiről.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Ajándékozzon időt!

Egy fiatal asszony üldögélt egy padon a játszótéren. Mellette egy harmincöt év körüli férfi.
– Az ott az én fiam! – mutatott az asszony büszkén egy piros pulóveres kisfiúra, aki éppen a csúszdán csúszott lefelé.
– Remek kis fickónak tűnik – mosolyodott el a férfi. – Az enyém ott ül a hintán, kék felsőben – tette hozzá.
Majd az órájára nézett és odakiáltott a gyereknek:
– Kisfiam, mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy indulunk?
A gyermek rögtön rimánkodni kezdett:
– Apa, csak még öt percet maradjunk kérlek!
A férfi elmosolyodott, bólintott és a kis legény lelkesen hintázott tovább.
Eltelt a néhány perc, és a férfi felállt a padról.
– Na, most már mehetünk?
A kisfiú megint rimánkodni kezdett: – Apu, csak öt perc! Csak annyit maradjunk még kérlek!
A férfi megint mosolygott és bólintott.
– Hallja, uram, maga aztán igazán türelmes apuka! – szólalt meg a padon ülő asszony elismerően.
A férfi hosszasan maga elé nézett, aztán így válaszolt:
– Tudja, a nagyobbik fiamat tavaly elgázolta egy részeg sofőr. Itt történt a közelben, néhány utcányira innen… Bár rettenetesen bánt, mégis igaz, hogy nagyon kevés időt töltöttünk együtt. Most persze bármit megadnék, hogy kaphassak csak még öt percet vele… Megfogadtam, hogy soha többé nem követem el ugyanazt a hibát. Ő most azt hiszi, hogy kapott még öt percet a hintázásra, pedig valójában én kaptam még öt percet, hogy láthassam őt, amint önfeledten és boldogan játszik. Hát ezért lát engem türelmesnek.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő   

Mire való a csönd?

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
– Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
– Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit – mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
– Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
– Saját arcunkat látjuk a kútban!
– Bizony, amíg zavartam a vizet – mondta a remete –, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

A kritikát kezd önmagadban

Nagyon szeretem annak a két családnak a történetét, amelyek egymással szemben éltek. Az egyik férj minden egyes alkalommal, amikor hazatért, a feleségét az ablakban találta, amint a szomszédban kiteregetett szennyes ruhákat nézi. Az asszony fel volt háborodva. Nem értette, miért nem képes a szomszédasszonya először rendesen kimosni, és aztán kiteregetni őket. Mindezt türelmetlenül, és azzal a szent meggyőződéssel ismételgette, hogy a szomszédasszony rendetlen és koszos. Egy idő után a férj belefáradt a felesége állandó panaszáradatába, és egy egyszerű és világos javaslattal állt elő. Azt mondta a feleségének, hogy pucolja meg a szoba igencsak koszos ablakát, és akkor majd meglátja, hogy nem a szomszédasszony ruhái szennyesek.
Egyszerű, de mély értelmű tanítást fogalmaz meg a történet. Nem a szomszédasszonynak voltak gondjai a tisztasággal. Nagyon könnyű a mások bűnei felett ítélkezni. (…) Ha nem látom a saját problémáimat, akkor biztosan nem tudom megoldani őket. Az első lépés a felemelkedés irányába az, ha észrevesszük, elbuktunk.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

A sziget

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás , Büszkeség és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Megkérdezte:
– Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
– Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeség, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
– Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
– Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! Válaszolt a Büszkeség, mert itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
– Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
– Oh Szeretet, mondta a Bánat – én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
– Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
– Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
– Az IDŐ volt – mondta a Tudás.
– Az IDŐ? – kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
– Mert csak az idő érti meg, milyen fontos az életbe a SZERETET!!!

Tehetek valamit Önért?

Kalkuttai Teréz anya bejárta az egész világot, és szétárasztotta szeretetét a rászorulók között, akikkel találkozott. A maga egyszerű és szeretetteljes viselkedésével egész sereg követőre talált a nővérek között. A sok történet közül, amelyet róla meséltek, az egyik egy ausztrál aggastyánról szól, aki elhanyagoltan, nyomorúságos körülmények között élt. Nagyon idős volt, a háza koszos és rendetlen. Az emberek tudomást sem vettek róla, nyomorúságos állapota miatt messziről elkerülték. Akkor történt, hogy Teréz anya elment hozzá, és a beleegyezését kérte, hogy rendbe rakhassa és kitakaríthassa a házát, bevethesse az ágyát. Az öreg azt mondta, hogy jól van ez így, és megköszönte. Az anya tovább győzködte, hogy sokkal jobban érezné magát, és elkezdett takarítani. A számtalan poros tárgy között talált egy régi lámpást, amelyet teljesen elborított a kosz és a rozsda. Akkor megkérdezte az aggastyánt, hogy mikor gyújtotta meg utoljára. Az öreg azt felelte, hogy soha nem használja, mivel senki sem látogatja meg, így nincs is szüksége a fényre. A jóasszony ekkor megtudakolta, hogy hajlandó lenne-e minden este meggyújtani a lámpást, ha a nővérek naponta eljönnének meglátogatni. Vidáman azt válaszolta, hogy igen. És így is történt. Teréz anya úgy meséli, hogy két évvel később, amikor már nem is emlékezett pontosan az aggastyánra, a következő üzenetet kapta: „Mondják el az én barátnőmnek, hogy a fény, amit az életemben gyújtott, azóta is ragyog.”

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013   

Megbántás

Van egy történet egy kislányról, akinek az az igen rossz szokása volt, hogy mindentől és mindenkitől képes volt dühbe gurulni. Így aztán folyamatosan megbántott mindenkit durva szavaival és nem túl kedves viselkedésével. Egy napon, amikor a tanárnője tanúja volt egy ilyen jelenetnek, kihívta, és odanyújtott neki egy üres lapot. Megkérte, hogy gyűrje össze. A kislány nem értette ugyan, de engedelmeskedett, és papírgalacsinná gyűrte a papírt. Akkor a tanárnő azt kérte tőle, hogy simítsa ki, olyanra, mint amilyen volt, mielőtt összegyűrte volna. Bármennyire próbálkozott is a kislány, nem sikerült neki: a gyűrődések nem tűntek el. Erre a tanárnő azt mondta neki, hogy az üres papír pont olyan, mint az emberi szív. A nyomokat, amelyeket másokban hagyunk, nagyon nehéz kitörölni. Éppen ezért nagyon kell figyelnünk a durva szavakra, amelyeket kiejtünk, az ítéletekre, amelyeket elhamarkodunk, a sértésekre, amelyeket mások fejéhez vágunk. Mert ha aztán jóvá akarnánk tenni őket, talán túl késő lesz.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

A szeretet elhatározás

Van egy kínai mese egy ifjúról, aki felkeresett egy bölcs tanácsadót, és azokról a kétségeiről beszélt neki, amelyek egy szép lány iránt táplált érzelmei kapcsán támadtak benne.
A bölcs meghallgatta, a szemébe nézett, és egyetlen dolgot mondott csak neki: „Szeresd.”
Azzal elhallgatott.
A fiú nem elégedett meg ezzel, és tovább mondta: „De vannak még kételyeim…”
A bölcs újból azt felelte neki: „Szeresd.”
Majd, látva a fiú zavarát, rövid hallgatás után így folytatta:
„Fiam, a szeretet elhatározás, nem pedig érzés. Szeretni odaadás. Szeretni cselekvés, és ennek a cselekvésnek a gyümölcse a szeretet. A szeretet olyan, mint a kertészkedés. Gyomláld ki, ami ártalmas, készítsd elő a földet, vess, légy türelemmel, öntözz és gondozz. Készülj fel arra, hogy lesznek majd kártevők, aszályok vagy éppen özönvízszerű esők, de ezek miatt sem szabad elhagynod a kerted. Szeress, vagy fogadj el, értékelj, tisztelj, adj szeretetet, gyöngédséget, csodálj és érts. Egyszerűen: Szeress! SZERETET nélkül az életnek… nincs értelme.”

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

Rágalom

Néri Szent Fülöp a híveinek kiszabott ötletes penitenciáiról híres pap volt. Egyszer egy asszony jött hozzá gyónni, és elmondta, hogy a rágalmazás bűnébe esett. Azt is mondta, hogy miután meggyónt, újra el fogja követni ugyanezt a bűnt. Néri Szent Fülöp figyelmesen meghallgatta az asszony vallomását, majd a következő penitenciát szabta ki rá: meg kell kopasztania egy tyúkot Róma utcáit járva, majd vissza kell térnie, hogy folytassák a penitenciát. Az asszony így is tett. Róma utcáit róva megkopasztotta a tyúkot, és visszament a paphoz. Amikor megkérdezte mit kell még tennie, Szent Fülöp pontosan elmagyarázta: „Most menj vissza azokra az utcákra, amelyeket bejártál, és egytől egyig szedd össze a tyúk tollait. De jól figyelj, nehogy egy is ott maradjon!”
Az asszony így tiltakozott: „De atyám, ez lehetetlen! Annyi szél fújt, hogy soha nem tudnám összeszedni mindet.”
„Tudom, leányom. Remélem, hogy megértetted a leckét. A rágalmaid olyanok, mint ezek a tollak. A könyörtelenül kimondott szavak szétszóródnak, és többé nem lehet őket összeszedni.”
Ilyen a pletyka. Az intrika rombol. Mielőtt kiejtünk egy szót, még urai vagyunk. Miután elhagyták a szánkat, a szolgái.
Szent szó. Kezdjük elmélkedésünket az Igénél. Az Igének hatalmában áll építeni. És arra kell használnunk, hogy építsen. A szó, amikor rombol, kegyetlen módon teszi. Hány házasság ment tönkre egy odavetett mondat miatt, hány barátság ért véget a rossz szó miatt. Hány ember buzgólkodik azon, hogy romboljon, és nem azon, hogy építsen. Boldogtalanságot hoznak a mások életébe és a sajátjukba.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

A televízió

Egy tanítónő arra kérte kisdiákjait, hogy írjanak fogalmazást arról, hogy mit szeretnének Istentől kapni. A gyerekek le is írták kívánságaikat. A pedagógus este javította ki a dolgozatokat. Az egyik kis tanonc olyan megható kéréssel fordult Istenhez, hogy a tanítónő elsírta magát. A férje, aki éppen akkor ért haza, megdöbbenve látta, hogy felesége sír.
– Mi történt, mi bánt?– kérdezte.
– Olvasd el ezt a fogalmazást, az egyik diákom írta. – felelte.
A fogalmazásban ez állt:
Uram, ma este kérlek tégy meg valami különlegeset nekem: változtass televízióvá, mert így megbecsült tagja lennék a családnak, hiszen a szüleim így folyamatosan rám figyelnének. Ha ezt teljesíted nekem, akkor több órát csak velem fognak foglalkozni.
Én leszek a figyelem középpontjában, így el tudom mondani azt, amit akarok, anélkül, hogy félbeszakítanának. A televízió különleges helyet foglal el a családunk életében, édesapám mikor hazaér a munkából, csak vele foglalkozik, még akkor is, ha fáradt.
Én nem vagyok ilyen szerencsés, édesanyám akkor sem kérdi meg, hogy vagyok, ha látja, hogy van valami baj, mert letörtnek és szomorúnak látszom. Nem szeretem ha levegőnek néznek, arra vágyom, hogy velem is foglalkozzanak. Istenem, talán nem kérek sokat, csak annyit kérek, hogy lehessek én a televízió helyében.

Ekkor a tanítónő férje azt mondta: – Istenem, szegény gyermeknek milyen szívtelen szülei vannak. A tanítónő kisírt szemmel közölte: – Ezt a fogalmazást a fiúnk írta.

Az Ön gyermeke, unokája, vagy éppen családtagja mit kérne a Jóistentől? Mennyi időt tölt szeretteivel? Számíthatnak az Ön figyelmére, idejére? Mit tudna tenni ezen a héten, hogy jobban érezzék szeretetét? Hopp, nekem már eszembe is jutott valami, hogy én mit fogok csinálni…

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

A szeretet: látásmód-váltás

Egyszer volt egy kislány, akinek szemét könny áztatta, lelkét bánat marta, szívén szomorúság ült kedves kutyájának elvesztése miatt. Bánatosan figyelte, amint a kertész eltemette hűséges játszótársa testét. Minden egyes lapát földdel úgy érezte, mintha a boldogságát is az állat mellé földelték volna.
Nagyapja nézte a kislányt, majd odament hozzá, ölelésébe vonta, és derűs nyugalommal azt mondta neki: „Szomorú jelenet, nem igaz?” A kis unoka még jobban elszomorodott, és záporoztak a könnyei.
A nagyapa azonban, aki teljes szívéből szerette volna megvigasztalni őt, egy másik valóságra terelte a figyelmét. Kézen fogta, és a szemben lévő nagyszoba ablakához vezette. Elhúzta a függönyt, hogy lássa az előttük elterülő hatalmas, virágos kertet, és gyengéden megkérdezte: „Látod ott szemben azt a sárgarózsa-tövet? Emlékszel, hogy segítettél elültetni? Egy olyan szép napsütéses napon ültettük el mi ketten, mint a mai. Csak egy kis tüskés hajtás volt, és most… nézd, milyen gyönyörű, ahogy illatos virágoktól és új rózsákat ígérő bimbóktól roskadozik…”
A kislány letörölte a könnyeit, amelyek még mindig az arcát áztatták, és széles mosolyra húzódott a szája, amint rámutatott a virágokra szálló méhecskékre, és a kert ékességei, a különféle árnyalatban pompázó rózsák között táncoló pillangókra. A nagyapa, elégedetten, hogy sikerült segítenie neki felülemelkedni a fájdalmán, így szólt hozzá szeretettel: „Látod, kislányom, az élet mindig több ablakot tartogat számunkra.”
Ezt a látásmódot kell szem előtt tartanunk. Sírni a veszteség miatt, emberi. De ott maradni a veszteség ablaka előtt, önsorsrontás. Más ablakokon kell kinéznünk.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

Önzetlenség

Egyszer egy nagyon határozott keresztyén szinte felháborodva mondta nekem:
– Képzelje el, mire mentem haza? Édesapám azzal fogad, hogy odaadta a télikabátját egy fiatalembernek. Én riadtan kérdeztem: melyiket adtad oda, az ócskát vagy az újat?
Akkor apám ezt válaszolta:
– Ne haragudj lányom, a jobbikat adtam oda, mert én már öreg ember vagyok, ez pedig fiatal és most kezd udvarolni. Egy kopott, ócska kabátban csak nem lehet leánykérőbe menni?!”
– No most mit szól ehhez, lelkész úr? Hát mégis, mindennek van határa!
És én valóban nem tudtam mit szólni, mert van, akinek száz forintig és van, akinek százezerig ér a határa. Ennek a határozott keresztyénnek elért a határa az ócska kabátig, az apjának elért az új kabátig.

Gyökössy Endre: Homo Christianus, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2002

Csak a szeretet győzi le a gyűlöletet

Németországban történt, a késő középkorban, 1141-ben. Frederick, Svábföld hercege és bátyja, Konrád császár seregei ostromgyűrűvel zárták körül Bajorország hercegének, Wolfnak a várát.
Az ostromzár hosszú ideje tartott, nem volt már mit tenni. Wolf úgy döntött, megadja magát legádázabb ellenségének. Az asszonyok azonban elhatározták, hogy üzenetet küldenek Konrádnak, amelyben menlevelet kérnek maguknak: hadd hagyják el sértetlenül a várat és hozzák el mindazon javaikat, amelyeket elbírnak.
A császár megadta, amit kértek, a vár kapui kitárultak. Az asszonyok kijöttek, különös terhet cipelve. Nem arany volt. Nem ékszerek. Nem drágakövek, sem díszes ruhák. Mindegyikük a férje súlya alatt roskadozott, annak reményében, hogy így megmentheti őt a győztes bosszújától.
A folytatás szerint Konrád, aki jó és könyörületes ember volt, meghatódott a szép szerelmi történettől. Könnyekre fakadt ettől a hihetetlen cselekedettől és kezeskedett az asszonyok és férjeik szabadságáért és biztonságáért. Mindannyiukat meghívta egy lakomára és békét kötött a bajor herceggel.
Azóta a várhegyet Weibertreu-hegynek hívják, ami ’asszonyi hűséget’ jelent.
Sok hasonló történet van, amely azt bizonyítja, csakis a szeretetnek van elég hatalma ahhoz, hogy legyőzze a gyűlöletet, nem pedig a gyűlöletnek.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

Az Úr nem hagyja el!

Volt egyszer egy férfi, aki azon volt, hogy feladjon mindent. Otthagyta az állását, a párját és el akarta dobni az életet magától. Elment az erdőbe, hogy még egyszer utoljára elbeszélgessen Istennel.
– Istenem! – szólította meg. – Tudnál nekem mondani valami jó okot arra, hogy ne szálljak ki ebből az egészből?
Isten meglepő választ adott:
– Nézz körül itt. Látod a páfrányt és a bambuszt?
– Persze! – válaszolta a férfi.
– Amikor elültettem a páfrányt és a bambuszmagot, nagy gondot fordítottam rájuk. Biztosítottam számukra a fényt, a vizet. A páfrány gyorsan kihajtott. Ragyogó levele befedte a talajt. A bambusz magjából azonban semmi sem hajtott ki. Mégsem hagytam magára a bambuszt. A második évben a páfrány még gyönyörűbb és dúsabb lett. A bambusz magjából még mindig nem hajtott ki semmi sem. Mégsem hagytam magára a bambuszt. A harmadik és negyedik évben se hajtott ki a bambusz. Mégsem hagytam cserben. Aztán az ötödik évben egy pici hajtás nőtt ki a földből. A páfrányhoz képest parányinak és jelentéktelennek tűnt. Hat hónap alatt a bambusz harminc méteresre nőtt. Öt évet töltött a gyökérzet növesztésével. A gyökerek tették erőssé és biztosították számára azt, amire a túléléshez szüksége volt. Egyetlen teremtményemet sem állítom olyan próbatétel elé, amellyel ne tudna megbirkózni. Ezután így folytatta:
– Tudtad, hogy amíg küszködtél, valójában gyökeret növesztettél? Nem hagytam magára a bambuszt. Téged sem foglak cserbenhagyni. Ne hasonlítgasd magadat másokhoz. A bambusznak más a célja, mint a páfránynak. Mégis mind a kettőnek a jelenléte megszépíti az erdőt. Eljön majd a te időd, amikor magasan szárnyalhatsz.
– Milyen magasan? – firtatta a férfi.
– Milyen magasra nő a bambusz? – kérdezett vissza Isten.
– Amilyen magasra csak tud?
– Igen. – felelte. – Emelkedj olyan magasra, amilyen magasra csak tudsz.
A férfi otthagyta az erdőt, és mindenkinek elújságolta a történteket.

Ne panaszkodjon az Úrnak, ne kérje számon, ne keseregjen! Inkább dicsőítse őt azért, mert képessé tette arra, hogy beteljesítse a saját sorsát, és ehhez erőt, kegyelmet ad!

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Tengeri csillagok

Egy idegen turista napszálltakor a néptelen Mexikói tengerparton kószált. Séta közben észrevett egy másik férfit a messzeségben. Közelebb érve látta, hogy az odavalósi illető fáradhatatlanul hajladozik és valamit a vízbe dobál.
Miután még inkább megközelítette, megállapította, hogy a mexikói a dagály által a partra mosott tengeri csillagokat szedegeti össze, és egyenként visszahajítja őket az óceánba.
Barátunk elképedt.
– Jó estét uram! – Szólította meg a férfit-, azon tűnődtem, hogy min fáradozik itt.
– Visszadobom ezeket a tengeri csillagokat a vízbe. Tudja a dagály partra vetette őket, a ha nem segítek rajtuk elpusztulnak víz nélkül.
– Értem, de hát százával hevernek itt a fövenyen. Ekkora tömeget nem tud visszajuttatni a vízbe. Meg aztán gondoljon csak bele: nyilván ugyanez a helyzet végig a parton, sok száz kilométeren át.
Akárhogy töri magát, nem lesz látszatja a munkájának.
A mexikói elmosolyodott, lehajolt, felvett egy újabb tengeri csillagot és a hullámok közé dobta.
– Ennek az egynek mégsem mindegy!

Bruno Ferrero

Ez a kötőjel az ön életében

Nemrégiben egy újság szalagcíme ezt hirdette: "Egy hiányzó kötőjelet okolnak a rakéta meghibásodásáért."
Nehéz volt elhinni, hogy egy számítógépes kiolvasásban egyetlen kis kötőjel tönkretehet egy óriási, erős rakétát.
Lehet, hogy hallottad már a régi mondást: "Egy szög miatt elveszett egy patkó, egy patkó miatt elveszett egy ló, egy ló miatt elveszett egy lovas, egy lovas miatt elveszett egy csata, egy csata miatt elveszett a háború". Más szóval, a háború elvesztése összekapcsolható volt egy szög elvesztésével.

Nyilván ez lehetett itt is a helyzet. A szóban forgó napon egy tizennyolcmillió dolláros amerikai Atlas rakétával hajtott Venus űrszonda indító eszköz tönkrement, mert hiányzott egy kötőjel egy számítógépes egyenletből.
Richard Morrison NASA-hivatalnok elmondta az esetet vizsgáló Hazai Űrbizottságnak, hogy a hiányzó kötőjel egy matematikai félreértéshez vezetett.
Morrison így nyilatkozott: "A kötőjel jelzi az űrsiklónak, hogy hagyja figyelmen kívül a számítógép által táplált adatokat, amíg a radarkapcsolat helyre nem áll. Ha ez a kötőjel kimarad, téves információ lesz betáplálva az űrsikló szabályzórendszerébe. Ebben az esetben a számítógép azt táplálta be, hogy élesen balara, orrot le, a jármű pedig engedelmeskedett."
Hogy ki hagyta ki a kötőjelet? Morrison vagy nem tudta, vagy nem akarta megmondani, de úgy vélte, hogy valamelyik többdiplomás, magasabb beosztású tisztségviselő lehetett, akinek PhD-je van űrnavigációból.

Van egy kötőjel, aminek ott a helye az Ön életében is. Nem tűnik soknak, de nélküle karambolozhat. Ez a kötőjel a csendesség Istennel.
Idő az imádkozásra, Isten Igéjének olvasására, Isten hangjának meghallására.
Ha mélyül a kapcsolata Istennel, akkor a családi, baráti, emberi kapcsolatai is jobbá válnak. Azt hiszem, ez az, ami igazán boldogságot hozhat a mindennapjaiba.
Csak pár perc mindennap!


Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Testvéreink táplálása

Van egy rabbinikus történet egy emberről, aki felkeresi a mennyet és a poklot is. Nagyon meglepődik, hogy a pokolban éppúgy, ahogy a mennyben, bőségtől roskadoznak az asztalok. Sőt mi több, mindenki ehet, amennyit akar. Aztán észreveszi, hogy a kanalak hatalmasak, hosszú nyelűek. Annyi a különbség, hogy a pokolban mégis mindenki nagyon-nagyon sovány. Csupa csont és bőr. A mennyben pedig mindenki egészséges. Az ember elképed: ha ugyanannyi az étel, és nincs semmiféle korlátozás, akkor honnan ez a különbség? A különbség a szolidaritásból ered. A pokolban mindenki saját maga próbált meg enni, és minthogy a kanalak nyele túl hosszú volt, az összes ételt a földre ejtették, és egy falatot sem tudtak lenyelni. A mennyben éppen ellenkezőleg: az emberek egymást etették, így mindenki jóllakott.

Az agapé a szeretet, a cselekvésben megnyilvánuló szeretet. A kereszténység alapvető eszméje testvéreink táplálása. Olyan világban élünk, amelyben az önzés túlzottan nagy teret hódított.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

A számla

Egy este, amikor az anya a vacsorát főzte, a tizenegy éves fia megjelent a konyhaajtóban, kezében egy cédulával.
Furcsa, hivatalos arckifejezéssel nyújtotta át a gyerek a cédulát az anyjának, aki megtörölte a kezét a kötényében és elkezdte olvasni azt:
"A virágágyás kigyomlálásáért: 500,- Ft
A szobám rendberakásáért: 1000,- Ft
Mert elmentem tejért: 100,- Ft
Mert három délutánon át vigyáztam a húgomra: 1500,- Ft
Mert kétszer ötöst kaptam az iskolában: 1000,- Ft
Mert minden nap kiviszem a szemetet: 700,- Ft
Összesen: 4800,- Ft".

A mama kedvesen nézett a fia szemébe. Rengeteg emlék tolult fel benne. Fogott egy tollat és a cédula hátuljára ezeket írta:
"Mert 9 hónapig hordtalak a szívem alatt: 0,- Ft
Az összes átvirrasztott éjszakáért, amit a betegágyad mellett töltöttem: 0,- Ft
A sok-sok ringatásért, vigasztalásért: 0,- Ft
A könnycseppjeid felszárításáért: 0,- Ft
Mindenért, amit nap mint nap tanítottam neked: 0,- Ft
Minden reggeliért, ebédért, uzsonnáért, zsemléért, amiket készítettem neked: 0,- Ft
Az ételért, amit mindennap neked adok: 0,- Ft

Amikor befejezte a mama, mosolyogva nyújtotta át a cetlit a fiúnak. A gyerek elolvasta és két nagy könnycsepp gördült ki a szeméből. Összegyürte a papírost és azt írta a saját számlájára: "fizetve". Aztán az anyja nyakába ugrott és csókokkal halmozta el.

A Jó Isten éltesse az édesanyákat! Köszönjük, amit értünk tettek! Isten szerető közelsége legyen örökké jutalmuk mind a földön, mind az örékkévalóságban!

Odaadó szeretet

Egy nap egy szegény ember felesége, akinek nagyon hosszú haja volt, megkérte férjét, hogy vegyen neki egy új fésűt, hogy szépen ápolhassa a haját.
A férfi nagyon sajnálta, de nemet kellett mondania. Elmagyarázta, hogy arra sincs elég pénze, hogy megjavíttassa az óraszíját. A feleség nem erőszakoskodott.
A férj elment dolgozni és egy órás bolt előtt haladt el. Bement és nagyon olcsón eladta az óráját, majd vett egy fésűt a feleségének.
Este hazatért a fésűvel a kezében, amit a feleségének szánt. Meglepődött, mikor meglátta a feleségét rövid hajjal.
Az asszony eladta a haját és a kezében tartott egy új óraszíjat.
Mindkettőjük szeméből folytak a könnyek, nem a cselekedeteik miatt, hanem a kölcsönös szeretet miatt, amit egymás iránt éreztek.

Fontos, hogy minden cselekedetünket a szeretet motiválja.

Kulcsszavak, nem csak a házassághoz:
1. Kérlek, vagyis ne követeljek, ne akarjak, hanem kérjek
2. Köszönöm: Tudjak megköszönni dolgokat pl. az ebédet is.
3. Bocsáss meg: legyek első abban, hogy ki tudjam mondani a másik felé, ne haragudj, bocs.
4. Megbocsátok, ha a másik kér tőlem bocsánatot. Legyek irgalmas szívű.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Hogy lehet benne az egész a részben – Oltáriszentség

Összejövetel egy New Yorkban élő São Pauló-i festőnél. Angyalokról és alkímiáról beszélgetünk. Egy idő után elkezdem magyarázni a többieknek azt az alkimista elképzelést, amely szerint mindannyian magunkban hordozzuk az egész Univerzumot, és felelősek is vagyunk érte.
Küzdők a szavakkal, és nem találom a megfelelő hasonlatot. Egyszer csak megszólal az addig szótlan festő, hogy nézzünk ki a műterme ablakán.
– Mit láttok?
– Egy Greenwich Village-i utcát – feleli valaki.
A festő az ablakra ragaszt egy papírlapot, mely eltakarja az egész utcát, aztán egy bicskával kis négyzet alakú lyukat vág rajta.
– És ha valaki ezen néz át, az mit lát?
– Ugyanazt az utcát – feleli egy másik vendég.
A festő több kis lyukat vág a papírba.
– Ahogy itt az összes lyukban ugyanaz az utca van, úgy van bennünk is ugyanaz az Univerzum ‒ mondja.
Az összes jelenlévő megtapsolta a jól megválasztott hasonlatot.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Az édesanya teremtése

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt:
– Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?
– Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az előző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyítson, és legalább hat pár keze legyen.
Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:
– Hat pár?
– Nem a kezek megteremtése a nehéz – mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell.
– Olyan sok?
A jó Isten bólintott. – Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok."
Uram – szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap.
– Sajnos nem tehetem – szólt az Úr , már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.
Az angyal kíváncsian körbe repkedi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: – Túl gyöngéd.
– De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni – szólt az Úr.
– Tud gondolkodni?
– Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes – állította az Úr.
Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.
– Itt van valami ami fölösleges – szólt az angyal.
– Nem fölösleges ott semmi – szólt az Úr , az egy könnycsepp.
– Hát az meg mire jó?
– Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.
– Te egy lángész vagy! – kiáltott fel az angyal.
Finom melankóliával válaszolt az Úr – Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!

Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?

Amikor Isten jobban tudja

Oly sokszor előfordul, hogy vágyaink által hajtva azért imádkozunk, hogy ez vagy az, így és így teljesüljön. De biztos, hogy csak úgy lehetünk boldogok, ahogyan mi megtervezzük, elképzeljük?

– Olajra van szükségem – mondta egy szerzetes, és ültetett egy olajfacsemetét.
– Uram – imádkozott –, esőre van szüksége, hogy érzékeny gyökerei ihassanak és növekedjenek. Küldj gyenge záporokat!
És az Úr küldött gyenge záporokat.
– Uram – imádkozott a szerzetes –, a fámnak napsugárra van szüksége. Küldj napfényt, könyörgöm! És a nap ragyogott, bearanyozva a felhőket, melyekből esőcseppek hullottak.
– Most fagyot adj, Uram, mely megerősíti a fa szöveteit! – kiáltott a szerzetes. És íme, a kis fa ragyogott a fagyban, de estére elpusztult.
Ekkor egy másik szerzetes kereste fel, és elmondta az ő tapasztalatait:
– Én is ültettem egy kicsi fát, és amint látod, gyönyörűen fejlődik. Istenre bíztam a fámat. Ő alkotta, jobban tudja, mire van szüksége, mint egy magamfajta ember. Nem szabtam feltételeket. Nem határoztam meg módokat, és módszereket. "Uram, küldd azt, amire szüksége van – imádkoztam – esőt, napfényt, vihart vagy fagyot! Te alkottad, te tudod."

Isten tudja, hogy önnek mire van szüksége! Mondja el neki az imádságban kéréseit, beszéljen félelmeiről, de tegye le Isten lába elé minden aggodalmát és kérje, hogy alakítsa át kegyelemmé!

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Szent Ágoston: A Szentháromság titka

Történt egyszer, mikor a tudós Ágoston Észak-Afrikában tartozkódott, a tengerparton sétálva azon töprengett, hogyan tudná megragadni a Szentháromság lényegét.
Séta közben meglátott egy kisgyermeket, aki kagylóhéjjal merte a tenger vizét egy gödörbe, amelyet a tengerpart homokjába ásott.
– Hát, te mit csinálsz? – kérdezte Ágoston a gyermeket.
– Áttöltöm a tengert a gödrömbe – válaszolta teljes komolysággal a gyermek, és folytatta tovább a meregetést.
– Gondolod, sikerülni fog? – kérdezte nevetve a szent – Nézd meg, milyen óriási a tenger, a kagylóhéj és a gödör pedig milyen pici.
– Előbb kész leszek, minthogy Te megfejted, amin gondolkodsz – felelte a gyermek, majd eltűnt.

Ez a kedves történet a Szentháromság titkának felfoghatatlanságára mutat rá.

Hol van a határa a keresztyénségnek?

Egyszer berontott hozzám valaki, feldúlva, gyöngyöző homlokkal, leült mellém és olyan újpesti módon azt kérdezte tőlem:
– Na, most mondja meg tiszteletes úr! Jól ismeri az életemet, gondját viselem a családomnak is, a rokonságomnak is, szétosztom mindenemet, minden időmet, pénzemet; de amikor nagy néha valamire nemet mondok, rögtön számon kérik: Hát milyen keresztyén vagy te? Most tessék megmondani, hol van a határa a keresztyénségnek, a tanítványságomnak? Hol végződik a keresztyénségem, és hol kezdődik a butaságom?
Akkor én csak hebegtem-habogtam valamit. Ma már meg tudom mondani, mert sokat gondolkoztam rajta. Ahol véget ér a keresztyénségünk, tanítványságunk, ott kezdődik az ostobaságunk. Ha arasznyi a keresztyénségünk, akkor rögtön utána már az ostobaságunk kezdődik. Ha nagyobb, akkor „messzebb”. Ha határtalan, akkor sehol sem.

Gyökössy Endre: Homo Christianus, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2002

A Gondviselésről

Di Girolamo Szent Ferenc mindig is misszionárius szeretett volna lenni. 1642-ben született, és Xavéri Szent Ferencről és az ázsiai mártírokról szóló történeteken nőtt föl. Mindenáron csatlakozni szeretett volna hozzájuk, és az evangéliumot hirdetni Japánban és Indiában. Amikor jezsuita elöljárói erre nemet mondtak, moroghatott volna, és otthagyhatta volna az egészet, hogy hétköznapi, beteljesületlen életet éljen.
Ferenc azonban tudta, hogy Isten őt arra hívja, hirdesse az evangéliumot a csökönyös lelkeknek, azokból pedig pont ugyanannyit talál Itáliában, mint Ázsiában.
Így aztán, ahelyett hogy azon búslakodott volna, hogy romba döntötték élete álmát, Ferenc látta, hogy Isten teljesíti vágyait – csak máshogy.
Tettvágyát és lelkesedését nem hűtötte le ez a nápolyi feladat, nem elégedett meg azokkal a lelkekkel, akik véletlenül a plébániája felé jártak. Kiment az utcákra, prédikált a börtönökben, bordélyházakban, kórházakban és kikötőkben…
Egyik éjjel a Szentlélek buzdítására kiment a néptelen utcára, és prédikált, bár senki nem volt ott. Másnap reggel egy utcalány érkezett gyónni, s kiderült: előző éjjel az ablakából hallgatta Ferenc prédikációját, és megérintette az az erő, mellyel Krisztusról beszélt.
Mivel tisztában volt azzal, hogy akiknek prédikálnia kell, valószínűleg nem képesek hosszadalmas beszédek végighallgatására, Ferenc a „minibeszédek” mestere lett, gyakran napi negyven prédikációt is mondott szerte a városban. „Egy bárány, amikor beszél, de egy oroszlán, amikor prédikál” – tartották róla a helyiek.
Negyven éven át tartó szolgálata során több ezer lelket mentett meg – talán még többet, mint ha Ázsiába utazhatott volna misszióba, ahogy eredetileg szerette volna.

Azáltal, hogy elfogadta, ami neki adatott az életben, éppen az a nagy misszionárius lett, aki mindig is szeretett volna lenni.

Kérjük bátran közbenjárását mindazokért, akik küszködnek, mert nem tudják elfogadni azt, ahogy életük alakult.

Magyar Kurír

Szeretni, amit csinálok

Volt egy öreg barátom. A feleségemmel úgy neveztük: a mi kedves mohász barátunk. Európa leghíresebb mohaszakértője volt, egyetemi tanár. Egyszer voltunk a lakásában. Két kicsi szobában laktak a feleségével. Volt egy szép nagy szobájuk is, de ott állványok voltak és az állványokon a világ minden részéből idekerült kis mohacsomók. Mondom: Drága Ádám, erre kell a legszebb szoba? – Azt mondta: persze, a legszebb szoba a moháimé. – De úgy ismerte a mohákat, ahogy Európában senki. Ha a mohatudósok meg akarták állapítani, hogy honnan származik bizonyos fajta, akkor a világ bármelyik sarkából kis mintát küldtek egy budai lakásba. Mert úgy szerette a moháit, hogy két kicsi szobába húzódott inkább össze, azért ismerte Európában a legjobban a mohát.

Fekete Pál barátomat megkértem, csináljon az épülő templomunk számára kilincseket, szép kovácsolt vasat, meg fogókat és egy négyágú gyertyatartót. Pali barátunk mosolyogva mondta (lakatos mester volt): Boldogan, mert én nagyon szeretem a vasat. Aki szereti a vasat, az ismeri és művészi szinten tud vele bánni.

A világ egyik nagy pszichológusa rendkívül eszes fiatalembert vett maga mellé tanársegédnek. Fél év múlva behívta szobájába és azt mondta neki: Kolléga úr, én rendkívül tisztelem és becsülöm a tudását, a legeszesebb kolléga a fiatalok között, de menjen el inkább kutatóorvosnak. Pszichológus ne legyen, mert fél éve figyelem: maga nem szereti az embert, ezért sose fogja megismerni. Ahhoz pedig, hogy valaki pszichológus legyen, először szeretnie kell az embert, hogy ismerhesse.

Addig terjed az ismeretünk bármilyen téren, ameddig a szeretetünk.

Gyökössy Endre: Homo Christianus, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2002

A kőfaragó

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és az életével. Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. „Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység és azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene ilyen szegény kőfaragó módján tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszerre csak egy pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, benne egy magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!” Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett hintón cipelték és a nép gyűlölte és reszketett tőle, az emberek földig hajoltak előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyú kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. „Milyen hatalmas a nap” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!” Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és a föld közé, így a nap sokat vesztett az erejéből. „Milyen hatalmas ez a viharfelhő” – gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!”
Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. „Milyen hatalmas a szél!” – gondolta.
„Bárcsak szél lehetnék!” Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a házak tetejéről, tövestől csavarta ki a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszer csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan is igyekezett elfújni, csak állt rendületlenül. Egy hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!” Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.
Ahogyan ott ált egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál?” – kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Nekünk, embereknek, túl kicsi a hitünk! Ha valami rossz ér minket, akkor olyan könnyen feladunk, vagy eldobunk magunktól mindent!
Miért nem bírunk tovább menni az úton? Vajon mi az oka annak, hogy egy-egy csalódás miatt megrekedünk ott ahol vagyunk?!
Nem tudjuk elfogadni a dolgokat, amik megtörténnek, mivel mást akarunk. Abba soha nem gondolunk bele, hogy talán az nem is lenne olyan jó számunkra… És persze mi ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, amik a boldogságról szólnak, és közben elfelejtjük átélni azokat a pillanatokat, amik most, a jelenben történnek meg velünk!

Kavicsok a vízben

Salim, a földhöz ragadt halász a Gangesz partján lakott. Egy sikertelen halászat után bánatosan ment haza és azon gondolkozott, hogy mit is csinálna, ha gazdag lenne.
Egy zacskóba rúgott, amelyben érzése szerint kavicsok voltak. Szórakozottan egyiket a másik után dobálta a vízbe.
– Ha gazdag lennék, vennék magamnak egy házat – és bedobta az első kavicsot.
– Szolgákat is alkalmaznék – és a második kavics is elrepült.
– Bővelkednék minden finomságban – utána a harmadik és a többiek.
Az utolsó kavicsot kezében tartotta, megforgatta ujjai között és látta, hogy drágakőről van szó. Talán álmai gazdagságát dobálta el.

Bruno Ferrero: Több fényt

Köztetek áll az, akit nem ismertek

A Dél-Afrikában járó első fehér emberek meglepődve tapasztalták, hogy lábuk alatt a homokban megcsillanó üvegszemcsék milyen különös fénnyel ragyognak. Kiderült, hogy gyémántmezőkön járnak, csak ezt a kulturálatlan bennszülöttek még nem értékelték. Ezért az európaiak be is tudták őket csapni, összeszedették e csillogó szemcséket, és csecsebecséért, tükrökért megvásárolták tőlük.
A kulturálatlan bennszülöttekhez hasonlítanak azok a keresztények, akik nem értékelik Krisztus áldozatát, a szentmisét, a szentáldozást, hanem minden kifogást emelnek ellene. Amit Keresztelő Szent János a farizeusoknak mondott, az sokszor ránk is áll: „Köztetek áll az, akit nem ismertek” (Jn 1,26).

És csodálkozunk, hogy üres az életünk!

Gyűrű Géza: Hirdesd az evangéliumot. Szentbeszédek „A” évre

Mi az én kincsem?

Egy nap az ördög együtt sétált barátjával. Megláttak egy embert, aki lehajolt, és valamit fölvett a földről.
– Mit talált ez az ember? – kérdezte barátja.
– Az igazság egy részét – hangzott az ördög válasza.
– És ez nem zavar téged? – kérdezősködött tovább a barátja.
– Nem – mondta az ördög – megengedem neki, hogy ebből kizárólagos hitvallást alkosson önmagának.

Ne elégedjünk meg azzal, hogy van keresztlevelünk, hogy a keresztény (rész)igazságok birtokában vagyunk? A kereszténység ne legyen csupán elmélet számunkra!

Anthony de Mello nyomán

Isten léte

Egy férfi egyszer fodrászhoz ment, hogy levágassa a haját. Munka közben a fodrász beszélni kezdett hozzá, s hamar Istennél kötött ki, pontosabban annál, hogy Isten nem létezik. Véleményének igazolására a szokásos érvet hozta elő. Annyi szenvedés, betegség van a világban, miért nem szünteti meg ezeket az Isten? Ha létezne, akkor nem tűrné el, hogy az emberek ennyi nyomorúságot elviseljenek. Közben kimutatott az ablakon, az utca szemközti oldalán, a járdán ülő két koldusra: Nézze csak milyen nyomorúságos az életük! Miért nem ad nekik Isten jobb sorsot? Azért, mert nem is létezik. A sok rossz és baj mind azért van a világban, mert nem létezik Isten, aki megszüntethetné azokat. A férfi türelmesen hallgatta a fodrász mondandóját, tudta, hogy nem sok értelme volna vitázni vele. Amikor a fodrász végzett, megköszönte munkáját, fizetett és elköszönt. Az utcáról még visszalépett és így szólt: „Tudja, a fodrászok nem léteznek. A világon nincs egyetlen fodrász sem.” A fodrász csodálkozva kérdezte: „Hogy mondhat ilyet? Hiszen éppen most vágtam le a haját. Én is egy fodrász vagyok.” De a férfi folytatta: „Márpedig a fodrászok akkor sem léteznek. Nézze csak azokat a koldusokat, milyen ápolatlan és hosszú a hajuk és a szakálluk. Ha léteznének fodrászok, akkor nem volnának ilyenek, és nem volna egyetlen hosszú hajú ember sem a világon.”

Horváth István Sándor

Isten címe

Egyszer egy ember megkérdezte Joshua Ben Karechah rabbit:
– Isten miért egy tüskés bokorból szólt Mózeshez?
A rabbi így válaszolt:
– Ha egy olajfát vagy egy életerős tölgyfát választott volna, ugyanezt a kérdést tennénk fel. Úgy gondolom, Isten azért választott egy csúnya, hasztalan, tüskés bokrot, hogy elmondja nekünk, nincs egyetlen hely sem a Földön, ahol ő nincs jelen.

Bruno Ferrero: Vacsora Mennyországban

Isten mindig megbocsájt

Egy kisfiú a nagyszüleit látogatta meg a farmjukon. Kapott egy csúzlit, hogy azzal játsszon kint az erdőben. Gyakorolt, de soha nem találta el a célpontot. Egy kicsit elkedvetlenedett, és hazafelé indult vacsorára.
Ahogy hazafelé tartott, meglátta a nagymama házi kacsáját. Egy hirtelen ötletre, kilőtte a csúzlit, ami a kacsa fejét találta el és megölte. Megdöbbent és elszomorodott. Rémültében a halott kacsát a farakásba rejtette, amikor észrevette, hogy a nővére őt nézi. Sári látta a teljes történetet, de nem szólt semmit.
Másnap ebéd után a nagymama azt mondta:
– Sári, gyere mosd el az edényeket.
De Sári azt válaszolta:
– Nagymama, Jani azt mondta, hogy ő szeretne segíteni a konyhában.
Majd oda súgta Janinak:
– Emlékszel a kacsára? Ha nem akarod, hogy elmondjam…
Így Jani elmosogatott.
Később a nap folyamán, nagypapa megkérdezte a gyerekeket, hogy van-e kedvük horgászni.
Nagymama azt mondta:
– Sajnálom, de szükségem van Sárira, hogy segítsen elkészíteni a vacsorát.
Sári mosolygott és azt mondta:
– Rendben én mehetek, mert Jani mondta nekem, hogy ő szeretne segíteni.
Majd megint azt suttogta Janinak:
– Emlékszel a kacsára? – Így Sári elment horgászni és Jani maradt segíteni.
Néhány napon keresztül Jani a saját munkáján kívül Sáriét is elvégezte, míg végül nem bírta tovább. Odament a nagymamához és bevallotta, hogy megölte a kacsát.
Nagymama letérdelt, megölelte és azt mondta:
– Kedvesem, tudom. Tudod, az ablakban álltam és láttam mi történt. De mert szeretlek, így megbocsájtottam neked. Csak kíváncsi voltam meddig engeded, hogy Sári rabszolgát csináljon belőled.

Bármit is tett a múltban, Isten az ablakban állt és mindent látott, látta az egész eddigi életét, helytelen tetteit, rosszul megválasztott szavait, gondolatait.
Azt akarja, hogy tudja, Ő szereti Önt és megbocsájt.
A nagyszerű dolog Istennel kapcsolatban, hogy amikor megbocsájtást kérünk,
Ő nem csak megbocsájt, de el is felejti azt.

Ő nem csak megbocsájt, de el is felejti azt.


Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Az ön lámpása mindig világít?

Évekkel ezelőtt egy kis középnyugati városkában egy embernek az volt a dolga, hogy figyelje a vasúti átjárót.
Ha vonat közeledett éjszaka, meg kellett lengetnie egy lámpást, hogy figyelmeztesse a keskeny úton arra járó autósokat a vonat közeledtére, hogy megálljanak, amíg a vonat elhalad.
Egy bizonyos estén szokás szerint arra jött a vonat, és a férfi elfoglalta helyét, hogy figyelmeztesse az arra haladó autókat. Látta is, hogy messziről közeledik egy autó a vasúti sínek felé, így hát elkezdte lengetni lámpását a holdsütötte estében. Az autó csak jött tovább, úgyhogy az ember gyorsabban lengette a lámpást. A vonat már csak másodpercekre volt az átjárótól. A kocsi még csak nem is lassított. A férfi nem hitt a szemének, még erősebben lengette a lámpását. Az autó csak jött tovább.

Már majdnem az átjáróhoz ért, és a vonat éppen áthaladni készült. Újra teljes erejéből meglengette a lámpást, ám az autó teljes sebességgel közeledett. Végül a férfi elugrott az útból, ahogy az autó tovább száguldott, és összeütközött a vonattal. Az autó minden utasa meghalt.
A nyomozás során a bánat sújtotta férfi azt mondogatta a hatóságoknak, hogy ő megpróbálta figyelmeztetni a közeledő járművet, de az nem állt meg.
A nyomozást vezető tiszt így szólt az átjárónál dolgozó férfihez: „Uram, ön meglengette a lámpást, de elfelejtette meggyújtani!”

Jézus arra hívott el bennünket, hogy fények legyünk a világban.
A mi feladatunk elvinni az Evangélium jó hírét, akinek csak tudjuk. De mit sem ér beszélni az embereknek Jézusról, ha a bennünk levő fény nem ég.
Krisztus fénye nélkül kevés hatást gyakorolhatunk.


Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Ők a barátaim

‒ Ez a király azért olyan hatalmas, mert egyezséget kötött az ördöggel ‒ mondogatta egy szentfazék az utcán. A fiú ideges lett.
Később egy másik városban hallotta, amint mellette azt mondja egy férfi: ‒ Itt minden föld ugyanazé a birtokosé. Ördögi dolog ez!
Egy nyári estén egy szép nő haladt el mellette.
‒ Ez a lány a Sátánt szolgálja! ‒ kiáltotta felháborodva egy prédikátor.
Ekkor határozta el a fiú, hogy megkeresi az ördögöt.
‒ Azt mondják, maga hatalmassá, gazdaggá és széppé teszi az embereket ‒ mondta neki, amikor rátalált.
‒ Nem úgy van az ‒ felelte az ördög. ‒ Akiket hallottál, azok a barátaim, és engem reklámoznak.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Jónak lenni

Cliflf Richard, a neves énekes Krisztus szavait idézi: „Ti vagytok a fold sója” (Mt 5,13). Ilyenkor mindig eszembe jut egy diák, aki tragikus baleset áldozata lett. Nem ismertem őt személyesen, de hallottam, hogy halála után tanárai és osz¬tálytársai egy kis emlékművet állítottak neki a következő felirattal: „Amikor velünk voltál, könnyebb volt jónak lenni” (Te, én és Jézus, 180).

Gyűrű Géza: Hirdesd az evangéliumot. Szentbeszédek „A” évre

Akinek kincs van a birtokában

Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó. Egyik nap jött egy kisfiú.
– Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?
– Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket – válaszolta a tenyésztő.
Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak.
Teli voltak élettel, vidámsággal csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást. De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született. Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott:
– Őt kérem!
– Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani. Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod– reagált rá a tenyésztő. Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig. A tenyésztő döbbenten látta, hogy lábprotézise van. Szóhoz sem jutott.
– Bácsi kérem, hadd vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! – fakadt ki magából a kisfiú. Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette.
– Mennyit kell fizetnem, bácsi? – kérdezte kíváncsian a kisfiú.
– Neked adom ingyen! Ugyanis a szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, légy vele boldog!

A kisfiú látta, hogy a kutya tökéletes társ lesz számára és jól meg fogják érteni egymást.

A világon sok embernek van szüksége olyan társra, barátra, aki megérti őt. Ha Önnek van ilyen barátja, társa, adjon hálát érte, becsülje meg. Nagy kincs!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Ez a ház a tiéd

Az ácsmester úgy gondolta, életében eleget dolgozott már, ideje volna nyugdíjba mennie és pihennie. Döntését bejelentette a főnökének, aki szomorúan vette ezt tudomásul, hiszen legtapasztaltabb szakemberét veszíti így el. A főnök annyit kért, hogy még egy utolsó ház építésében vegyen részt az ács, aki kissé kelletlenül, de beleegyezett. Ezen az utolsó házon bizony meglátszott, hogy nem adta bele minden tudását, a gondolatai már a pihenés, a nyugdíjas évek körül forogtak. A munka lassan készült, meglehetősen gyenge minőségben. Tudta, látta ezt az ács is, de már nem törődött vele. Amikor végre elkészült a tető és a ház, a főnöke is kijött az építkezés helyszínére. Odaadta a ház kulcsait a mesternek és ezt mondta neki:
– Ez a ház a cégünk ajándéka a sok évtizedes munkádért. Ez a ház a tiéd.
Az ácsmester értetlenül vette át a kulcsokat és magában morgolódott: „Ha ezt tudom, egészen másképp dolgoztam volna ezen a házon.”

Vannak helyzetek, amikor már nincs visszaút. Nem lehet elölről kezdeni a dolgokat. Utólag az ember bánja a dolgot, másként csinálna sok mindent, de változtatni utólag már nem lehet.

Horváth István Sándor

Család

Valamikor a 20. század elején történt, hogy az amerikai nagyvárosban, New York-ban eltűnt egy fiatal lány, pontosabban egy családi vita után elhagyta a szüleit. Édesanyja és édesapja hiába várta vissza heteken és hónapokon keresztül, a lányuk nem jelentkezett, nem jött vissza. Ekkor többen tanácsolták nekik, hogy a lány arcképét függesszék ki mindenfelé a városban, hátha valaki felismeri és segíthet a szülőknek. A szülők napokig gondolkoztak az ötleten, aztán mégis máshogy döntöttek. Nem függesztették ki a lányuk arcképét, hanem elmentek egy fényképészhez másik két gyermekükkel együtt és készíttettek magukról egy képet. Ezt a családi képet, amelyről hiányzott eltűnt lányuk, aztán kiragasztották a városban sokfelé, azzal a mondattal, hogy továbbra is szeretik lányukat, hiányzik a családból. A lány, aki egyébként nem hagyta el a várost, lépten-nyomon találkozott csonka családjának képével és néhány nap múlva visszatért hozzájuk.

Horváth István Sándor

Péter, a katona

Egy kemény és bátor férfi, akit Péternek hívtak, úgy döntött, hivatásos katona lesz. Jól harcolt a szakállas puskával és a karddal, és a legnagyobb csatákban is részt vett. Egyszer azonban halálos sérülést szenvedett.
Még azon a napon a Mennyország kapujához érkezett. Erőteljesen kopogott. Szent Péter sietve nyitott ajtót.
– Be akarok lépni a Mennyországba! Nézzétek, mennyi kitüntetést szereztem! Szerénységet félretéve, én vagyok a legjobb. Még meg is haltam a hazámért. Úgy gondolom, hogy kiérdemeltem a Mennyországot.
– Látom, látom – dünnyögte Szent Péter – a te neved a legszebb, nincs kétség. De először meg kell néznem a nyilvántartásomat.
Levett egy hatalmas könyvet a polcról és lassan olvasni kezdte. Minden, amit a katona tett, le volt írva abban a könyvben. De ahogy haladt az olvasásban, Szent Péter a fejét rázta és morgolódott:
– Hát… hát…
Annak alapján, ami a nagy könyvbe volt írva, és a Mennyországba jutás szabályai alapján, Szent Péter bizony nem hagyhatta belépni a katonát.
De mit tehetett?
Szent Péter segítségül hívta Szent Mihályt, a kardot és fegyverzetet viselő arkangyalt, aki megértő lehetett volna emberi kollégájával.
– Na nem, nem – kiáltott Szent Mihály nem szegheted meg a szabályokat! Ez a katona semmiképp sem léphet be a Mennyországba. El kell zavarnod!
Akkor Szent Péter összehívta a legjóságosabb szenteket, akiket csak talált. De nem volt mit tenni. Gondolkodás nélkül Jézushoz ment, és mesélni kezdte a katona történetét.
Ebben a pillanatban leírhatatlan lárma hallatszott. Fújtató, haragos ördögi szelek süvítettek a Mennyországba vezető lépcső fokain.
– Állj, állj! – ordítottak az ördögök, hegyes vasvilláikat rázva. – Ez a katona nem a Mennyországba való. Ez a katona a miénk!
Szegény Péter katona szénája meglehetősen rosszul állt. Egy piros ördög megszurkálta a vasvillával és vigyorogva megjegyezte:
– Itt van, aki mindig azt mondta: „az ördög vigye!”

De ebben a pillanatban Jézus oldalán feltűnt egy szép Asszony. Mária volt az. Egy nagy aranykönyvet tartott a kezében, amit átadott Jézusnak. Jézus megfogta a könyvet. Sokszáz oldalas könyv volt, melynek minden lapja tele volt írva. Jézus olvasni kezdte. Csak olvasott, olvasott és olvasott. A végén Mária felé fordult s meghajolt. Ez volt a jel. Péter katona beléphetett a Mennyországba. Maga Mária fogta kézen és vezette be.
Az ördögök dühöngve a pokol felé vették az irányt, s így elégedetlenkedtek:
– Mária tönkretesz minket! Mindig ellopja a hozzánk tartozó lelkeket. Ha így haladunk, munkanélküliek leszünk.

Szent Péter ezek után nagyon kíváncsi lett, hogy mi lehetett abba az aranykönyvbe írva, amit Mária elolvastatott Jézussal. így, amikor senki nem figyelt, Szent Péter óvatosan közelebb ment a könyvhöz és kinyitotta. Minden oldal tele volt Üdvözlégy Mária imákkal. Ezernyi Üdvözlégy Mária. Ez volt az egyetlen imádság, amit ez a kemény katona ismert, és ahányszor ezt mormolta, a Szűzanya feljegyezte azt az ő nagy aranykönyvébe.

És pont ezek az imák nyitották meg a Mennyország kapuját Péter katona előtt.

Mert az Üdvözlégy Mária nem más, mint egy szeretetteljes és gyöngéd kérés: „Anya, segíts nekem!”

Bruno Ferrero: Vacsora a Mennyországban

„A nyolcadik nap”

Másnap az Úr visszament, hogy szemrevételezze a Művet, amelyet alkotott. S akadt még néhány tennivaló itt-ott.
Szép kövek hevertek a folyók ártereiben, szürkék, zöldek, pettyesek. De a föld alatt csak megtört, szétlapított köveket lehetett volna találni. Isten megérintette ezeket a köveket, és belőlük születtek a gyémántok, a smaragdok és a többi milliónyi drágakő ott lenn a mélyben.
Az Úr megnézte a virágokat, az egyik szebb volt, mint a másik.
– Valami hiányzik – gondolta. Szellőt fújt rájuk, és íme, a virágok illatosak lettek.
Egy szürke, szomorú madár repült a kezére. Isten rittyentett neki valamit. És a csalogány trillázni kezdett.
Mondott valamit az égnek és az ég elvörösödött örömé¬ben. Így született a ragyogó napkelte és aranyló napnyugta.
De az Úr mit suttoghatott az ember fülébe, hogy em¬ber legyen? Azon a réges-régi napon azt suttogta az ember fülébe: „Szeretlek”.
A drágakövek ragyognak, mert ragyogásra teremtette őket az Isten. A virágok illatoznak, mert arra teremtette őket Isten. A madarak énekelnek, mert éneklésre teremtette őket Isten…

Az embert szeretetre teremtette Isten!
Vajon mi valóban szeretetben élünk?

Bruno Ferrero

Önközpontúság

Valakinek megbetegedett a gyereke, hirtelen, egyik napról a másikra elveszítette a látását, kezdett bénulni a nyelve. Az apa, a jómódú, sokat kereső ember megrettent, megrémült; kórházról-kórházra szaladt, de minden orvos elhárította az egyre sürgetőbbé váló beavatkozást. Meg is mondták, egyetlen professzor van Magyarországon, aki ezt a műtétet vállalni merné, de ez az öreg professzor éppen a Dunakanyarban pihen.
A férfi fogta magát, és egy degeszre tömött pénzes borítékkal leautózott hozzá. Hamar megtalálta a professzor villáját; a nagy kert közepén szőlőt kötözgetett egy öreg: bozontos, borostás ember, kopott munkásnadrágban, mezítláb, szandálban. Bekiáltott:
– Halló öregem, engedjen be a profhoz!
Az idős férfi pár lépést tett a kertkapu felé, aztán megkérdezte:
– Mit óhajtanak?
– Hallottam, hogy egész tehetséges még az öreg, meg kellene műteni a fiamat. Tudom, hogy szabadságon van, de biztos vagyok benne, hogy az én pénzemnek nem tud ellenállni! Még sose fordult elő, hogy akit kellett, azt az embert ne tudtam volna a szolgálatomba állítani!
Erre az öreg még egy lépést tett a kertkapu felé, alaposan belenézett ennek az elbizakodott, öntelt embernek az arcába, aztán szó nélkül sarkon fordult és elindult befelé a házba. A férfi utánakiabált, hogy „Álljon meg, álljon meg, engedjen be a professzor úrhoz, én nem magával akarok tárgyalni!”
Arra ment az egyik szomszéd, a kiabálásra megállt mögötte és megjegyezte:
– Mit kiabál? Hiszen a professzor úr megy ott.

Gyökössy Endre: Homo Christianus, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2002

Ölelés

Egy leánynak elege volt már mindenből. Sok és nehéz feladat, sok nehézsége volt barátnőjével is… Édesanyja magyarázatokkal látta el, bátorította és útbaigazította. A leány még szomorúbb lett. Édesanyja szemébe nézett és így szólt:
– Mama, miért nem ölelsz meg, és miért nem szorítasz magadhoz úgy, mint amikor kicsi voltam? Ez többet érne bármilyen jó tanácsnál!
Átölelték egymást és a rosszkedv elszállt.

Sokszor elég lenne, ha megölelnénk egymást…

Gyűrű Géza: Mit üzen Isten?

Amikor a tégla visszaüt

Volt egyszer egy ember, aki egy téglával a kezében járta a világot. Elhatározta, hogy valahányszor feldühíti valaki, jól megdobja a téglával. A módszer ugyan kissé erőszakos, de hatékonynak tűnik, nem?
Történt egyszer, hogy találkozott egy nagyon fölényes barátjával, aki pökhendien beszélt vele. Elhatározásához híven emberünk fogta téglát, és hozzávágta. Nem emlékszem, eltalálta-e vagy sem. Ámde ezek után nagyon macerásnak tartotta, hogy mindig menni kell, hogy fölvegye a téglát. Elhatározta, hogy tökéletesíteni fogja a „Téglás Önvédelmi Szisztémát”, ahogy ő nevezte.
Méteres hosszúságú kötélre erősítette a téglát, és úgy ment ki az utcára. Ennek köszönhetően a tégla nem megy túl távol tőle, gondolta, ám rájött, hogy az új módszerrel is hamar meggyűlik a baja: egyrészt az ellenszenve tárgyát képező személynek egyméternyire kell állnia tőle, másrészt ha eldobja a téglát, vigyáznia kell, nehogy elengedje a kötelet, ami ráadásul sokszor összegabalyodik, csomó lesz rajta, és megint csak fáradsággal jár, hogy kibogozza.
Akkor emberünk kieszelte a „III. számú Téglás Önvédelmi Szisztémát”. A tégla maradt, ám kötél helyett ezúttal rugó került a rendszerbe. Most aztán többször is el lehet dobni a téglát, mert majd magától visszajön – gondolta az emberünk. Ahogy kilépett az utcára, és elszenvedte az első sérelmét, eldobta a téglát.
De elvétette a célt, mert ahogy működésbe lépett a rugó, a tégla visszajött, és pontosan fejen találta az emberünket. Megint tett egy kísérletet, és újból eltalálta a tégla, mert rosszul mérte föl a távolságot. A harmadik dobás azért nem sikerült, mert túl korán hajította el a téglát.

Sohasem derült ki, miért nem dobott meg ezután senkit a téglájával: talán a kapott ütések miatt, vagy talán azért, mert megváltozott a hangulata.
Minden dobás célpontja saját maga lett.
A megbocsátás nem annyira azt az embert gyógyítja, akinek megbocsátanak, mint inkább azt, aki gyakorolja. Ugyanígy, ha valaki nem tud megbocsátani, nem annak árt, aki megbántotta, hanem saját magának.


Ne legyen haragtartó! Bocsásson meg másoknak, ezzel saját magán is segít!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A kövek gyémánttá válhatnak

Volt egyszer egy Jimmy nevű fiú, aki séta közben talált egy kőrakás tetején egy varázslámpást. Jimmy azt gondolta magában: „Talán, ha megdörzsölöm ezt a lámpást, megjelenik egy dzsinn, és teljesíti három kívánságomat!". Meg is próbálta, és láss csudát! Megjelent egy dzsinn. Jimmy nagyon izgatott lett, és hármat akart kívánni a dzsinntől. Ám a dzsinn így szólt: „Én nem olyan fajta dzsinn vagyok.
Én tanácsot adok."
„Ó – szólt Jimmy – akkor adj tanácsot!"
„Szedj össze annyi követ, amennyit csak elbírsz, és vidd haza!" – szólt a dzsinn, majd rögtön el is tűnt.
„Ez butaság – mondta Jimmy. Hosszú az út, és ezek a kövek nehezek. Nem szedem fel őket!" – egy kisebb követ azért felvett, és a zsebébe dugta.

Amikor végül hazaért, Jimmy levetette piszkos ruháit. Anyja végignézte a zsebeit, és rátalált a kőre. Miután közelről megnézte, megkérdezte Jimmy–t, hol találta a követ. Jimmy így felelt: „Ó, valami buta dzsinn azt mondta, vegyek fel egy csomót belőle, de én csak ezt az egyet hoztam el."
„Jimmy! – kiáltott az anyja. Ez nem kő. Ez egy óriási gyémánt! Több ezer dollárt ér!"
Sajnos, Jimmy soha többet nem találta meg azt a kőrakást.

Sok dolog van az életben, ami kőnek tűnik, de valójában gyémánt. Krisztus követése is ilyen. Amikor Jézust szolgáljuk, sok minden látszólag nem éri meg a sok fáradságot és időt. Néha nehéz Krisztusnak engedelmeskedni, és esetleg még szenvedéssel és fájdalommal is jár. De megéri. Nemcsak most áld meg Isten bennünket, hanem egy napon – amikor meglátjuk Jézust – ezek a kövek mennyei koronánk gyémántjaivá válnak.

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Hogyan kezdj a munkához

Jehudi Menuhinról írják: ő, a világ egyik legnagyobb hegedűművésze, csak kiváltságos nagy tehetségeket tanít hegedülni. Egyszer elárulta valakinek, mi alapján válogatja meg, kit vállal el és kit nem: megfigyeli, hogyan veszi ki tokjából a hegedűjét. Aki úgy veszi ki, mint egy szerszámot, azt nem vállalja. Mert ő tudja, hogy aki nem szereti a hegedűt, az nem ismeri meg soha ezt a csodálatos hangszert.

Híd az emberek között

Valahol a Csendes-óceán egyik szigetén, egy lepratelepen, egyedülálló történet játszódott le nap, mint nap. Lábon járó holttestek, kétségbeesett, dühös és fájdalmasan megcsonkított emberek voltak az egész szigeten.
A nagy nyomorúságban még élt egy idős férfi, aki a megpróbáltatások ellenére meglepően nyugodt tekintetű volt és sokat mosolygott. Testi fájdalmai olyan nagyon voltak mint a többi szerencsétlen leprásnak, mégis ragaszkodott az élethez. Nem esett soha kétségbe és gyengéden segített mindenkit a környezetében. Mindenkiben feltört a kíváncsiság: mi lehet az oka, hogy ebben a pokolban egy valaki a sok közül olyan erős és derűs. Talán nem érezte a fájdalmat vagy már hozzászokott? Ez nem valószínű.
Az történt, hogy az idős ember mindennap pirkadatkor odavánszorgott a lepratelepet körülvevő kerítéshez, egy megszokott helyen leült és várakozott. Nem a napfelkeltét szemlélte és nem is a Csendes-óceán szigetének szépségét. Megvárta, amíg a kerítés másik oldalán megjelent egy asszony, ő is idős, mint a férfi. Arcán a ráncok kisimultak és szeme tele volt gyengédséggel. Az asszony nem szólt semmit sem. Titkos üzenetet adott le csendben és tapintatosan: egy mosolyt.
A férfi megértette a mosoly mondanivalóját és ő is mosollyal válaszolt. A néma társalgás rövid ideig tartott. Az öreg ember felállt és visszaballagott a barakkok felé. Ez így ment minden reggel. Olyan volt, mint egy mindennapi áldozás.
A leprást a női mosoly éltette, megerősítette és egy nap terhét könnyűvé tette. A másnapi találkozóig abból élt, amit hajnalban adott neki az a mosoly.
Az a tovasiető nő nem volt más, mint az öreg leprás felesége.
Így beszélt róla: – Mielőtt ide kerültem, titokban ápolt, minden elérhető gyógyszerrel. Egy javasasszony valami kenőcsöt is adott neki. Azzal bekente az arcomat minden nap. Mégis minden hiába volt. A hatóság nem sokat teketóriázott és egyszerűen ide hoztak a leprások közé. Ő még ide is követett. Amikor minden reggel meglátom, tőle tudom meg, hogy még élek és őszintén mondom, csak az ő kedvéért élek.

A mosoly híd az emberek között. A mosoly bearanyozhatja a napunkat.
Annak is jó, aki adja és annak is, aki kapja. Biztosan valaki várja a mai napon az ön mosolyát is. Mosolyogva köszöntse ismerősét, szomszádját, mindenkit, akivel csak találkozik.
Ha belép egy templomba és megnyitja a szívét a mélységes csöndben, észre veheti, hogy először Isten mosolyával találkozik.

Laudetur Kiadó Heti Lélekemelő

Emlék

Onkológus vagyok, hosszú évek tapasztalatával. Elkezdtem a gyermekkórházakat látogatni, úgy éreztem, itt az én helyem. Saját szememmel láttam a kis páciensek, a rák áldozatainak szenvedését. Egyik nap aztán belépett az életembe egy angyal. Egy tizenegy éves kislány alakjában jött el hozzám. Két éve kapta a kemoterápiát, a sugárkezeléseket, és rengeteget szenvedett. Ennek ellenére sosem láttam, hogy ez a kis angyal elkeseredett volna.
Sokat sírdogált, olykor félelem ült ki az arcára, de ez természetes.
Egyik nap korábban értem be a kórházba, és egyedül találtam őt a szobájában. Az édesanyja felől kérdeztem. Az, amit akkor mondott, még ma is megrendíti a lelkemet.
– Doktor bácsi, az anyukám mindig kimegy a folyosóra, amikor sír, hogy ne lássam a könnyeit. Amikor meghalok, sok emlék marad vele. De én nem félek a haláltól. Én nem erre az életre születtem.
– Mit jelent számodra a halál? – kérdeztem tőle.
– Amikor kicsik vagyunk, sokszor a szüléinkkel akarunk aludni, és reggelre mindig a saját szobánkban ébredünk, igaz?
– Igen, így van.
– Egyszer majd elmegyek aludni, az Atyám eljön értem, és az ő házában fogok felébredni. Az lesz az én igazi életem.
Teljesen ledöbbentem a szavaitól, szóhoz sem jutottam. Igencsak meglepett a kislány lelki érettsége és az, ahogyan a dolgokat láda.
– Az anyukámnak pedig több emléke lesz – tette hozzá.
Igyekeztem visszatartani a könnyeimet, mert nagyon megrendültem, és megkérdeztem tőle:
– Mit jelent az emlék?
– Az emlék a szeretet, ami itt marad.

Ma, ötvenhárom évesen azt mondom: kétlem, hogy bárki tudna világosabb és egyszerűbb magyarázatot adni az emlék szóra: a szeretet, ami megmarad, és sosem hagy el.

Bruno Ferrero: A jéghegy és a dűne

Most már tudom, miért kellett megtenned!

Volt egyszer egy ember, aki szerint a karácsony csak egy érthetetlen mese. Rendes, szerény ember volt, szerette a családját, és minden más emberrel is tisztességesen viselkedett. De nem tudott hinni a Megtestesülésben, és ezt nem is akarta megjátszani.
Karácsony éjjelén a felesége és a gyerekei az éjféli misére készülődtek.
– Sajnálom, én nem megyek – mondta. – Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Isten emberré lett. Inkább otthon maradok, és meleg vacsorával várlak benneteket.
A családja kocsiba ült és elindult a templomba. Közben szállingózni kezdett a hó. Az ember az ablakhoz lépett, onnan nézte az egyre dagadó s egyre sűrűbben hulló hópelyheket. „Egy igazi karácsony éjjel!” – gondolta magában. Visszaült a kandalló melletti fotelbe, és olvasni kezdett. Néhány perccel később azonban valami tompa puffanást hallott, melyet egyre több követett.
Először arra gondolt, talán valaki szórakozásból hógolyókat dobál a nappali ablakának, de a bejárati ajtóhoz érve észrevette, hogy kismadarak röpködnek ide-oda a viharban. Elkeseredetten kutattak meleg, védett hely után, ezért vonzotta őket a fény az ablakhoz, aminek nekicsapódtak. Sok kismadár kábultan hevert a földön.
„Nem hagyhatom, hogy szegénykék megfagyjanak – gondolta. – De hogy segíthetnék rajtuk?” Eszébe jutott a fészer, amit már nem használt: ott még meleg is van. Fölvette a kabátját és a csizmáját, és a hóban elbattyogott a fészerhez. Kinyitotta az ajtót, majd fölkapcsolta a villanyt. A madarak azonban nem akartak bemenni.
„Talán egy kis étel majd becsalogatja őket” – gondolta. Visszasietett a házba, s hozott némi kenyérmorzsát, amit maga után szórt a földre, egészen a fészerig. De a madarak ügyet sem vetettek a morzsákra, s egyre elkeseredettebben röpködtek.
Az ember csapkodni kezdett a kezeivel, mire azok ijedtükben szanaszét szálltak, s egy se ment a meleg, kivilágított fészerbe.
„Biztos valami félelmetes, veszélyes lényt látnak bennem – mondta magában. – Csak még jobban rájuk ijesztettem. Hogy mondhatnám meg nekik, hogy bízhatnak bennem?” Ekkor különös dolog jutott eszébe: „Ha néhány perc erejéig én is madárrá változhatnék, megmenthetném őket!” Ebben a pillanatban felzengtek a templom harangjai. Ő csak állt, és hallgatta őket.
Majd térdre esett a hóban.
– Mindent értek – suttogta. – Most már tudom, miért kellett megtenned!

Bruno Ferrero: A jéghegy és a dűne

A gyermek által

Porphiriusz, Gaza püspöke, Konstantinápolyba ment Arkadius királyhoz, hogy egy sürgős kérvényt adjon át neki. A püspök megszerkesztette a kérvényt és azon gondolkozott, hogyan is adhatná át a legelőnyösebb formában a királynak.
Véletlenül értesült arról, hogy az újszülött királyi herceget a lakása előtt fogják elvinni. A püspök a kis herceg közelébe férkőzött kérvényével, és egy alkalmas pillanatban azt a gyermek bíbortakarója alá helyezte. Mikor a gyermekkel visszatértek a királyi palotába, a kísérők elővették a kérvényt, és átnyújtották a királynak. A királynak tetszett a püspök leleményessége és a gyermek iránti szeretetből teljesítette a kérést.

Gyűrű Géza: Hirdesd az Evangéliumot. Szentbeszédek "B" évre

A krétai csodás kút

Kardianus író egy csodálatos kútról beszél, mely Kréta szigetén fakad. Aki vizéből iszik, annak arcáról azonnal eltűnik, minden szeplő és ránc és ismét ifjú és üde lesz az arca. Egy igen gazdag öregasszony óriási összeg pénzt ígért annak, aki ezen forrásból szerez neki egy korty vizet; az asszony talán kész lett volna egész vagyonát feláldozni, hogy ifjúkori szépségét újra visszanyerje.

Amit a krétái csodaforrásról regélnek, az valóban megtörténik lelkileg a keresztvíz által. A keresztség pillanatában eltűnik minden szenny és makulafolt a lélekről, a lélek ismét gyönyörűséges lesz az Isten előtt, vagyis visszaszerzi a megszentelő kegyelmet.

Franz Spirago: Példatár

IX. Szent Lajos és a keresztelőkápolna

IX. Szent Lajost, Franciaország királyát († 1270) a poissii várkápolnában keresztelték meg és a reimsi dómban kenték fel királlyá. Nagyobb tiszteletben részesítette kis várkápolnáját, mint a reimsi dómot. Gyakran írta alá magát: „Poissi-i Lajos“-nak. Midőn kérdezték, miért tartja Poissit oly tiszteletben, így szólt: „Mert a poissii kápolnában kereszteltettem meg és lettem általa Isten gyermekévé; a reimsi dómban csak megkoronáztattam, Franciaország királya lettem. Nagyobb az Isten gyermekségének méltósága a királyságnál; mivel ezt elveszítem a halállal, de az Isten gyermeksége által megszerzem az örök boldogságot”

Franz Spirago: Példatár

Szereti a szenvedő embereket

Oszlánci Kata fiatal ápolónőt mindjárt a mély vízbe dobták, mert egyszerre három ápolónő is beteg volt az osztályon, így hát a 16 éves jelölt lett az éjszakás. Földes tanár úr ellenkezett: ő nem vállalja a felelősséget. Az idős Bonaventura nővér a gyereklány pártját fogta, majd ő vállalja a felelősséget. S a jövőbe látva azt mondta a komoly, tapasztalt sebészprofesszornak: Ez a gyereklány nagyon becsületes és megbízható, szereti a szenvedő embereket. Eljöhet az idő, folytatta Bonaventura nővér, hogy oklevele, szakképesítése lesz az ápolónőknek, mielőtt munkába állnak, de betegeket féltő, segítő szeretetük nem lesz.

Oszlánci Kata: Az orvos is ember

Meg kell menteni Ágotát

Mint fiatal lelkész a nagyváros legfélelmetesebb részén levő plébániára kerültem. Egyik forró július eleji pénteken, délután kimentem a templom lépcsőjére levegőzni, amikor hirtelen olcsó parfüm illata csapta meg az orromat. Koravén, kiélt arcú utcalány állt előttem, és támadóan így szólt:
– Légy nyugodt, szép fiú, nem ájtatoskodni jöttem ide.
– Akkor miért van itt?
– Oh, mert megígértem az anyámnak; ő van az utca végén. Pár percig itt maradok, hogy azt higgye, gyónok.
– Ide figyeljen, gyermekem – szóltam, de ő közbevágott.
– Hívjon Ágotának, úgy hívnak.
– Nem kérdeztem a nevét, de ha már megmondta, tudja meg, hogy Ágota görögül jót jelent.
– Ne vicceljen, most szabadultam ki a női börtönből – és sűrű káromkodások között elmondta, hogy nyolc szentségtörést ajánlott fel az ördögnek, ha kiszabadítja a börtönből. – Ezt meg is tettem – folytatta –, és a nyolcadik után kiszabadultam.
Egész valómban megrendülve hallgattam, érezve az ördög jelenlétét, és csak annyit válaszoltam, hogy az ördög jó üzletet kötött, szabadulásáért elvette a lelkét.
– Ne izguljon – szólt nevetve a leány. – De a maga lelke még nincs egészen elveszve.
A leány dühbe jött, de én folytattam:
– Idejött a templomba az anyja kedvéért, ez azt jelenti, hogy szereti az anyját, és akiben szeretet van, nincs elveszve. Maradjon itt és imádkozzon.
A leány sarkon fordult és elment. Utánaszóltam, hogy még ma este vissza fog jönni.

Visszamentem a templomba és beültem a gyóntatószékbe. Meg kell menteni Ágotát. Harcolni kell a lelkéért, és ehhez a fegyver a szeretet és az ima. Feloldozás után megkértem minden gyónómat, hogy maradjon még egy kicsit a templomban és imádkozzon egy lélek megmentéséért. Ezt mindenki szívesen megtette. Aznap nem mentem el gyóntatás után. Imádkoztam és vártam. A templomot sem engedtem becsukni, vállaltam a virrasztást. Már éjfél felé járt az idő, mikor az oltár lépcsőjénél térdelve megütötte az orromat az olcsó parfüm illata. Hallottam, hogy valaki mellém térdel és zokog.
Ha azon az estén nem vártam volna rá és ő zárt templomot talál, talán sohasem jött volna vissza. Ágota azóta buzgó, vallásos, becsületes családanya lett.

Mindenki megérdemli a szeretetet, az újabb esélyt!


Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Katolikus vagyok

André Frossard húszéves volt, amikor Párizsban egy barátjára várakozott, aki vacsorára hívta őt, s egy pillanatra betért a szemközti épületbe. A pillanatból percek lettek, s André megunta a várakozást, barátja után ment. Belépett a küszöbön. Az örökimádási nővérek kápolnájában találta magát, ő azonban nem tudta, hogy hol van. Azt sem tudta, kik és mik azok a nővérek, apácák. A kis kápolnában imádásra volt kihelyezve az Oltáriszentség, körülötte gyertyák égtek, előtte imádásban elmerült, sugárzó arcú emberek.
Frossard közömbösen nézett körül a teremben. Figyelmét egy gyertya vonta magára. Addig nézte a gyertyát, míg megmagyarázhatatlanul megértette ezt a szót: „lelki élet…”
Azután kiment a kápolnából. Az utcán már barátja várakozott rá. Nagyon elcsodálkozott Frossard kinézésén, aki két szóban magyarázta meg neki a vele történt csodát: „Katolikus vagyok”. Azután félve, hogy nem volt elég érthető, hozzátette: „Katolikus, római katolikus, apostoli”.

Gyűrű Géza: Hirdesd az evangéliumot. Szentbeszédek „A” évre

Van varázsládája? És mi van benne?

Volt egyszer egy bölcs öreg ember, aki nagyon boldog volt. Két dolgot őrzött varázsládájában. Ezt a két dolgot sokan akarták tőle megvásárolni, de ő nem adta el. Sokan irigykedtek rá ezért, s még ellopni is megpróbálták. Ám ő egyre boldogabb, míg irigyei egyre boldogtalanabbak lettek.
Egy nap egy kisfiú állított be hozzá, és megkérdezte tőle:
– Hogy lehet az, hogy te egyre boldogabb vagy? Mi van a ládádban?
Az öreg azt felelte:
– 8 dolog van, amire figyelned kell, és megtudod, mi van a ládámban:

1. Szeresd Istent, és fogadj el mindent olyannak, amilyennek adja!
2. Bízz magadban, tudd, hogy mire vagy képes!
3. Valósítsd meg önmagadat, tűzz ki célokat magad elé!
4. Ne légy irigy!
5. Ne tarts haragot!
6. Ne vedd el azt, a mi nem a tied!
7. Ne bánj rosszul senkivel!
8. Mindig mosolyogva kelj fel, segíts másokon, legyél önzetlen, fedezd fel másokban a jót!
A kisfiú rögtön tudta, hogy az öregember varázsládájában csak 2 dolog volt: az esze és a szíve. Ezeket soha, senkitől se lehet ellopni.

Akár a hétköznapok 8 parancsolatának is tekinthetőek! Próbálja mindennapjaiba beépíteni őket Isten kegyelme által!

Húzd ki a rossz hajtást!

Réges-rég történt a következő eset.
Egy apa – hogy vásott fiát jobb útra térítse – egy bölcshöz fordult.
– Mester, vedd rá fiamat, hogy többé és jobbá váljon! Tudom, hogy tehetséges, de mindebből nem sok látszik.
A mester magához rendelte a fiút. Sétálni indultak a hatalmas kertben.
– Itt van ez hajtás – mutatott a bölcs tanító egy fiatal növényre, amely első leveleit nevelgette a napon. – Húzd ki!
A fiú lehajolt és erőlködés nélkül kirántotta a hajtást. Tovább mentek. A mester most egy fejlettebb növényre mutatott. A fiú térdéig ért, szára már fásodott.
– Most húzd ki ezt! A fiú megszorította a növény szárát, izmai megfeszültek és a gyökér engedett, kint volt ez is.
Tovább haladtak. A bölcs most egy olyan fácskára mutatott, amely már a fiú derekáig ért.
– Gyerünk! – szólt kérlelhetetlen határozottsággal. – Húzd ki ezt is! A fiú minden erejét összeszedte. Sokáig rángatta a kis fát, a tenyere is felsebesedett, de végül ő győzött. Recsegett-ropogott szegény növény, ahogy a kamasz kicsavarta a helyéből.
A tanító tovább sétált. Ezúttal egy megtermett fára mutatott rá, ami szintén fiatal volt, de már jó kétszer olyan magas lehetett, mint a fiú. – Húzd ki! – parancsolt a gyerekre. A kamasz azonban a fejét rázta. – Nem lehet. Képtelenség megtenni. Ehhez nincs elég erőm…
Akkor a tanító elmosolyodott:
– Azt, hogy az életedben mennyire lehetsz sikeres, a szokásaid határozzák meg.
A jó szokások a csúcsig emelnek, a rossz szokások azonban romba döntenek. A rossz szokások veszélyesek, ugyanúgy erősödnek az idővel, mint a facsemeték. Ha időben észreveszed őket, még meg tudsz tőlük szabadulni. Az idő előre haladtával azonban ez egyre nehezebb és nehezebb lesz.
Figyelj hát oda a rossz szokásaidra, nehogy úgy járj, mint ezzel a növendékfával. Nehogy ne maradjon erőd a változtatáshoz.
A fiú megértette a leckét. Megszabadult azoktól a szokásaitól, amelyek apját aggodalommal töltötték el. A tanítás hatására boldog és teljes életet élt.

A nagyböjt a legjobb alkalom arra, hogy kigyomláljuk, kivágjuk kertünkből, lelkünkből mindazt, ami nem odavaló, ami elválaszt Jézustól. Mi az, amit Ön a legszívesebben kigyomlálna a saját életéből? Nos, hogyan kezd hozzá?

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Változtass, amíg nem késő

András még egy hosszú pillantást vetett a kilométerórára, mielőtt a villogó rendőrautó előtt lelassított: 120 km/h a kitáblázott 90 helyett. Ez már a negyedik ebben a hónapban, mint oly sokszor máskor is. Hogy lehet, hogy valakit ennyiszer lemeszelnek?
Amikor a kocsi lelassított, András lehúzott, de nem teljesen az út szélére; hadd izguljon csak a zsaru a mellette alig fél méterre elhúzó autók miatt. Megállt.
A rendőr kiszállt a kocsijából, és egy mappával a kezében előre jött.
József? József a közösségből? Még csak ez kellett! András próbált minél jobban elsüllyedni az ülésben. Ez rosszabb, mint a közelgő büntetés maga. A rendőr épp egy saját közösségéből való gyorshajtó embert fogott meg. Egy embert, aki egy hosszú, fárasztó és zaklatott nap után sietett hazafelé a munkahelyről.
Szinte kiugrott az autóból, és ment a rendőr felé, akivel minden vasárnap találkozott, de eddig még soha nem látta egyenruhában.
– Szia, József! Örülök, hogy látlak! Milyen érdekes, hogy itt találkozunk!
– Szervusz, András – semmi mosoly.
– Hú, de szigorúnak látszik a Biztos úr, éppen most kapta el a felebarátját, aki siet haza a feleségéhez és a gyerekeihez.
– Igen, úgy tűnik: elkapta. – József kissé zavartan felhúzta a szemöldökét. Jó jel!
– Nagyon húzós és hosszú napom volt ma. Azt hiszem, kissé túlléptem a limitet – de csak most az egyszer.
András lefelé sandítva arrébb rúgott egy kavicsot az aszfalton.
– Az asszony finom vacsorát készített, már nagyon vár haza. – Tudom, mire gondolsz. És azt is tudom, hogy már kétes hírnévre tettél szert a körzetünkben az őrsön.
Ajjaj, nem jól áll a dolog, itt az ideje taktikát váltani.
– Mennyit mértél?
– 115-öt. Volnál szíves visszaülni az autóba?
– Várj egy kicsit. Amint megláttalak, én azonnal megnéztem az órát, és épp csak súrolta a 100-at.
A hazugság kegyesnek, célravezetőnek tűnt, és “magától” jött.
– Légy szíves, András, ülj be a kocsiba.
András zavartan bemászott a kocsiba, és becsapta az ajtót. Bambán bámult előre a műszerfalra. Eltelt egy perc, kettő. Lassan, kelletlenül nyúlt az ablaktekerőhöz, de végül nem tekerte le az ablakot, mert látta, hogy József ír a mappán. Vissza a műszerfalra. Miért nem kérte a jogsimat? Bármi történjék is, az biztos, hogy 1-2 hónapig nem ülök ennek az embernek még a környékére sem vasárnap.
Eltelt még 2-3 hosszú perc, majd egy kopogás az ablakon. András kinézett balra, József volt az, kezében egy félbehajtott papírdarabbal. A bűnös mintegy 3 centire lehajtotta az ablakot, épp csak annyira, hogy a papír beférjen.
– Köszi! – András nem nagyon tudta leplezni a gúnyt az arcán és a hangjában.
József szó nélkül ment vissza a rendőrautóhoz. András csak nézte a visszapillantóban.
Felemelte a papírt: Na, nézzük, mennyi. Álljunk csak meg. Ez meg mi? Tréfa? Nem büntetőcédula, az biztos. András olvasni kezdett.
„Kedves András! Egyszer volt egy kislányom, akit 6 évesen elütött egy autó. Kitalálhatod: egy gyorshajtó. Pénzbírság, 3 hónap a fogházban, és az illető szabad volt; mehetett haza magához szorítani a kislányait, mind a hármat. Nekem csak egy volt, és most várnom kell a mennyországig, amíg újra megláthatom.
Ezerszer próbáltam megbocsátani annak az embernek, és ezerszer gondoltam, hogy meg is tettem. Lehet, hogy így van, de újra és újra meg kell tennem. Most is. Imádkozz értem, és hajts óvatosan: nekem egy kisfiam maradt. József”

András hátranézett, és látta, hogy a rendőrautó megfordul, és elindul visszafelé az úton. Csak bámult a távolba, amíg a kocsi eltűnt. Szétesve ült a kocsiban 20 percig, aztán beindította a motort, elindult, és lassan, az Úrhoz bűnbocsánatért esedezve hajtott hazafelé, hogy otthon percekig szorongassa magához meglepett feleségét és gyerekeit.

Mi az a rossz szokása, hibája, ami visszatérő? Hogyan lehetne változtatni rajta?

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A híd neve: megbocsátás

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Addig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat; ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra; megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.
Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.
Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér, megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, s ezt mondta: “Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?”
Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát.
Erre a Mester így felelt: “Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!”
A két testvér egyszerre kérdezték a már távozó Mestertől: “És mi legyen a híd neve?”
Erre a Mester így felelt: “Megbocsátás!”

Néha kemény dió a megbocsátás. Megbocsátani, és megbocsátva továbblépni. Azt jelenti, hogy elengedem féltve őrzött sérelmeimet és nehezteléseimet. A mai nap mi az, amit el tud elengedni?

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A makacs túrázó

Egy férfi őserdei túrára indult a kirándulócsoportjával. A vezető szigorúan lelkükre kötötte, hogy ne térjenek le a kijelölt útvonalról, még csak véletlenül se szakadjanak el egymástól, mert könnyen eltévedhetnek a veszélyes rengetegben. A férfi ajkbiggyesztve hallgatta ezeket a szavakat.
Ugyan, majd pont te fogod nekem megmondani, mit csináljak és mit ne! – gondolta magában. Épp eleget túráztam, kirándultam otthon a hegyekben, erdőkben. Nem vagyok én olyan elveszett ember. Csak azért is megmutatom, hogy többet fogok látni az őserdőből, mint ezek a nyápic, gyáva alakok!
Így aztán néhány órányi séta után észrevétlenül lemaradt a mi emberünk a csoporttól. Letért az útról, elővette direkt erre a célra vásárolt vadonatúj machetáját, s egyre mélyebbre hatolt az áthatolhatatlannak tűnő sűrűben. Örömmel fedezte fel egy-egy új virág szépségét, izgalommal hallgatta az állatok neszezését. Még kitalálok, hiszen visszamegyek a magam vágta ösvényen – mondogatta magának. Igen ám, de a vártnál jóval gyorsabban besötétedett.
A hirtelen leszálló éjszakában a férfi elvesztette a saját visszafelé vezető nyomát. Rettegve töltötte az éjszakát egy fa villás ágai között. Másnap egész nap kóborolt, egyre fáradtabban. Többször menekülnie kellett a fenyegető vadállatok elől. A következő éjszakát is a vadonban töltötte. Harmadnapra tarisznyája kiürült. Ruháját is szinte cafatokra tépte a sok ág, tüske. Egyre inkább kétségbeesett.
Egyszerre csak csörtetést hallott szemből: el akart bújni, de látta, hogy egy ember közelít. Végre! – Ujjongott fel. Tudomást sem véve arról, hogy a másik férfi még nála is szakadtabb, koszosabb, elvadultabb, örömmel ölelte át, s így kezdett hadarni. „Jaj, drága uram! Segítsen kijutni ebből az erdőből. Három napja itt bolyongok, s nem találok ki!” „De jó magának!” – válaszolta a másik. „Én már két hét óta próbálok kijutni innen, de nem megy! Higgye el, meg tudom osztani magával számos tapasztalatomat arra vonatkozóan, hogy hogyan, milyen utakon nem lehet kijutni ebből a vadonból!”

Gyakran úgy vagyok vele: én jobban tudom, mi jó nekem. Hallom a lelkiismeretem hangját, de valahogy még sem azt csinálom, amire int.
A mai nap hallgasson a lelkiismerete szavára. Bármi is történik, tegye azt, amire legbelül indítást érez, és ne azt, ami könnyebb, kényelmesebb lenne!


Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Milyen “szemüveget” szokott hordani?

A szülők egy alkalommal meglepődve látták, hogy négyéves kislányuk egy nagy, fekete sztk-s szemüvegkeretben pózol a szoba közepén.
– „Hát te? Talán szemüveges szeretnél lenni?” – kérdezte mosolyogva az anyuka.
– „A keret már megvan!” – csacsogta a kislány. „Már csak be kell üvegeznetek. De nem ám akármilyen üveg jó bele! Pont olyan kell, mint a nagymamának van!”
– „Nem lesz az neked egy kicsit erős?” – kérdezte az apuka is, a meglehetősen gyengén látó nagymama szódásüveg vastagságú szemüveglencséire gondolva.
– „Nem! Nekem pont olyan szemüveg kell, mint a nagymamáé!” – erősködött a kislány. „Ő ugyanis mindig mindenkiben meglátja vele a jót!”

Próbára tesz bennünket Isten hűségünk miatt. Lehet, hogy mások lenéznek, rosszat mondanak ránk. Vagy éppen kudarcot vallunk valamiben. De Istennek megvannak a titkos szándékai, amelyeket az ember nem ismerhet.
Gyakran csak visszamenőleg látjuk az életünkben az Isten gondoskodását!

Lássuk, fedezzük fel Isten szeretetét mindenben a mai nap, még a rossz dolgokban is! Lehet, hogy nem lesz könnyű!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Amibe kapaszkodhat

Egy férfi különös tárgyat tart felakasztva a nappalija falán: egy egyszerű, szúrágta göcsörtös faágat, aminek semmi jellegzetes alakja nincs, semmi szépség nem sugárzik róla. Ha valaki megkérdezi, miért van ott, ezt a történetet szokta mesélni:
Gyermekkoromban a nagyapámmal jártam le sétálni a parkba, a tó környékére. Egyik nap a nagyapám mosolyogva ballagott a nyomomban, pedig nehéz súlyt cipelt a mellkasában: beteg volt a szíve, egyre rosszabb állapotba került. Hideg tél volt, és a tavat tükörsima jég borította.
Csúszkálni akartam, de a nagyapa nem engedte, mert szerinte vékony volt a jég. Én azonban kihasználtam, hogy nem tud olyan gyorsan a nyomomba érni, s leszaladtam a tóra, hogy legalább egyet csússzak. Hiába kiabált a nagyapám, én mégis nekiindultam. De ahogy futni kezdtem a jégen, beszakadt alattam, s én egy pillanat alatt már a jéghideg vízben kapálóztam. A lábam nem ért le, s azonnal merülni kezdtem.
A nagyapám erején felül rohant a tóhoz, a parton leszakította az egyik fáról ezt a göcsörtös ágat, s felém nyújtotta. Nekem sikerült belekapaszkodnom, s a nagyapám rendkívüli erőfeszítéssel kihúzott. Amíg engem a járókelők gyorsan kabátokba, takarókba burkoltak, a nagyapám hosszú percekig zihálva ült a parton, s a szíve tájékát masszírozta.
Még hazagyalogoltunk együtt, de ez a megpróbáltatás túl sok volt a nagypapának. Egy heves szívroham még aznap éjszaka végzett vele.
Én másnap reggel sírva gyalogoltam le újra a tópartra. Megkerestem a göcsörtös faágat, amivel a nagyapám megmentette az én életemet, de elveszítette a sajátját. Azóta itt őrzöm felakasztva a falon, s ameddig élek, mindig ott is lesz fölöttem, mint az ő irántam való szeretetének nagy jele.

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A kötéltáncos

A krosnói Hajjim rabbi, a Baal Sém egyik tanítványa egyszer egy kötéltáncos mutatványát figyelte tanítványaival. Oly mélyen elmerült a látványban, hogy megkérdezték tőle, ugyan mi az, ami ennyire lebilincseli ebben az ostoba mutatványban.
– Ez az ember kockára teszi az életét – válaszolta a rabbi. – Meg nem tudnám mondani, mi okból. De egyensúlyozás közben egészen biztosan nem tud arra gondolni, hogy száz guldent keres ezzel a tettével; mert mihelyt erre gondolna, rögvest lezuhanna.

Martin Buber – Haszid történetek

Az Úr Jézus sem jutalomért váltott meg bennünket. Az általa elszenvedett szörnyű szenvedést semmilyen jutalom nem enyhítheti. Szenvedését – ezzel megváltásunkat – csak szeretetből vállalhatta. A legtökéletesebb szeretettől indítattva: az isteni szeretettől.

Ami éltet, az az irgalmasság

Isten két dobozt adott nekem, és azt mondta:
– A fekete dobozba gyűjtsd a bánatodat. Az örömödet pedig az arany dobozba.
Megfogadtam amit mondott, így mindkét dobozba gyűjtögettem, ahogy kérte. Az arany doboz napról napra nehezebb lett, míg a fekete egyre könnyebb. Kíváncsiságból kinyitottam a fekete dobozt, hogy megtudjam az okát. A doboz alján találtam egy lyukat, melyen a bánat kipotyogott. Megmutattam Istennek a lyukat és eltűnődtem,
– Kíváncsi vagyok, hogy hova tűntek belőle a bánataim!
Ő gyengéden elmosolyodott és így szólt:
– Gyermekem, mindegyik itt van velem.
Megkérdeztem Istent:
– Miért adtad nekem a dobozokat? Miért adtad az arany dobozt és a lyukas feketét?
– Gyermekem, az arany dobozt azért adtam, hogy számold az áldásokat, a feketét pedig azért, hogy a bánatokat tud elengedni…

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Hivatás

A 17. századnak orvosprofesszora, természettudósa, Boldog Niels Stensen egy utazása során Livornóban egy úrnapi körmenetet látott. Később egy levélben így számolt be élményéről: „Midőn láttam, hogy az Ostyát oly nagy pompával vitték végig a városon, ez a gondolatom támadt: Ez az ostya vagy egyszerű kenyérdarab, és bolondok azok, akik ilyen hódolatot tanúsítanak iránta; vagy pedig valóban tartalmazza Jézus Krisztus igazi testét, s akkor miért nem tanúsítok iránta én is tiszteletet?” Ez késztette őt a további kutatásra. Később katolikus lett. Majd pap és püspök.

Gyűrű Géza: Hirdesd az evangéliumot. Szentbeszédek „A” évre.

A tüskék

Hideg tél volt. A leghidegebb évek óta! Rengeteg állat elpusztult az erdőben. Megfagytak. A sünök kitalálták, hogy összehúzódnak szorosan az odújukban és így egymást melegítve átvészelik a telet. Összebújtak, és már nem is fáztak, de nem telt bele sok idő, hogy észrevegyék a sebeket magukon, amiket a hozzájuk bújó társuknak a tüskéi okoztak rajtuk.
Nem lesz ez így jó, gondolták és eltávolodtak egymástól. Eltelt egy óra és újra vacogtak a hidegben, így hát választás elé kényszerültek:
Vagy külön válnak, és ezáltal megfagynak vagy összebújnak, elviselik egymás tüskéit és megmenekülnek.
Bölcsen úgy határoztak, hogy újfent összeölelkeznek. Persze, keletkeztek sebek, de nem törődtek velük, mert a túlélésért örömmel elviselték. Eltelt pár hét és kitavaszodott. Örömmel sütkéreztek a napsütésben és a sebek is gyorsan begyógyultak.
 
A legjobb emberi kapcsolatok nem azok, amikor tökéletes emberek kerülnek egymás mellé, legyen az szerelem, barátság, kollégák vagy csupán ismerősök, hiszen nincs is ilyen, mármint tökéletes ember. Meg kell tanulnunk együtt élni mások hiányosságaival, hibáival, elfogadni azokat és ezáltal megismerhetjük a csodálatra méltó, jó oldalukat is!

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Isten nélkül semmit sem tehetek

Sanyi éppen a házi feladatát körmölte a szobájában az íróasztalkája fölé görnyedve. „Mennyire vagyok áldozatkész?” – ezt a címet viselte a fogalmazás, amit egy oldalban kellett kifejtenie.
Szebbnél szebb, jobbnál jobb dolgok jutottak az eszébe: „Ha valaki bent rekedne egy égő házban, én berohannék érte és életem kockáztatásával is kimenteném. Ha egy osztálytársam beleesne a hídról a folyóba és fuldokolni kezdene, én rögtön utána ugranék és kihúznám a vízből. Ha esetleg orvos lennék, és járvány törne ki egy távoli országban, én a saját költségemen oda utaznék, és ingyen gyógyítanám az embereket.” Ilyen csodálatos dolgokat írt Sanyi.
Még ennél szívhez szólóbb dolgok is jutottak az eszébe, és éppen papírra akarta vetni őket, amikor édesanyja hirtelen benyitott a szobájába. „Sanyikám, szépen megkérlek, vidd le a szemetet az udvarra a nagy kukába, én nem hagyhatom itt a főzést!” – mondta a fiúnak. Sanyi kipillantott az ablakon, majd elhúzta a száját és kényes hangon felelte: „Csak nem gondolod, hogy ilyen időben leviszem a szemetet!? Hát nem látod, hogy épp esik az eső?”

Néha nem is könnyű meghallani Isten szavát, észrevenni, mi lehet az Ő akarata egy bizonyos helyzetben. Pedig Ő minden pillanatban szól hozzánk, velünk van, segít a jóra, a szeretetre. Kérdés, hogy mennyire vagyok figyelmes rá. Ha a kifogásokat keresem, mint a történetben szereplő kisfiú, akkor nem fogok növekedni. Ha Istenben élek, akkor az Úr minden képzeletet felülmúló gondoskodással vesz körül.
Ha a mai nap elbizonytalanodok valamiben, éppen döntés előtt állok, rövid fohászban kérdezzem meg: „Uram, mit szeretnél most tőlem?” Utána, ami elsőként eszembe jut – lehet, hogy nehéznek tűnik, de legbelül jónak érzem –, tegyem meg!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A doberdói rózsafüzér

Lívia édesapja vallásos, jó ember volt, aki mindennap elimádkozta a szentolvasó egy tizedét. Egyik májusi délután együtt mentek a főtemplomba rózsafüzéres litániára. Útközben apus megmutatta kisleányának fekete szemű régi rózsafüzérjét.
"A világháborúban, Doberdó poklában, az olasz front legrettenetesebb helyén is velem volt. Meg is mentette az életemet.
A fedezékben sokan voltunk. Néhányan aludtak. Mások kártyáztak, vagy levelet írtak haza. Egy-két ember istenkáromló beszédre fakadt. Ezt nem bírtam tovább hallgatni. Elhatároztam, hogy elmondom a fájdalmas olvasót, hogy kiengeszteljem Jézus szenvedő szívét. Zsebembe nyúltam. A rózsafüzér nem volt sehol. Otthagytam a fedezéket, és kicsúsztam a drótakadály elé, ahol néhány órával előbb őrségen állottam. Bizonyosan ott csúszott ki a zsebemből az én drága olvasóm. Csakugyan, meg is találtam a földön.
Ebben a pillanatban rettenetes dördülés rázkódtatta meg a talajt. Iszonyodva láttam, hogy a mi fedezékünkből láng csap ki, és minden romokban hever.
Az ellenséges gránát éppen oda csapott le! Bajtársaim valamennyien meghaltak, egyetlen egy sem maradt életben.
Engem Szűz Mária mentett meg a haláltól."
Lívia meghatva hallgatta apukája szép elbeszélését, és megfogadta, hogy ő is naponta el fogja imádkozni a rózsafüzér egy tizedét.

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A Lélek

A hetvenes években Franciaországban a világi hívek számára tartottak konferenciát. S ott miről is beszélhettek volna, mint az Egyház helyzetéről, sőt „az Egyház haldoklásáról”? Több tudósról is mondják, hogy megkérdezték a végén tőlük, hogy egyetértenek-e az elhangzottakkal, és szerintük mikor kezdődött meg az Egyház haldoklása?
Azt válaszolták:
- Majdnem kétezer éve. Akkor kezdődött, amikor megszületett az Egyház. A haldoklás már Pünkösdhétfőn elkezdődött. Talán az ünnepen még eltöltötte az embereket a lelkesedés, de másnap már rájöttek, hogy az embernek komoly átalakuláson kell átmennie, hogy egészen keresztény legyen. S az Egyháznak mindig harcolnia kell a bűn és a baj ellen, s ez mindig küzdelmet jelent. Meg kell halnunk a bűn számára, hogy élhessünk az Isten kegyelmében.

Gyűrű Géza: Hirdesd az Evangéliumot

Akinek az ajándékaira szükségünk van

Az egyszeri földesúr egyik bérese vasárnap Ádám és Éva bűnbeesésének történetét hallgatta a templomban. A miséről kijövet nagy hangon hőzöngeni kezdett: „Hogy lehetett ennyire állhatatlan ez az első emberpár?! Ugyan már! Ki lehetett volna bírni, hogy nem nyúlnak a kert közepén álló fa gyümölcséhez! Most miattuk szenved minden ember! Én biztosan meg tudtam volna tartani ilyen egyszerű, könnyű parancsot!” A földesúr fejcsóválva hallgatta. Elhatározta, hogy próbára teszi a bérest.
Néhány nap múlva, amikor a születésnapját ünnepelte, a bérest is meghívta családjával együtt az ebédre. A béres nagy megilletődöttséggel lépett be feleségével és gyermekeivel a kastély díszes étkezőtermébe. A földesúr mosolyogva fogadta. „Az asztalom teli van minden földi jóval! Egyetek bátran! Csak arra kérlek benneteket, hogy az asztal közepén álló nagy, fedeles ezüsttálhoz ne nyúljatok. Meg se próbáljátok leemelni a fedelét, az ugyanis egy másoknak szánt meglepetéssel van tele.” Ezzel a földesúr kivonult az ebédlőből.
A béres jó étvággyal látott neki a lakomának családjával együtt. De a tekintete egyre gyakrabban tévedt oda az asztal közepén az ezüsttálra. „Vajon mi lehet benne? Biztosan finomabb, különlegesebb falatok, mint amit nekünk szántak!” - morfondírozott. Egy ideig türtőztette magát, de végül e kíváncsiság csak nem hagyta nyugodni. Óvatosan odasettenkedett, s a lehető legészrevétlenebb módon leemelte a tál fedelét. Abban a pillanatban a tálból egy egér ugrott ki, jócskán megijesztve a békésen falatozó gyerekeket, akik óriási sikoltozásban törtek ki. A földesúr nevetve lépett elő a szomszéd szobából, s odaszólt a szégyenkező béresnek: „Még hogy te meg tudtad volna állni, hogy ne egyél a jó és rossz tudásának a fájáról? Ugyan!”

Milyen egyszerűnek tűnik sokszor hűségesnek maradni az elveinkhez, a már felismert értékekhez, a kimondott szavainkhoz. Milyen könnyen kivitelezhetőnek tűnik szorgalmasnak lenni a munkában, a tanulásban, kötelességeink teljesítésében. Azonban amikor odakerül a sor, mégis sokszor csalódunk önmagunkban, csalódnak bennünk mások. Valahogy még sincs elég lelkierőnk.

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Mondd mami, te érted?

Egy nagymama vidáman játszott valami társasfélét a 4 év körüli, nagyon értelmes és nyitott kis unokájával. Egyszer csak a kisfiú megállt a játékban, mintha eszébe jutott volna valami, és teljesen oda nem illő módon megkérdezte:
- Mondd mami, hogy van az, hogy egy az Isten és három… (látszott, hogy keresi a szavakat, mert a személy, személyiség szónak nem volt még értelme az ő szókészletében), három…
- "Egy Isten három Személyben" - fejezte be a nagymama. - Ezt akartad kérdezni?
A kisfiú örömmel bólintott. Erre a nagymama folytatta:
- Ezt hívjuk úgy, hogy Szentháromság, vagy másképpen: Háromszemélyű Egy Isten.
- Igen, de hogy van ez? - kérdezte a kisfiú, aki meglepő módon, de nem akart eltérni a tárgytól.
Szerencsére, olyan mamija volt, aki meghallotta a „segítő súgást” is. Odament a szekrényhez, és kezébe fogott egy szép, aranyszínű gömbgyertyát, majd a kisfiú mellé ülve elkezdte forgatni a kezében tartott gyertyát, s úgy mondta:
- Mondjuk azt, hogy ez az egész kívül is, belül is tömör gyertya, ez Maga a Jóisten.
Ez a gyertya jelképezi a Jóistent, Akire azt mondjuk, Szentháromság. Eddig érthető? - kérdezte a nagymama, aki nem volt abban biztos, hogy a jelképezi szóval így ez az egész érthető-e a gyerek számára.
A kisfiú bólintott. - Rendben, akkor mehetünk tovább…
Most ide, erre az oldalára, ami felénk néz, ráírjuk, hogy Atya - folytatta a mami, majd fordított egyet a gyertyán. Ide pedig azt írjuk, hogy Fiú, vagyis Jézus. Újabb fordítás következett. - Ide pedig azt írjuk fel, hogy Szentlélek! De ez az egész, kívül-belül maga a Jóisten! Így érthető?
- Igen! - vágta rá vidáman a kisfiú, akit látnivalón kielégített a válasz, mert máris fordult ismét a játék felé.
- Akkor te nagyon okos kisfiú vagy, mert ezt sok felnőtt sem érti… - A gyerek még mindig a játék felé fordulva lazán vállat vont, úgy mondta: "Én értem!"
Majd hirtelen, mintha valami eszébe jutott volna, először felnézett, majd huncutul a mamájára, és csillogó, mindent értő gyerekszemmel mondta és kérdezte:
- Én értem, de… mondd mami, te érted?

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A bohóc

Az egyik neves ideggyógyász rendelőjében megjelent egy külsőleg ápolt, jól öltözött és kiegyensúlyozott férfi. Pár mondat után azonban az orvos észrevette, hogy a nyugalom mélyen gyökerező levertséget és szomorúságot takar.
A specialista nagy gonddal végezte a vizsgálatot és a beszélgetés végén egyszerű szavakkal így szólt a beteghez:
– Miért nem megy el ma este a cirkuszba, mert ha nem tudná, ma lesz az első előadás a városban! Műsoron van egy híres bohóc is, akiről azt állítják, hogy a fél világot megnevettette már. Mindenki róla beszél, mert egy különleges egyéniségről van szó. Meglátja jót fog tenni.
A rendelőben lévő férfi felzokogott és így szólt:
– Az a bohóc én vagyok...

Szókratész hármas szűrője

Egy napon Szókratész egy ismerősével találkozott, aki az üdvözlés után így szólt:
„Tudod, hogy mit hallottam nemrég egy barátodról?”
„Várj egy percet.” – mondta Szókratész. „Mielőtt bármit is mondanál, szeretném, ha megcsinálnál egy tesztet. Úgy hívják, Hármas szűrő teszt.”
„Hármas szűrő?”
„Így van.” – folytatta Szókratész. „Mielőtt elmondanád, amit hallottál a barátomról, hasznos dolog rászánni egy pár pillanatot, hogy megszűrd a szavaid. Ezért hívom hármas szűrő tesztnek. Az első szűrő az Igazság. Teljes mértékben megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani szeretnél, az igaz?”
Az ismerőse így felelt: „Valójában csak hallottam valakitől és…”
„Rendben.” – mondta Szókratész. „Tehát nem vagy benne biztos, hogy igaz-e, vagy sem. Akkor nézzük meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét. Valami jó dolgot szeretnél mondani a barátomról?”
„Nem, épp ellenkezőleg…”
„Tehát valami rosszat szeretnél mondani róla, de nem vagy benne teljesen biztos, hogy igaz-e. Ennek ellenére még átmehetsz a teszten, mert van még egy harmadik szűrő: a Hasznosság szűrője. Hasznos számomra az, amit mondani szeretnél a barátomról?”
„Nem, nem igazán…”
Szókratész ekkor így szólt: „Ha az, amit mondani szeretnél, se nem biztos, hogy igaz, se nem jó dolog, és még nem is hasznos, akkor miért mondanád el egyáltalán?

A lelkiismeret szava

Fülöpnek volt egy kistestvére, akit az édesanyja rábízott, hogy vigyázzon rá, míg elment a boltba. Kimehettek együtt a parkba játszani, de mellette kellett maradnia. Amikor a gyerekek ott játszottak a homokban, odajött Fülöp barátja és azt mondta neki:
– Fülöp! Nagyszerű meccs van a parkban, az út túloldalán, gyere át egy kicsit, nézzük együtt!
Fülöp azt gondolta, olyan jól eljátszik az öccse, észre sem veszi, ha átszalad.
A meccs érdekes volt, egyik gólt a másik után lőtték és teljesen elfeledkezett az öccséről. Egészen addig, amikor sikoltást, fékcsikorgást hallott.
A kistestvére át akart szaladni az úttesten – mert egy kutya jött a parkba, amitől megijedt – és a villamos elütötte.
Fülöp, amikor meglátta, mi történt, mint az őrült szaladt el, hogy ő soha többé nem megy haza. Végül késő este mégis hazament. Az édesanyja megölelte és ezt mondta neki:
– Csakhogy itt vagy kisfiam, már azt hittük, veled is baj történt. Tudod mi történt az öcséddel?
Fülöp elmondott mindent, csak egyet hallgatott el, hogy elment a meccsre.
Azt mondta, hogy mellőle szaladt el az öccse. Csak ezt az egyet hazudta.

Telt-múlt az idő, mindenki elfelejtette már az esetet, a kistestvér is meggyógyult, de Fülöp attól a naptól fogva egészen más lett. Az édesanyja hiába hívta, hogy menjen a templomba, nem ment. Hiába mondta, hogy olvassa a Bibliát, imádkozzanak együtt. Többször kérlelte, legyen vele őszinte, mert látta, hogy emészti valami Fülöpöt.
Egyszer ott ült az édesanyja mellett, aki simogatta a fejét és úgy kérlelte:
– Fülöp, mondd el mi bánt, bármi legyen is az, légy őszinte, mondd el.
A szavak már a torkán voltak, kezdte volna mondani, de megint megkeményítette magát – nem, ezt nem lehet.
Fülöpből idővel tudós lett. Megnősült, gyermekei születtek és egy nap az íróasztalnál találták – főbe lőtte magát.

A bűn súlyos büntetése a lelkiismeret szava. Talán rosszabb, mint a gyakorlati élet büntetése. Nincs rettenetesebb, mint a lelkiismeret gyötrelme. Pedig csak egy szavába került volna. Csak egyszer kellett volna kimondani, hogy ő volt a baleset oka.

Ön mikor gyónt utoljára? A gyónás az, amikor Ön is könnyíthet a lelkiismeretén! Ez Isten nagy-nagy ajándéka! Használja ezt a kegyelmet, amikor csak tudja!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Példa

Egyszer egy édesanya odavitte gyermekét Mahatma Gandhihoz. Arról panaszkodott, hogy a gyerek túlzottan szereti az édességet, és kérte a bölcs embert, beszélje rá a gyereket, legyen mértékletes. Gandhi arra kérte az anyát, vigye haza a gyereket, és jöjjenek vissza három hét múlva. Amikor visszatértek, Gandhi beszélt a gyerekkel, és rábeszélte, hogy egyen kevesebb édességet. A végén az anya megkérdezte:
– De Gandhiji, miért nem mondtad el ezt a lányomnak három héttel ezelőtt?
Gandhi ezt felelte:
– Mert három hete még én is az édességek rabja voltam.

Nekünk keresztényeknek is meg kell szabadulnunk mindentől, ami fogva tart minket, ha meggyőződéssel akarunk beszélni a szabadságról.

Timothy Radcliffe: Mért vagyok keresztény?

Én melyik búzaszem vagyok?

Egy gazda aratás után egy hatalmas hangárban öntögette ki a búzáját, hogy száradjon. A hangár bejárata elé napról-napra teherautók érkeztek, és ezekbe a teherautókba zsákszámra hordták fel a munkások a búzát, hogy aztán a malomba vigyék, ott megőröljék, és végül a pékek kenyeret süssenek belőle. Egy aprócska búzaszem azonban mindenképpen el akarta kerülni ezt a sorsot.
„Belőlem ugyan nem esznek! Én fel nem áldozom magam senki kedvéért! Nem pusztíthatnak el! Én megmaradok örökre!” – mondogatta magának és a társainak is. Addig fészkelődött, amíg legalulra nem került, és a hangár padlójának egy vékony repedésében húzta meg magát.
Valóban sikerült is megúsznia a zsákokba lapátolást és a malomba szállítást. Végül csaknem egy év múlva, amikor már az új termés betakarítására készültek, a gazda gondosan kisöpörte a hangárt. Kipiszkálta bizony a mi kis rejtőzködő gabonaszemünket is a vékony repedésből, és számos más kacattal együtt kihajította a szemétdombra. A szemetet pedig meggyújtotta, s egy jó félóra múlva nem maradt más belőle, csak üszök és hamu. Megsemmisült a tűzben a gabonaszem is, aki nem akart az emberek tápláléka lenni.

A búzamag az egy év során megsokszorozhatta volna önmagát. Létének lett volna értelme. Így, magányosan, maradandót nem „alkotva” is el telt felette az idő.
Így van ezzel az ember is. Így is-úgy is eltelnek a napok felettünk. A kérdés az, hogy úgy telnek el életünk napjai, hogy azt tettük, ami a küldetésünk, amiért vagyunk, vagy pedig értelmetlenül, céltalanul, gyümölcstelenül?
A földi élet vége kikerülhetetlen számunkra. Nem mindegy azonban, hogy mielőtt meghalunk, elvégeztük-e azt, amit egyedül mi végezhettünk el a Földön? Boldogabbá tettük-e környezetünk életét? Még nem késő! Kérje Isten kegyelmét, hogy ezen a héten is azt tegye, ahhoz legyen ereje, amit Isten vár Öntől!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A lovak

Zuszja rabbi és Elimelekh rabbi, a két testvér, hosszú vándorlása során mindannyiszor, ha Ludmir városába ért, egy szegény és jámbor embernél szállt meg. Évekkel később, mikor már hírük mindenhová eljutott, egyszer ismét Ludmir városába vetődtek, de ezúttal nem gyalog, mint hajdanán, hanem kocsival. Mihelyt a városka leggazdagabb embere, aki korábban hallani sem akart róluk, hírét vette közeledésüknek, rögtön elébük sietett, és arra kérte őket, hogy az ő házában szálljanak meg. Ők azonban így válaszoltak: – Rajtunk semmi nem változott, amiért jobban kellene velünk törődnöd, mint korábban. Ami új, az legfeljebb a kocsi, meg a lovak. Ezeket befogadhatod, mi pedig hadd keressünk szállást régi vendéglátónknál.

Martin Buber – Haszid történetek

Én vagyok az út, az igazság és az élet!

Megtörtént velem Japánban, hogy egyedül mentem kirándulni. Egy hegytetőről jöttem lefelé az úton, és gondolom, elhibáztam, mert egyszer csak nem volt út a lábam előtt. Nekivágtam az erdőnek, le a meredek lejtőn, összevissza téptek a bogáncsok, tüskék, de lent, a lejtő végén egy patakocska hangját hallottam.
Már este volt, és buta fejjel nem vittem magammal lámpát sem. Reméltem, lesz a patak mellett ösvény, volt is. Tapogatóztam a sötétben, mert holdfény nem világított, csillagok sem. Sikerült is haladnom, de az út egy helyen kilencvenfokos fordulatot vett, hogy átmenjen egy kis hidacskán a folyón. Ezt én nem vettem észre a sötétben, és mentem egyenesen tovább. Csupa bozótba, bogáncs és tüske közé kerültem, egyre meredekebb helyeken másztam, s egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy gördülök lefelé. És landoltam a patakban. A szemüvegem elveszett, a bakancsom is leesett a lábamról, de sikerült még kihalásznom, és jó, hogy csak a hátamat ütöttem be s nem a fejemet, mert otthagytam volna az életemet is.
Valahogyan kimásztam a patakból csuromvizesen, és akkor észrevettem a fák között egy szabályos formájú árnyékot, egy háztetőt. Ahol háztető van, ott út is van! Sikerült az utat megtalálnom, és az utolsó villamossal valahogyan még hazaérkeztem a hegyek közül Tokióba.

Végül is minden rendeződött, de azt nagyon-nagyon megtapasztaltam, hogy út nélkül nem lehet járni. Szükséges a megbízható út, amelyre ráhagyatkozhatunk. Ahol tudjuk, hogy ha szakadékkal vagy folyóval találkozunk, afölött híd ível át. Ha meredek szakaszhoz érünk, ott biztos találunk valamit, ami bele lehet kapaszkodni. Mert az út megbízható.
Az Úr Jézus a mi utunk, aki így bátorít bennünket, hogy jó útra lepjünk: Én vagyok az út, az igazság és az élet! (Jn 14,6)

Nemeshegyi Péter SJ – A szeretet útja

A szép szeretet

Egy spanyol faluba új plébánost neveztek ki, egy fiatal papot. A nyugdíjas öreg pap ott telepedett le a faluban, és a fiatal pap minden pénteken este meglátogatta őt. Egy pohár borocska mellett elbeszélgettek, a fiatal tanácsot kért tőle ebben-abban, ezt hogy csinálta, azt hogyan kellene csinálni. Miután jól elbeszélgettek, búcsúzáskor az öreg mindig azt mondta:
–Köszönet az ön szeretetéért.
És minthogy ezt minden alkalommal mondta, a fiatal pap egyik este megjegyezte:
– Kedves atya, ne mondja már ezt nekeml Nem azért jövök ide, hogy „gyakoroljam a szeretetet”. Én ezeket a péntek estéket egész héten várom, örülök, hogy elbeszélgethetek önnel, rengetegeg tanácsot kapok. Nem szeretetgyakorlatból jövök ide, hanem szívesen!
Erre az öreg azt felelte:
–Éppen ez a szép szeretet!

Akkor szeretünk „szépen”, „igazán”, amikor a másik emberben meglátjuk Isten képét vagy annak legalább a lehetőségét, azt a valakit, akivé Isten akarja, hogy legyen.

Nemeshegyi Péter SJ – A szeretet útja

Hitelesség

1945-ben történt Hirosimában. A háborút a japánok elvesztették, minden összeomlott, nemcsak kívül, egész lelkiviláguk is összeomlott. Hirosima külvárosában, ahova szerencsére az atombomba hatásából alig jutott el valami, állt egy jezsuita rendház. Házfőnöke akkor Pedro Arrupe baszk jezsuita atya volt. Ismertem őt személyesen, mert később a Jézus Társasága általános rendfőnöke lett. Lángoló lelkületű, buzgó, mély hitű misszionárius és lelki ember volt. Az atomtámadás után, amikor valamelyest megnyugodtak a kedélyek, meghirdetett egy bevezető kurzust a kereszténységbe. Rengetegen jelentkeztek, és ő nagy lelkesedéssel magyarázta hitünket.
Eltelt egy esztendő, és a résztvevők mind sorra jelentkeztek: „Páter, én hiszek Istenben, Atyában, Fiúban, Szentiélekben, szeretnék Jézus tanítványa lenni, kérem a keresztséget!” – Arrupe atya persze nagyon örült. De volt egy öreg bácsi, akit Takahasinak hívtak. Minden szombaton ott ült az első sorban, és feszült figyelem tükröződött arcán. De ő nem nyilatkozott. Arrupe atya nem tudta, mitévő legyen. Egyfelől nem helyes senkit se sürgetni, hogy keresztelkedjen már meg – de mi lesz, ha az öreg éppen arra valahogy ő szólítsa meg?… Végül egy nap Arrupe atya a kezét tördelve odalépett hozzál
– Kedves Takahasi úr, talán esetleg… gondolt arra, hogy… esetleg megkeresztelkednék?
Takahasi füléhez tette a kezét és így szólt:
– Eeee?
Arrupe kicsit elcsodálkozott, és hangosabban megismételte:
– Óhajt-e megkeresztelkedni?
De Takahasi megint csak a füléhez tette a kezét:
– Eeee?
Arrupe erre már szinte riadtan kiabálta:
– Akar-e megkeresztelkedni?
– Igen, kérem a keresztséget! – felelte az öreg Takahasi. – Kedves főtisztelendő úr, egy kicsit nagyothalló vagyok. Minden héten itt voltam, de a magyarázatból semmit se hallottam. De egy éven keresztül néztem az atyát, és rájöttem arra, hogy az atya hiteles, igaz ember. Akkor az az Isten, akiben az atya hisz, az is biztosan hiteles, igaz Isten. Szeretnék az Ő gyermeke lenni!
Így keresztelkedett meg Takahasi úr. Most egyesek talán azt gondolják, hogy jaj, de fura módon lett kereszténnyé! De aki ismerte Arrupét, az nem furcsállja. Az a tűz, az a lelkesedés, kedvesség, az állandó mosoly és derű nem csak az emberből fakadt! A Szentlélek áradt belőle. És ez a jó ember, Takahasi, megérezte ezt – belülről persze a Szentlélek is segítette és keresztény lett belőle.

Hiszem, hogy ha valaki bárhol a világon arra a meggyőződésre jut, hogy jó lenne kereszténynek lenni, ez azért van, mert találkozott hiteles keresztényekkel.

Nemeshegyi Péter SJ – A szeretet útja

Én-kép

Valaki egyszer megírta egy híres rabbinak, a Lubavitchi Rebbének, hogy nagyon boldogtalan. Ezt írta: „Énnekem szükségem van Rebbe segítségére. Mindennap szomorúan és nyugtalanul ébredek. Nem tudok koncentrálni. Nehéznek találom az imát. Bár én megtartom a parancsolatokat, de lelkem nem nyugszik meg. Eljárok a zsinagógába, de egyedül érzem magam. És én azon kezdek gondolkodni, hogy mire jó az élet. Nekem segítségre van szükségem." Rebbe egyszerűen visszaküldte a levelet, aláhúzván mondatonként ismétlődő szót: „Én". Ez a magányos, modern nyugati én boldogtalansága.

Timothy Radcliffe – Miért vagyok keresztény?

Közösség

Csak közösségben vagyunk szabad emberek. David Attenborough: Az élő bolygó egyik epizódjában rengeteg fehér és fekete császárpingvint mutat be, akár egy domonkos rendi egyetemes káptalant, amint egyetlen kövér, nagy, langyos csapatban tapadnak egymáshoz. Minden pingvin a saját apja lábán kelt ki, azonban ebben a metsző hidegben csak közösségben tudnak életben maradni. A csoport közepén fölmelegedett pingvinek folyamatosan kimennek a fagyos szélső helyekre, hogy onnan az átfagyott egyedek bemehessenek középre megmelegedni.

A modern, elvilágiasodott nyugat bomlasztó, fagyos légkörében olyan nehéz a magányos egyénnek megtartania hitét, mint egy magányos pingvinnek túlélni a Déli-sark metsző hidegét. Néhányan beleszülettünk a „hit családjába”, olyan családokba, amelyeknek a meggyőződése megtart minket, amíg elég idősekké válunk ahhoz, hogy személyesen befogadjuk a hitet.

Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében

IRODáK

Plébániai iroda nyitvatártási ideje:

hétfő-péntek: 08:00 - 12:00
hétfő és csütörtök: 17:00 - 19:00

Főesperesi iroda nyitvatártási ideje:

hétfő-péntek: 08:00 - 13:00

ELéRHETőSéGEINK

Parohia Romano Catolică Nr. 1 Carei
Str. 1 Decembrie 1918, nr. 54
RO-445100 Carei

Tel/Fax:+40 261 862 149
Mobil: +40 771 403 183 Email:

plebania@kalazanci.ro

INTéZMéNYüNK

Parohia Romano Catolică Nr. 1 Carei

COD FISCAL 8024129

COD IBAN:
RO96 RNCB 0222 0969 7469 0001
BCR CAREI