Történet a léleknek
Ami az orvos bánata, az a nagyszülő öröme
Egy orvos tizenhét éven keresztül dolgozott egy nagy kórház sebészeti osztályán. Amikor fiatal orvosként odakerült, hatalmas terhet jelentett számára a rengeteg túlóra és ügyelet, miközben családfőként is helyt kellett állnia. Ekkor mindhárom gyermeke még apróság volt. A fárasztó kórházi munka után hazaérve indult számára a második műszak: pelenkázás, altatás, éjszaka pedig a felsíró picik visszaaltatása. Felesége nem boldogult egyedül a rengeteg feladattal.
Paulra hatalmas nyomást gyakorolt a kettős szerep. Folyton gondban volt a határidőkkel, stresszes volt az élete, és sohasem tudta kialudni magát.
Egy alkalommal idős hölgy páciense jött hozzá kontrollra. A fiatal sebészorvos rohamtempóban végezte a vizsgálatot, miközben próbált udvarias lenni. Tudta, hogy a vele szemben ülő asszony nem sokkal azelőtt veszítette el a férjét, akivel ötven boldog évet töltött együtt.
Paul fejében kavarogtak a gondolatok, hiszen aznap még rengeteg dolga volt, ráadásul máris késett egy megbeszélésről.
Az öreg hölgy félve nyitotta szóra a száját:
– Kérdezhetek valamit, doktor úr?
A sebész megadóan ült le egy pillanatra. Egészségügyi kérdésre számított, de más jött.
– Hogy van mostanában?
Paul szinte meggörbült a kérdés súlya alatt:
– Nagyon stresszes az életem – vallotta be. Rengeteg a munka a kórházban, sosem jutok a feladataim végére, és éjszaka sincs megnyugvás, még csak aludni sem tudok, a kicsik mindig felsírnak. Ha a gyerekeim közül legalább egy nem lenne pelenkás, talán könnyebb lenne. De így… nagyon nehéz…
Persze ne csak rólam beszéljünk. Magácska, hogy van, kedves?
– Ó, doktor úr – mondta a hölgy csillogó szemekkel – tudja, én bármit megadnék azért, hogy fiatal szülő lehessek megint. Hogy a házam tele legyen gyerekzsivajjal. Hogy pelenkázhassam az apróságaimat, és éjszaka visszaaltathassam őket. Hogy érezzem, ahogy megnyugszanak. Hogy tudjam, szükség van rám… Hogy ne legyen ekkora üresség az életemben.
Ekkor dr. Paul megértette: egyszer majd azok a napok fognak neki a legjobban hiányozni, amelyeken most annyira szeretne túl lenni. Csak a terhekre koncentrált, az örömöket észre sem vette.
Aznap alig várta, hogy hazaérjen és Apaként is tehesse a dolgát. Szinte remélte, hogy valamelyik gyermeke felébred majd éjszaka.
Értékeljük azt, ami van és adjunk hálát mindenért, ami a mai nap velünk történt! Éljünk meg a jelen minden apró örömét és bánatát!
Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő
A szavak jelentése
Ludwig Wittgenstein írta, hogy „a szó jelentése – használata a nyelvben”. Hogyan használja a másik ember ezt vagy azt a szót? Időt és odafigyelést kíván, hogy megértsük. Látnom kell az adott szó szerepét az ő életében. Ha úgy használja, hogy meglepetést okoz nekem, akkor igyekeznem kell megérteni, hogy miről van szó, mit akar mondani avval a szóval. Amikor Rómába érkeztem, odaadtam egy dokumentumot egy amerikai domonkosnak, és megkértem, hogy mondjon róla véleményt. Azt mondta, „egész jó”. Megbántódtam. Egy angolnak ez azt jelenti, hogy elég rossz. Később, amikor egy különlegesen ízletes főtt tésztára is azt mondta, hogy „egész jó”, akkor rájöttem, hogy másképpen használja a szavakat!
Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében
A szeretet átalakító ereje
A legtöbb domonkos testvéremmel öröm együtt élni, amikor azonban oxfordi prior voltam, élt ott egy nyolcvanas éveiben járó idős testvér, aki annyira érzéketlen volt mások iránt, mint egy rinocérosz, és őrületbe kergetett mindenkit. Két fiatal testvér elhatározta, hogy meglágyítják kedvességükkel, és mindent megpróbáltak, hogy kimozdítsák önközpontúságából. Még arra is sikerült rávenniük, hogy teát készítsen a skót tánccsoportnak! Talán ez a kedvesség kezdte megolvasztani szívének jeges tengerét. Egyik este benéztem hozzá, hogy nincs-e valamire szüksége lefekvés előtt, és akkor elmondta, aznap reggel hogyan találkozott Istennel. A kápolnában volt, amikor életében először megízlelte Isten szépségét. Négy óra telt el egy pillanat alatt. Megnyílt a szeme, megértette, hogy szeretik. Kezdte megismerni a boldogságot. Elmondta, hogy egyetlen gyermek volt, és szülei sohasem beszéltek egymással, kizárólag rajta keresztül kommunikáltak. Szeretetlen otthonban nőtt fel. Végül, nem sokkal a halála előtt, megkapta a hegy tapasztalatát, és akkor készen állt, hogy elinduljon saját Jeruzsáleme felé, és meghaljon. Éppen idejében megpillanthatta Istent, és mi is megláttuk idős testvérünkben Isten gyermekét.
Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében
Felkészülten
Ma elkapott egy nagy eső, amikor az utcán sétáltam… Hála Istennek, volt nálam esernyő és kabát. De mindkettő az autóm csomagtartójában volt, és messze parkoltam. Miközben szaladtam, hogy elővegyem őket, arra gondoltam, milyen különös jel ez Istentől: mindig megvannak a szükséges eszközeink, hogy szembeszállhassunk az élet viharaival, de legtöbbször olyan mélyen be vannak ásva a szívünkbe, hogy sokáig tart megtalálnunk őket. És mire megvannak, az ellenség már legyőzött minket.
Legyünk hát mindig fölkészülve: ellenkező esetben vagy elszalasztjuk az esélyt, vagy elveszítjük a csatát!
Paulo Coelho: Mint az áradó folyó
Várakozás
2004 októberében egy repülő lezuhant Kanadában. A pilóták addigra majdnem 24 órát repültek. Friss zöldséget hoztak Afrikából a nyugati piacokra. A fogyasztók igénylik, hogy szupermarketjükben egész évben találjanak mangetout-t, spárgát és zöldborsót. Nem akarnak várni az idényig.
Most akarják. A szupermarketek azért, hogy versenyképes áron adhassák el a gyümölcsöket és zöldségeket, olyan társaságoktól vásárolják, amelyek kivénhedt repülőket használnak, amelyeket nem tartanak rendesen karban, és olyan államokban vannak nyilvántartva, ahol lazák a biztonsági előírások, jelen esetben Ghánában. A pilóták gyilkosán hosszú órákat repülnek. 1992 óta ennek a társaságnak már ez volt a negyedik repülőszerencsétlensége. A társaság alapítója azt mondta, nem a szupermarketek a felelősek. Csak a piaci igényeket elégítik ki, és az nem tűri a várakozást.
Társadalmunk igyekszik kiküszöbölni a várakozást. Vágyakozásunkból kihagytuk a várakozást.
Timothy Radcliffe – Miért vagyok keresztény?
Választás
Amikor hatodikos voltam, „kiemelkedő sportoló" díjat kaptam. Okos, atléta-alkatú, szellemes, jóképű és hihetetlenül kedves voltam.
Sajnálatos módon ott volt azonban Owens kisasszony is, mint tanárhelyettes. Ő volt Jenkins tanár úr segítsége. Tudta azt, hogy bár okos és kedves voltam, azért volt még egy-két dolog, amiben változnom kellett.
Az általános iskolában elvárt dolog volt, hogy táncolni tanuljunk.
Valahányszor táncórára mentünk, mindannyiszor megismétlődött ugyanaz a szörnyűség: a fiúk felsorakoztak az ajtóban, majd egymás után választottak egy-egy lányt táncpartnerül. A lányok ezalatt a padban ültek. Ahogy kiválasztották őket, felálltak, és csatlakoztak azokhoz, akik ebben a kegyben részesítették őket.
Hidd el nekem, a fiúk nem szerették ezt – legalábbis én nem. De képzeld csak magad a lányok helyébe! Gondolj bele, milyen arra várni, hogy kiválasszanak! Milyen azt látni, hogy kit választanak előtted! Milyen azon izgulni, nehogy olyan valaki válasszon, akit ki nem állhatsz! Attól rettegni, hogy egyáltalán kiválaszt-e valaki!
Képzeld magad Mária helyébe! Nem volt szép, sem túl okos. Kedves volt, de akkoriban ez nem volt elég. Kiskorában gyermekbénulása volt és egyik karját esetlenül tartotta, egyik lábával valami baj volt, ráadásul még egy kicsit kövér is volt.
Owens kisasszony egy napon félrehívott, és így szólt hozzám: „Dan, szeretném, ha a következő táncórán Máriát választanád!" Ez annyi volt, mintha azt kérte volna, hogy repüljek el a Marsra.
„Még hogy én ne a legjobb, legcsinosabb, legnépszerűbb lányt
válasszam, amikor rám kerül a sor?!"
Owens kisasszony azt is mondta, hogy egy kereszténynek ezt kell tennie. Rögtön tudtam, hogy nekem végem van.
Végem, mert tudtam, hogy igaza van. Jézus is pontosan ezt tette volna.
Gyötrődtem. Ha most Máriát választom, búcsút inthetek annak a vonzó képnek, amit magamról, mint vagány srácról kialakítottam.
Eljött a nap, amikor újból négyes tánc következett. Ha Isten szeret engem - gondoltam magamban, - akkor megadja, hogy én legyek az utolsó. Akkor nem kelt nagy feltűnést, ha Máriát választom. Azt fogom tenni, ami helyes, és semmibe sem kerül nekem.
Kitalálod-e, hová kerültem? Valamilyen oknál fogva Jenkins tanár úr a sor elejére állított. Ott álltam, a szívem hevesen kalapált, most már tudtam, hogyan érezheti magát némelyik lány.
A lányok tekintete felém fordult, néhányan mosolyogtak. Ránéztem Máriára, s azt láttam, hogy félig-meddig hátrafordult, és fejét lehajtva a padot nézte. Ekkor megszólalt Jenkins úr:
– Nos, Dan, válaszd ki a táncpartnered!
Emlékszem, úgy éreztem, mintha valahol nagyon messze lettem volna. Hallottam a saját hangomat megszólalni: „Máriát választom."
Még ma is élesen látom magam előtt Mária arcát. Felemelte a fejét, és arcán, amit egyszerre öntött el a pír az örömtől, a meglepetéstől és a zavartságtól, az öröm hamisítatlan kifejeződése, sőt, büszkeség volt látható. Olyan tiszta volt mindez, hogy el kellett fordítanom a fejemet, mert tudtam, hogy nem érdemeltem meg.
Mária odajött, karon fogott, ahogyan tanítottak bennünket, és úgy jött mellettem a beteg lábával és egyéb hiányosságaival, akárcsak egy hercegnő.
Mária velem egyidős. Azután az iskolai év után soha többé nem láttam. Nem tudom, hogyan alakult az élete azóta, vagy mit csinál. De merem remélni, hogy legalább egy napról kellemes emléke maradt a hatodik osztályból. Tudom, hogy nekem igen.
Most adventben még inkább válasszuk mi is a számunkra kényelmetlenebbet, ami több lemondással jár, ahol több áldozatot kell hoznunk szeretteinkért, másokért.
Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő
Kedves Szeretteim!
Amint jól tudjátok, közeledik a születésnapom. Megtiszteltetés számomra, hogy minden évben ünnepséget rendeztek, és úgy tűnik, ez idén is így lesz. Nagyon sok ember vásárol sokat, rengeteg a külön erre az alkalomra szóló rádió- és TV-műsor, hirdetések, reklámok, és a világ minden pontján arról beszélnek, hogy születésnapom egyre közeledik. Igazán nagyon jó érzés tudni, hogy legalább egyszer egy évben sok ember gondol rám. Amint tudjátok, születésnapomra való emlékezés sok évvel ezelőtt kezdődött. Az első időkben még úgy tűnt, hogy az emberek értették, és hálásak voltak mindazért, amit értük tettem, de manapság egyre inkább úgy látszik, hogy alig akad, aki tudja az okát az ünneplésnek. Mindenhol összejönnek az emberek, családok, barátok, és nagyon kellemesen érzik magukat, de valójában nem tudják, nem értik, és nem is keresik a valódi jelentőségét az ünnepnek. Emlékszem, az elmúlt évben is hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletemre. Az asztal roskadásig tele volt ízletes ételekkel, gyümölcsökkel, édességekkel. Tökéletesen díszített helyiségekben sok-sok gyönyörűen becsomagolt ajándék várta gazdáját. De tudjátok, mi történt? Engem meg sem hívtak! Pedig én voltam az ünnepség díszvendége – mégsem küldtek meghívót. Miattam volt az egész összejövetel, a sok dísz, és minden egyéb, és amikor maga az ünneplés elkezdődött, én kívül maradtam, bezárták előttem az ajtót... pedig be akartam menni, velük lenni, együtt ünnepelni...Habár az igazság az, hogy mindez nem lepett meg, hiszen az elmúlt néhány évben sokan bezárták előttem az ajtót. Mivel pedig nem hívtak meg, hát úgy döntöttem, hogy titokban megyek be, minden zaj nélkül, és csendesen megállok az egyik sarokban. Mindenki nagyon jól érezte magát, ittak, ettek, beszélgettek, vicceltek, nevettek, és hatalmas jókedvük volt. Egyszer csak belépett a szobába egy nagydarab, kövér, piros ruhás, fehér szakállas ember azt kiabálva : HO-HO-HO. Leült egy díványra, a gyerekek pedig rohangáltak hozzá : Télapó, Télapó! – mintha ez az egész ünnepség róla szólt volna. Aztán az emberek körülállták a karácsonyfát, és átölelték egymást. Én is kitártam a karomat, de engem nem ölelt át senki. Aztán nagy várakozással elkezdték osztogatni, és csomagolni az ajándékokat. Végül minden elkelt, és néztem, vajon nekem van-e valami – de nem, én nem kaptam semmit. Te hogyan éreznéd magad, ha a születésnapodon mindenki kapna ajándékot, csak éppen te nem? De megértettem, hogy nemkívánatos személy vagyok saját születésnapom emlékünnepén, és csöndesen elhagytam a helyiséget. És – tudjátok – ez minden évben rosszabb és rosszabb. Az embereket csak az étel, ital, ajándékok, összejövetelek érdeklik, és alig néhányan emlékeznek rám. Pedig én annyira szeretném, ha ezen a karácsonyon beengednének engem az életükbe! Nagyon szeretném, ha felismernék a tényt, hogy több mint 2000 évvel ezelőtt azért jöttem el erre a világra, hogy az életemet adjam értük, hogy megmentsem őket. Csak annyit szeretnék, hogy ezt teljes szívvel elhiggyék, és beengedjenek az életükbe. Még valamit szeretnék megosztani veletek, különösen arra való tekintettel, hogy jó néhányan tudjátok az ünnep igazi értelmét. Hamarosan lesz egy saját ünnepségem, egy látványos, hatalmas összejövetel, amit soha senki még elképzelni sem volt képes. Most még dolgozom rajta. Ma küldöm ki a meghívókat – egyet személyesen: Neked. Tudni szeretném, szándékozol-e részt venni, és foglalhatok-e egy helyet a számodra? Beírhatom-e a nevedet aranybetűkkel a vendégkönyvembe – merthogy csak azok jelenhetnek meg az ünnepségen, akiknek nevei ott szerepelnek. Akik nem válaszolnak a meghívásra, azok kívül maradnak. Légy felkészült, mert amikor minden kész, te is részese lehetsz az én csodálatos ünnepségemnek.
Hamarosan látjuk egymást!
Szeretlek Titeket: Jézus Krisztus
Nem vásárolható
Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban.
Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.
Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg.
A csinos eladónő hozzájuk lép. – Nézze – kezdi magyarázni a feleség –, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
– Olyan kislány, aki keveset mosolyog – folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné – veszi át a szót újra az asszony –, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette… Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.
Nagyon sajnálom – szólal meg udvariasan az eladónő – de mi nem árulunk szülőket.
Bruno Ferrero nyomán
Zsákutca
Martin Heidegger, a neves német filozófus egyik könyvecskéjének címe: Holzwege. Így nevezik németül azokat az utakat, amelyeket a favágók törnek maguknak fakitermelés közben. Ezek az ösvények fölfelé vezetnek, de egyszer csak váratlanul véget érnek valahol az erdő közepén. Mert hiszen az ilyen útnak nem az a célja, hogy fölvezessen a hegycsúcsra és ott gyönyörű kilátás táruljon elénk, hanem hogy a kivágott fákat leszállíthassák rajta a völgybe. Ez az út igazából nem vezet sehová. Nincs annál borzasztóbb, mint amikor az ember nagy erőfeszítéssel kaptat fölfele, és egyszer csak elfogy az út; csak fa és bozót mindenütt, nem lehet továbbmenni! – Attól félek, nagyon sok emberi életút ilyen. Nem vezet célba. Minden emberi út, amely véget ér a sírnál, voltaképpen ilyen célba nem érkező út.
Nemeshegyi Péter SJ – A szeretet útja
Rágalom
Élt egyszer egy Hakuin nevű zen-mester. Egy gazdag halász lánya a szomszéd faluban teherbe esett, és azzal vádolta Hakuint, hogy ő ejtette meg. A falusiak rárohantak, szidalmakkal halmozták el, vádolva, hogy ő az apa. Hakuin csak ennyit mondott „Valóban így van?” Magához vette a gyermeket és gondoskodott róla. Tizennyolc hónappal később a lány bevallotta, hogy mégsem ő az apa. Eljöttek a falusiak, hogy bocsánatot kérjenek, amiért tönkretették a hírnevét, és ő megint csak ennyit mondott: „Valóban így van?”
Jézus elvesztette jó hírét mint gyógyító, mint tiszteletreméltó ember, mint tanító. Megrágalmazták, falánknak, részegesnek, kétes hírű emberek barátjának, rossz zsidónak nevezték. Ha felvesszük keresztünket, akkor fel kell adnunk biztonságos önképünket. Ez valószínűleg fájdalmas, de végül is megkönnyebbülést hoz.
Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében
Minden rajtad múlik!
Egy okos, ügyes, de nagyon szegény sorsú fiú sokat töprengett a jövőjén. Édesanyja már évekkel korábban meghalt. Édesapja gondoskodott róla, aki egy nagy vállalat egyik gyárában egyszerű munkásként gürcölt kora reggeltől napestig.
A fiú sokszor érezte igazságtalannak az életet: Miért van az, hogy egyesek olyan gazdagok, semmi gondjuk sincs, minden csak úgy az ölükbe hullik, ők meg annyira szerencsétlenek, hogy olykor még ennivalóra is alig telik?
Szerette volna, ha neki nem olyan nyomorúságos sors jut majd felnőtt korában, mint édesapjának. Álmodozott a jövőről, de még jobban szeretett volna valami bizonyosat tudni. Ezért hát elment egy híres jövendőmondóhoz, hogy jósolja meg neki a jövőjét. Vajon mire fogja vinni? A jövendőmondó kissé elbeszélgetett a fiúval, majd átható tekintettel a szemébe nézve ezt mondta:
„Te lehetsz annak a nagy vállalatnak a vezérigazgatója, ahol most apád gyári munkásként dolgozik.”
A fiú szíve repesett az örömtől. Elsétált a vállalat székházához, föltekintett a magas irodaépület fénylő ablakaira, és már látta magát a széles, puha bőrfotelben, a perzsaszőnyeggel borított hatalmas szobában, amint éppen leveleket diktál a titkárnőjének. Ettől kezdve napról-napra jobban beleélte magát ebbe a csodálatos jövőképbe. Az iskolába már nem járt el, a tanulást abbahagyta. „Minek? Ha úgy is én leszek a vezérigazgató … gondolta. Édesapjának sem segített az otthoni tennivalókban. Méltóságán alulinak érezte a kétkezi munkát. Lenézte apját, aki végül is „csak egy gyári melós”.
Így teltek-múltak az évek. A fiú csak csavargott az utcákon, sokszor elsétált az irodaházhoz, mutogatta a haverjainak a csillogó ablakokat, amelyek mögött egyszer majd ő lesz az úr. A barátai azonban kinevették. A megígért szép jövő valóban sehogy sem akart bekövetkezni. Amikor a fiú felnőtt lett, az apja meghalt. Nem volt munkája, jövedelme, így hamarosan utcára került. Kocsmázni kezdett, rossz társaságba keveredett. Egyre lejjebb süllyedt, egyre züllöttebben élt. Újabb évek elteltével lassan maga is ráébredt, hogy ebből a vezérigazgatóságból semmi sem lesz.
Egyik reggel, mámorából ébredezve hirtelen megpillantotta az utcán a jövendőmondót. Odalépett hozzá, megragadta a karját és durván rázni kezdte: „Maga hazudott nekem! Azt ígérte, egy nagy vállalat vezérigazgatója leszek …, és nézze meg, mi lett belőlem!” A jövendőmondó egy darabig bámulta a züllött csavargót, míg végre derengeni kezdett neki, hogy ki is állhat előtte. Végül így szólt:
„Nem, dehogyis mondtam azt, hogy vezérigazgató leszel! Azt mondtam, hogy az LEHETSZ!”
Isten minden nap lehetőségeket ad nekünk, hogy kamatoztassuk azokat a talentumokat, amelyeket adott és éljünk azokkal a kegyelmekkel, amelyekkel nap, mint nap megajándékoz. Ő hisz bennünk! Vajon elhiszem-e, hogy mellettem van minden nap? Figyelek-e a szavaira és az ajándékaira? Vagy azt gondolom, hogy majd az ölembe hullik minden, amit szeretnék?
Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő
A vas a tűzben
Az igaz lelkében a Szentlélek lakozik. Ennek megmagyarázására szolgáljon a következő példa. Aki egy kovácsműhelybe belép, láthatja, hogy a kovács rozsdás vasrudakat tart a fújtatóval élesztett tűzbe s egy vártatra a vasat izzóan veszi ki s kalapácsolja. A vas változáson megy keresztül. A rozsda leesett a vasról, a tűz áthatotta a vasat s ezt világítóvá és izzóvá tette. A vas hasonlít a tűzhöz, sőt mondhatjuk: az aranyhoz. – Így cselekszik a Szentlélek az emberrel, ha az a Szentlélek kegyelmeit magára hatni engedi, mint ezt a legtöbb szent megtérésénél láthatjuk. A Szentlélek áthatja az emberi lelket. (Mint a tűz a vasat.) Ezáltal a lélek a jó Istenhez hasonlóvá lesz. (Mint a vas a tűzhöz.) A lelket továbbá megvilágosítja s a jóra ösztönzi. (Mikép a vas fénylővé és izzóvá lett.) A lélek megtisztul a bűntől. (Mint ahogy az izzó vas megtisztul a rozsdától.) A lélek szépségét és Istenhez való hasonlóságát, amit a lélekben lakó Szentlélek idéz elő, megszentelő kegyelemnek nevezzük. Ennek birtokában kell az embernek a halál óráján lennie, hogy üdvözülhessen.
Franz Spirago: Példatár
Krisztusra tekinteni
Egyik szerzetes meglátogatja a másikat és ezt mondja:
– Miért hagyják el olyan sokan a szerzetesi életet? Miért?
A másik szerzetes ezt feleli:
– A szerzetesi élet olyan, mint a nyulat üldöző kutya. A nyúl után fut ugatva, sok más kutya ezt az ugatást hallva hozzá csatlakozik, és mind együtt futnak a nyúl után. Ám egy bizonyos idő után a kutyák, egymástól nem látva a nyulat, azt kérdezik: de hát hová megyünk mi valójában? Miért futunk? Elfáradnak, letérnek az útról és megállnak, egyik a másik után hagyja abba a futást. Csak a nyulat látó kutyák folytatják az üldözést, amíg el nem kapják.
Csak azok tartanak ki mindvégig, akik tekintetüket Krisztus személyére szegezik. És ez mindannyiunk életére érvényes, nemcsak a szerzetesekére.
Sivatagi atyák mondásai
Vegye fel keresztjét
Kosztolányi Dezső, neves költőnk katolikus neveltetése ellenére sem tartozott a hívők közé. Felesége megírta életrajzában, hogy őt ugyan elkísérte a templomig a vasárnapi misére, de sohasem lépett be vele a templomba. Alig túl az ötvenedik évén súlyos ínyrákkal betegen feküdt a János kórházban, amikor a már szintén beteg
Babits Mihály meglátogatta. Sokáig beszélgettek halkan, fulladozva, ahogy a betegség engedte. Babits távozása után Kosztolányi így nyilatkozott: Mind eljöttek hozzám barátaim, az írók és költők, de csak Babits tudott megvigasztalni. Tudod mit mondottá Ezt mondta: „Ne félj Dide, ne félj a szenvedéstől. Van ennek valami értéke.” Ez a vigasztalás mélyen érintette Kosztolányi lelkét. Az akkori kórházi lelkészt helyettesítő lelkiatya nyilatkozata szerint Kosztolányi kb. három hónappal halála előtt elvégezte szentgyónását mégpedig írásban, mivel beszélni nem tudott a gégemetszés miatt. Áldoztatni sem lehetett már, mivel az orrán keresztül táplálták. Haláláig többször megismételte gyónását. Nem sokkal halála előtt Ascher Oszkár, a jóbarát virrasztott mellette egy éjszakán át, és neki ezt írta jegyzőtömbjébe: „Ha meghalok, írd meg ezt az éjszakát őszintén, elégtételül. Szép pillanatok. Áldjon meg az Isten”. 1936. november 3-án felesége, fia, és az orvos jelenlétében az utolsó szentségek felvétele után meghalt, – említi meg rövid életrajza.
Két ministránségő gyertyával az utcán
Rómában Néri Szent Fülöp megszégyenített egy embert, aki a szentáldozáshoz járult és az áldoztatórácstól azonnal haza sietett. Midőn a szent ezt látta, 2 ministránst hívott és így szólt: „Vegyétek az oltárról ezen két égő gyertyát és kövessétek ezen férfit”. A fiúk engedelmeskedtek. Az utca népe a fiúkra bámészkodott. Midőn a férfi meglátta a két fiút, így szólt: „Mit akartok?” Azt felelték, hogy a plébános úr küldte őket. A férfi visszatért a templomba és megkérdezte a szentet, hogy ez mit jelentsen. Fülöp így válaszolt: „Jézus önnél van. S miután elfelejtette Őt imádni, úgy a ministránsok végzik ezt ön helyett.” A férfi belátta vétségét, újra az oltár elé térdelt és nagy áhítattal végezte el hálaadását.
Senki se távozzék a szentáldozás után a templomból anélkül, hogy hálaadását el ne végezte volna.
Franz Spirago: Példatár
Joni Eareckson
18 éves korában egy rosszul sikerült fejesugrás következtében válltól lefelé teljesen megbénult. Szörnyű szenvedéseken vergődött át a gyógyulás mind halványabbá váló reményei közepette. Végül rádöbbent, hogy nincs tovább javulás. Ekkor megtanult szájba vett ecsettel festeni, s e téren művészi fokra emelkedett. Több ízben tartott előadást fiataloknak önmaga lelki vívódásairól, és megnyugvásáról is. Néha ezres tömegek hallgatták. Egy ilyen előadás után megkérdezte egy kamaszleány:
– És most te igazán boldog vagy?
Igen, nem cserélném el az életemet senki máséval. Egyenesen kivételezettnek érzem magam. Isten nem mindenkivel foglalkozik ilyen különös figyelemmel, és nem avatkozik ilyen sajátos módon mindenki életébe. A legtöbb embernek megengedi, hogy a maga útján járjon… Igazán hálás vagyok Neki, hogy felhívta önmagára a figyelmemet, és megváltoztatta az életemet.
Mire való a csönd?
A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
– Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
– Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit – mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
– Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
– Saját arcunkat látjuk a kútban!
– Bizony, amíg zavartam a vizet – mondta a remete –, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.
Erhart Kaestner
Mibe kerül neked a hited?
Két egyetemi hallgató szobatársként beszélget. Az egyik rendszeres templomjáró, a másik élsportoló. Egy év után az atléta megkérdezi spiccesen hazabotorkáló társát:
– Mondd, tulajdonképpen mibe kerül neked a hited?
– Hogy, hogy mibe? Nem értem a kérdést.
– Tudod, én, ahhoz, hogy magasabbra ugorhassak néhány centivel, több órát edzem naponta. Téged sohasem látlak imádkozni, vasárnap eltűnsz egy órára, néha meg akarsz téríteni, de hétfőtől szombatig ugyanúgy élsz, mint bárki a kollégiumban: iszol, nőzöl, bagózol. Nekem néhány centiért mindezt meg kell tagadnom. Nem gondolod, hogy igen olcsó a te vallásoskodásod?
„Ha Istent kevésbé szereted az istállóban, munka közben, mint a nagymisén, akkor nem szereted igazán.” (Eckhart mester)
Vágyódás Isten után
Egy őszi napon egy holló beszélget egy fiatal fecskével. A holló így szól:
– Látom, hosszú útra készülsz. Hová indulsz?
– Itt mindig hidegebb lesz és megfagyhatok hangzik a fecske válasza. – Melegebb vidékre megyek.
A holló nagy bölcsen gúnyolódik:
– Emlékezzél csak származásodra. Alig két hónapja jöttél a világra. Honnan tudod, hogy egyáltalán létezik egy melegebb vidék, mely a közeledő tél idejére befogad?
A kis fecske így felel:
– Az, aki a szívembe oltotta a vágyat a melegebb tájak után, nem tévedhet. Én hiszek neki és elindulok.
Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben
Idős pár a pályaudvaron
A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja. Mikor a nénike megérkezik, megölelik egymást:
– De jó, hogy végre megjöttél, úgy hiányoztál! – szól a bácsi.
– De jó, hogy végre látlak, olyan hosszú volt ez a két nap! – válaszol a néni.
A közelben álldogáló fiú, aki a barátnőjét várja, meghatódik a jelenet láttán és odalép hozzájuk:
– Ne tessék haragudni, önök mióta házasok?
– Éppen 50 éve – hangzik a válasz.
– Remélem, mi is ilyenek leszünk ötven év múlva a kedvesemmel! – mosolyog a fiú.
A bácsi odalép hozzá, megfogja a vállát és azt mondja:
– Fiatalember, maga ezt ne remélje! Maga ezt döntse el!
A házasságot, a papi és szerzetesi életet ugyanis nem a szerelem vagy a szeretet tartja életben, hanem a kitartás.
Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben
Isten gondoskodik rólunk
A cherokee indiánoknál az a szokás, hogy amikor a fiú betölti a tizenkettedik életévét, egy felnőtté avatási szertartáson kell átesnie. Ez pedig úgy történik, hogy az apa kivezeti a fiát az erdő sűrűjébe, és ott felülteti egy kivágott fa törzsére. Beköti a szemét, és ráparancsol, hogy mindaddig nem nyithatja ki a szemét, amíg nem érzi majd arcán a reggeli napsütést.
Leszállt az éj, és a dzsungelben megjelentek a veszélyek: fenevadak ordítottak a fiú körül, hallotta a kígyók sziszegését, szúnyogok csipkedték, madarak szárnyai ütötték arcul. De a fiú kiállta a próbát. Amikor reggel kisütött a nap, és levehette szeméről a kötést, örömmel és meglepődve látta, hogy nem messze tőle egy másik fatönkön ott ült az apja, aki egész éjjel vigyázott rá, hogy semmi baj ne érje.
Mi sem vagyunk soha egyedül. Mellettünk is mindig ott ül jóságos mennyei Atyánk, vigyáz ránk, hogy semmi baj ne érjen bennünket.
Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben
El nem némuló harangok
„(…) Ritka délután: egyedül vagyok. Csak ülök és emlékezem. (…) Sorra, ahogy eszembe jutnak:
Lajosra, a legokosabb osztálytársunkra a gimnáziumban. Dolgozatairól írtuk le a matematikafeladatokat. Mert mi, »maturandusz urak«, udvaroltunk. Ő nem. Kicsi, torz növésű és csúnya volt. Ő tanult. Mindenkin segített. Sosem fogadott el semmit. Tornából felmentették. De lejött a tornaterembe
– bennünket nézni. Egyszer a tornatanárunk az öltözőben beleszaladt. Ráüvöltött:
– Mit lábatlankodsz itt, te töpörtyű?! – Félrelökte és berohant a zsivajgó kosárlabdázók közé. Lajos elesett. (…) Tétován felállt. Felment az osztályba. Mire felértem, a helyén ült – egyedül. Mozdulatlanul. (…) Háromszögletű arca krétafehéren világított. Felé nyújtottam a szendvicsemet:
– Szalámis, szereted?
– Nem.
Maga elé meredt. Tudtam, hogy szereti. Ritkán hozott tízórait. Özvegy édesanyja nevelte valami betegsegélyből.
Az érettségin mellettem ült. Amikor látta, hogy kínlódom az egyenlet felállításával, keskeny cédulán egy óvatlan pillanatban elibém tolta az indulási képletet. Sosem tudtam megköszönni. Az érettségi bankettre egyedül ő nem jött el.
Geológus lett. Az újságban olvastam a nevét, amikor kitüntették. Egyszer levelet kaptam az édesanyjától. Kérte, keressem fel – Lajos meghalt. Még harmincéves sem volt. Rohantam.
– Íróasztalán egy magának címzett borítékot találtam, de levél nem volt benne – mondta a madárcsontú kis öregasszony. – Lajos a Normafánál felakasztotta magát. Zsebében ezt a cédulát találták. – Ideadta; csak ennyi állt rajta: „Minek éljen egy töpörtyű?”
Ránéztem, ő pedig énrám.
– Azért kértem, keressen fel – szólalt meg újra –, hátha érti ezt a cédulát.
Mit mondhattam volna. Hogy vannak lassan ölő mondatok? Hallgattam. Aztán megcsókoltam Lajos anyját és eljöttem.
Sajnos ez egy igaz történet.
Gyökössy Endre: Mai példázatok
Társ a szenvedésben
Franco Zeffirelli ismert Jézus-filmjében van egy szép jelenet, amikor Jézus személyesen meglátogatja Jánost a börtönben. Jézus benyújtja kezét a börtön rácsán keresztül, János megfogja Jézus kezét, tekintetük találkozik, és utána János szó nélkül visszaereszkedik a börtön sötétségébe, de már annak boldogító tudatában, hogy szenvedésében nincs egyedül, Jézus gondol rá.
Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben
A keresztény erőssége
Két fiú, két jó barát korcsolyázott a befagyott tó jegén. Egyszer csak megroppant a jég, lék keletkezett rajta, és az egyik fiú beleesett a vízbe. Mivel hideg volt, a víz tovább fagyott, és a rés, ahová a fiú beszakadt, egyre kisebb lett.
A másik fiú kiszaladt a partra, vett egy fadarabot, visszament, és elkezdte teljes erejéből verni a jeget, hogy kiszabadítsa kis barátját. Nagy erőfeszítés és emberfeletti munka árán sikerült partra húznia őt. Közben megérkeztek a tűzoltók, hogy kiszabadítsák a fiút, és ámulva látták, hogy az már kint ül a parton barátja mellett. Nem tudták elképzelni, hogyan sikerült feltörni a vastag jeget. Meg is kérdezték a kisfiút, aki megmentette a barátját: „Hogyan tudtad egy kis fadarabbal feltörni a jeget és kimenteni a barátodat?” A fiú helyett egy ott álló idős ember válaszolt: „Azért tudta megvalósítani ezt az erejét felülmúló vállalkozást, mert senki sem mondta neki, hogy ez lehetetlen.”
Aki hisz Jézus Krisztusban, aki hisz a keresztség szentségében, nincsenek lehetetlen vállalkozások, mert hisz abban, hogy Jézus ad neki erőt minden nehézségben. Szent Pál nagyon szépen így fogalmazott: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad” – azaz Jézus Krisztusban (Fil 4,13).
Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben
Felismerni mindenben Isten jóságát
Volt egy idős néni, aki igen szegény volt, olyannyira, hogy egy nap már nem volt mit ennie. Ekkor letérdelt, és hangosan elkezdett imádkozni a Jóistenhez, hogy küldjön neki egy szelet kenyeret meg egy kis szalonnát. Meghallotta ezt egy vásott gyerek, s hogy megviccelje a nénit, elszaladt az üzletbe, vett egy szelet kenyeret meg szalonnát, becsomagolta újságpapírba, és bedobta az ablakon keresztül, úgy, hogy a csomag pontosan a néni lába elé esett. Erre a néni hangosan köszönetét mondott a Jóistennek, hogy meghallgatta imáját.
Vasárnap elment a templomba, és érezte, hogy erről a nagy jótéteményről tanúságot kell tennie mások előtt is, és elkezdte mesélni, mi történt vele. Ott volt azonban a vásott fiú is, aki belevágott a néni meséjébe, mondván, hogy ne hallgassanak a nénikére, nem történt semmiféle csoda, ő volt az, aki bedobta a csomagot az ablakon keresztül. Mire a néni nagy bölcsen megjegyezte: „Lehetséges, hogy az ördög hozta a csomagot, de egész biztosan a Jóisten küldte!”
Ezt jelenti mindenben felismerni Isten jóságát.
Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben
Az Isten szava
Mesélik, hogy a nagy októberi forradalom alatt Oroszországban egy kommunista csapat behatolt egy régi kolostorba. Csak egy öreg szerzetest találtak ott, aki mezítláb, rongyos csuhában üldögélt a földön és a Bibliát olvasta. A tiszt, aki megvadult csapatát vezette, dühösen odaszólt az öregnek:
– Mit csinálsz?
Az öreg szerzetes még csak a fejét sem fordította feléje, és ezt válaszolta:
– Imádkozom.
– Öreg, mutasd meg nekem Istenedet, akihez imádkozol – gúnyolódott a tiszt.
Az öreg szerzetes ismerte ezt a szorongó kérdést, és így válaszolt:
– Istent senki sem látta, néha úgy tűnik, hogy igen távol van. De elküldte Fiát, hogy beszéljen nekünk róla, azóta tudunk vele beszélgetni. Ha Istent nem is láthatjuk, hallhatjuk a hangját.
– Mutasd meg, hogyan hallhatom a hangját? – ékelődött tovább a tiszt.
– Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni. Az Ige testté lett és köztünk van. Rajtad múlik, hogy akarod-e hallani a hangját.
Az öreg szerzetes rámutatott a Bibliára és csak ennyit mondott:
– Itt van az Isten szava.
A tiszt nem tudott tovább mit kérdezni, csak ennyit mondott embereinek:
– Gyerünk innen, mert ez az ember olyan dolgokat lát, amiket mi nem látunk, és olyan beszédet hall, amit mi nem hallunk.
Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben
Papság
A fiú húgával beszélget. A leány felteszi neki a kérdést:
– Te mi szeretnél lenni?
– Egy ideig az volt bennem, hogy jogász leszek. De erről már lemondtam. Tudod, legszívesebben egy olyan búzaföldön élnék, amely egy szakadékban végződik. Az lenne a dolgom, hogy a mezőn szaladgáló gyerekekre ügyeljek, nehogy beleessenek a szakadékba.
Így képzelem én el a papi hivatást. Én azzal őrzök meg sokakat a lezuhanástól, hogy a Krisztus-hitre nevelem őket, s odaállok a szakadék szélére, hogy le ne zuhanjanak! A hívek jönnek és mennek, de én felelősnek érzem magam mindegyikért! Együtt járjuk az élet útját, együtt hordozzuk a keresztet, együtt örülünk, és együtt sírunk.
M. Malinski – Nem mindegy!
Kincset találni
Egy legenda szerint az Úr angyala egy gyönyörű napon elindult a mennyből e régi világ irányába. Itt végigment a mezőkön és városokon és napnyugtakor megigazgatva aranyszárnyának tollait, ezt mondta: „Most már vissza kell térnem a világosság világába, vajon mit vigyek magammal itteni látogatásom emlékéül? Ó, mily gyönyörűek és illatosak a virágok! Leszakítom azokat és csokorba fogom.”
Elhaladva egy falusi otthon mellett, ahol a nyitott ajtón át meglátott egy csecsemőt, aki édesanyja arcára mosolygott, az angyal így szólt:
„E kisbaba mosolya szebb, mint a kezemben levő rózsák, ezt is magammal viszem.”
Aztán föltekintett a bölcső mellett álló édesanyára, aki szeretetét árasztotta kicsinyére mint kiapadhatatlan forrást, és megcsókolta gyermekét.
„Ó – mondta az angyal –, ennek az édesanyának a szeretete a legértékesebb, amit láttam az egész világon. Ezt is magammal viszem.
E három kinccsel a kezében visszarepült a gyöngykapuk felé, és mielőtt belépett volna, elhatározta, hogy megvizsgálja emlékeit.
Legnagyobb meglepetésére a virágok már elszáradtak, és nem látszottak szépnek. A kisbaba mosolya is eltorzult, de az édesanyai szeretet megőrizte teljes frissességét, szépségét és illatozását.
Eldobta az elszáradt rózsákat, az eltorzult mosolyt és a kapukon áthaladva köszöntötték a menny seregei, amelyek összegyülekeztek, hogy megtekintsék, mit vitt magával.
Így szólt: „Ezt az egyetlen kincset találtam a földön, amely megőrizte illatát és szépségét a menny felé vezető úton. Az egész világon a legdrágább kincs az édesanya szeretete.”
Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő
Tisztítótűz
Azon az estén az öreg Kadára lettem figyelmes, aki reszketett a hidegtől… Belém villant, hogy odaadom neki az egyik takarómat, amelybe a poggyászomat csomagoltam, de könnyedén letettem erről. Az éjszakára gondoltam, és tudtam, hogy én is fázni fogok. Ez az elmulasztott szívesség most bántani kezdett, és eszembe juttatta, hogy az én bőröm sem drágább, mint az övé, oda kellett volna adnom neki az egyik takarót, és ha fáztam volna is egy kicsit, ez elvárható lett volna egy kistestvértől.
Amikor útra keltem, a két takaró már a dzsipen volt, most pedig ott hevertek mellettem, és bosszantottak.
Lábamat a nagy sziklatömbnek támasztva megpróbáltam elaludni… Ha azt mondanám, álmodtam, nagyon furcsának tűnhetne: láttam, hogy elmozdul a szikla, és rám nehezedik. Szörnyű volt!
Kikészültem. Éreztem, hogy ropognak a csontjaim, és halottnak hittem magam. Nem is: élőnek, összelapított testtel a sziklatömb alatt. Csodálkoztam, hogy egyetlen porcikám sem fáj, megmozdulni viszont nem tudtam. Kinyitottam a szemem, és Kadát láttam, amint reszket előttem. Akkor már nem haboztam, hogy odaadjam neki a takarót, annál is inkább, mert fölöslegesen hevert mellettem úgy méternyi távolságra. Megpróbáltam kinyújtani a kezem, de a szikla, amely mozdulatlanságra kárhoztatott, a legkisebb moccanást is megakadályozta. Megértettem, hogy ez a tisztítótűz, és a lélek szenvedése azt jelenti, hogy „nem teheti meg azt, amit korábban megtehetett volna, és meg kellett volna tennie”. Ki tudja, hány évig fogom látni magam mellett ilyen nyugtalanító módon ezt a takarót, amely arról tanúskodik, mennyire önző vagyok, és éretlen arra, hogy belépjek a szeretet birodalmába.
Megpróbáltam kitalálni, mennyi ideig leszek még a szikla alatt. A választ a katekizmus juttatta eszembe:
„Egészen addig, míg képes nem leszel a tökéletes szeretetből fakadó tettre!” Abban a pillanatban nem éreztem magam képesnek rá.
Carlo Carretto: Levelek a sivatagból
Krisztus feltámadt!
Még Brezsnyev idejében történt, hogy egy pártideológus előadást tartott valamelyik gyárban. A részvétel kötelező volt, vagy kétezren ültek a teremben, és hallgatták unottan a pártember előadását arról, hogy Isten nem létezik, ennélfogva Krisztus feltámadása is csupán mítosz, mese, csak arra jó, hogy a munkásosztály öntudatát csökkentse, harcosságát eltompítsa.
Az előadás végén ez a magabiztos, öntelt pártideológus feltette a szokásos kérdést: „Van-e valakinek kérdése?” Nem nagyon mert azokban az időkben senki sem kérdezősködni ilyenkor, veszélyes dolog lett volna, ám egy idős munkás mégis föltette a kezét:
– Van egy kérdésem.
– Tessék, bátyuska, kérdezzen csak, bátran! – biztatta a főideológus.
Az öreg fölállt, körülnézett, majd kérdezés helyett azt mondta:
– Krisztosz vaszkresz! Krisztus feltámadt!
Ez annyira bele volt rögzülve mindenkinek a lelkébe, hogy a kétezer ember szinte önkéntelenül válaszolt:
– Vajsztenyija vaszkresz! Valóban föltámadt!
Az öreg pedig hozzátette:
– Csak ezt akartam mondani!
Nemeshegyi Péter SJ: Számadás a reményről
Szentlélek
Egy apró hernyócska kúszott gyorsan és rendületlenül a hatalmas hegy felé, ami még elég távolról sejlett föl előtte.
– Hova-hova olyan nagy igyekezettel? – kérdezte tőle egy arra ugráló szöcske.
– Valaki mesélte nekem, hogy a hegy tetejéről milyen csodálatosan szép a vidék, milyen rendkívüli látványt nyújt. Felmegyek hát a hegyre, hogy én is megnézhessem ezt a gyönyörűséget – válaszolta a hernyó.
A szöcske majd megpukkadt, úgy kacagott:
– Te? A hegy tetejére? Ugyan! Soha nem jutsz fel! Neked még egy nagyobb fadarab vagy egy jókora kavics is szinte leküzdhetetlen akadály! Jobb, ha még most visszafordulsz.
A hernyócska azonban nem hallgatott rá, mászott tovább rendületlenül.
Meglátta egy szarvasbogár is.
– Mire fel ez a sietség? Hova készülsz? – kérdezte.
– A hegy tetejére akarok felmászni, mert mindenképp látni akarom, milyen csodálatos onnan a kilátás.
– Micsoda őrültség! Számodra lehetetlen megmászni azt a hegyet! Még én se lennék rá képes egész életem során sem, pedig nekem lábaim is vannak – szörnyülködött a szarvasbogár.
Ahány állat, bogár csak beszélt a kis hernyóval, mind vagy kinevette, vagy sajnálgatta a szerencsétlent. Senki nem hitte, hogy ilyen vállalkozás sikerrel járhat a részéről. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, a kis hernyócska mind nehezebben mozgott. Egy nap megállt, és valamiféle anyagból az egész testét beburkoló takarót szőtt. Olyasmi volt, mint egy jókora hálózsák. A bogarak, kis állatok mind azt gondolták, hogy a kis hernyó belehalt a nagy erőfeszítésbe, és ez a zsák nem más, mint a sírja.
Össze is gyűltek, hogy meggyászolják, és még egyszer kipletykálkodhassák magukat arról, hogy milyen őrült, kilátástalan vállalkozásba fogott. Ahogy azonban élénken társalogtak, észrevették, hogy a zsákocska lassacskán mozogni kezd, majd megreped. Először két csáp bújt elő belőle, majd a fej, majd pedig két szép, színes szárny.
Még magukhoz sem tértek a meglepetésből, amikor az egész gyönyörű pillangó előbújt a bábból, és rájuk sem pillantva gyors szárnycsapásokkal tovarepült a hegy csúcsa felé.
Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő
A Szentháromság
Az idős Antonio atyát, aki sokáig tanított és bölcs lelkivezető volt, idős korában mesélte, hogyan tapasztalja ő meg a Szentháromságot. Az atya kinyújtotta jobb kezét, és ezt mondta:
– Nézd, ez az Atyaisten. Ő a végtelen, áradó jóság. Ő nem előbb van, és aztán adja magát, hanem úgy van, hogy adja magát. Ő a forrás, a gyökér, mindig, mindig csak szeretően ad. Ő a nagy, örök Szerető. Most pedig megmutatom a Fiúistent, az örök Fiúistent, aki közöttünk emberré lett, Jézus lett.
Tovább mozgatta a jobb kezét, amellyel az Atyát mutatta, és kinyújtotta a bal kezét. Azt visszafelé kezdte mozgatni:
– Nézd, ez a Fiúisten, ő a befogadás, a végtelen befogadás. Az Atya a Szerető, a Fiú a Szeretett és Viszontszerető. A végtelen Atya odaadja végtelen életét, a Fiú befogadja-visszaadja. Így élnek ők, teljes örök boldogságban egymással, egymásért.
Aztán még lelkesebben mondta:
– Most megmutatom a Szentlelket!
Összekulcsolta a két kezét:
Ez a Szentlélek! Ő a kölcsönös szeretet, a közös szeretet a Szentháromságban. Az Atya a Szerető, a Fiú a Szeretett, a Szentlélek maga az Isteni Szeretet. A kapocs, az egység a Szentháromságban. Nem az Atya, nem a Fiú, hanem kettejük csodálatos, személyes szeretetkapcsolata.
Végül aztán egészen boldogan felkiáltott:
– Na, most azt mutatom meg neked, hogy hol vagyok én!
Összekulcsolt tenyere közé behajtotta hüvelykujját, és úgy mondta:
– Itt vagyok én!
Nagyon tetszett nekem, hogy ez az öreg atya, teljes testi elesettségben, de mégis boldogan élt az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetközösségében, szeretetáradásában.
Nemeshegyi Péter SJ – A szeretet útja
Én jól tudom, ki ő
Egy betegápoló meséli. Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor fél 9 körül bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára. Időközben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak. Az orvosra várva eldöntöttem, fertőtlenítem a sebet, és közben beszélgettem az idős úrral.
Megkérdeztem, mennyire fontos a találkozója, és nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül mennie kell az idősek otthonába, ahogyan ezt évek óta mindig teszi, hogy a feleségével reggelizzen.
Udvariasan érdeklődtem a felesége egészsége felől. Az idős úr kedvesen elmesélte, hogy Alzheimer-kóros felesége hét éve él az idősek otthonában. Azt gondolva, hogy a feleség egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy öt éve nem ismeri fel. Akkor csodálkozva megkérdeztem:
– És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?
Egy édes mosoly és egy lágy kézsimogatás közben így válaszolt:
– Az igaz, hogy ő már nem tudja, hogy én ki vagyok, de én jól tudom, ki ő.
Szó nélkül maradtam és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a siető léptekkel távozó öreget. Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam: ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék! Hiszen alapjában véve ilyen az igazi szerelem; nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus. Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, és ami lesz. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek mindenből a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van.
A példán csak annyit kell módosítanunk, hogy Jézus nagyon jól tudja, hogy mi kik vagyunk neki, de nekünk is tudnunk kell, hogy ki Ő nekünk.
Szentmártoni Mihály SJ: Jézussal kettesben
Imádkozni jöttem
Egy lengyel szalézi atya mesélte el nekem a következő szép történetet: Karol Wojtyla még fiatal papocska volt, alig harmincnyolc éves, amikor az akkori pápa, XII. Piusz kinevezte krakkói segédpüspökké. A varsói bíboros-érsek, Wyszynski üzent az ifjú Wojtylának, utazzon föl hozzá, hogy átadhassa neki a kinevezést.
A leendő segédpüspök útra kelt, és visszautazáskor, ahogy az állomás felé bandukolt, meglátott az út szélén egy apácakolostort. A vonat indulásáig volt még három órája; becsengetett tehát, s azt kérdezte a kaput nyitó kedves nővértől, van-e házikápolnájuk, ahol imádkozhatna egy kicsit. A nővér bólintott, ő pedig bement a kápolnába, letérdelt, és imádkozni kezdett. Közben az apáca arra gondolt, hogy ez a kis papocska még biztosan nem vacsorázott, pedig hosszú az út Krakkóig. Besettenkedett ezért a kápolnába:
– Bocsásson meg, kedves főtisztelendő úr, készítettünk egy kis vacsorát, jöjjön a fogadószobába, fogyassza el velünk szerény étkünket!
Karol atya azonban így válaszolt:
– Nem vacsorázni, hanem imádkozni jöttem, kedves nővér. Köszönöm a figyelmességüket, de nem kérek vacsorát. És bárhogy unszolták, nem és nem ment:
– Én szeretek imádkozni, muszáj imádkoznom! – hajtogatta.
– Hú, de fura alak ez a pap – néztek egymásra a nővérek, s tanakodtak, mit tegyenek most. Végül a főnökasszony anyát küldték a kápolnába:
– Kedves főtisztelendő úr, tessék már jönni, kihűl a vacsora!
Karol Wojtyla most már bosszúsan válaszolt:
– Megmondtam, hogy nem vacsorázni jöttem, hagyjanak már imádkozni!
Végül valóban evés nélkül távozott, és a nővérek mind csodálkoztak: „Jaj, de furcsa pap ez, ilyet sem láttunk még!…” Amikor aztán másnap meglátták Karol Wojtyla fényképét az újságban, döbbenten állapították meg, hogy ez a furcsa papocska az új krakkói segédpüspök.
Nemeshegyi Péter SJ: Számadás a reményről
Jelen lenni. Teljesen
Tanítványok keresték fel a mestert, hogy árulja el nekik titkát, hogyan tud a sok tevékenysége ellenére mindig összeszedetten imádkozni. Ezt válaszolta nekik:
– Amikor ülök, én akkor ülök. Amikor állok, én akkor állok. Amikor megyek, én akkor megyek.
– Ezt mi is tesszük – felelték a tanítványok. – Mi az a többlet, amit teszel?
A bölcs szerzetes ezt válaszolta:
– Amikor ülök, én akkor ülök. Amikor állok, én akkor állok. Amikor megyek, én akkor megyek…
A tanítványok ingerülten félbeszakították:
– Ezt már mondtad, és mindezt mi is tesszük, mi mást kellene még tennünk?
A bölcs szerzetes így szólt:
– Nem teszitek. Mert amikor ültök, ti gondolatban már álltok; amikor álltok, ti gondolatban már mentek; amikor mentek, ti gondolatban már a célban vagytok.
Gyakorlás
Emlékszem egy sétára a szüleimmel. Bizonyos távolságból zajt hallottunk, és odanéztünk: egy háromévesforma fiúcska felborult a háromkerekűjével, és elterült a földön. Ugrásra készen álltunk, hogy odasiessünk, ha sírni kezdene. Nem volt rá szükség. A kicsi felállította a triciklit, visszaült, tovább taposta a pedált, és úgy ötven méterről visszakiáltott nekünk a válla fölött: „Még sokat kell gyakorolnom!” Imponáló! Sem a „hülye triciklit” nem hibáztatja, sem a követ az úton, csupán egy egyszerű felismerést fogalmaz meg: így van, ez előfordulhat, és még sokat kell gyakorolnom, ha tovább akarok jutni.
A gyakorlás során válik érthetővé, hogy az ember nem kész. Növekszik, úton van, elesik, és újra fel kell kelnie: „a kísértésből és a tévedésből” tanul. Ez fájdalmas, de felszabadító tény: nem kell tökéletesnek lennünk, nem kell kezdettől fogva a végén, a célnál lennünk.
Aki gyakorol, az remél. Aki gyakorol, az tudja, hogy az ember időben élő lény, van ideje, szüksége van időre, élhet az idővel. A gyakorlás során megmutatkoznak az ember korlátái és lehetőségei.
Willi Lambert SJ: A valóság szeretete
Imádkozzál és dolgozzál!
Amikor egyszer a pusztaságban ült Remete Szent Antal, csüggedtség és egészen sötét gondolatok kerítették hatalmukba. Akkor így szólt Istenhez:
– Uram, üdvözölni szeretnék, gondolataim azonban nem engedik. Mit tegyek szorongattatásomban? Hogyan fogok üdvözülni?
Amikor egy kicsit eltávolodott kunyhójától, Antal megpillantott valakit, aki rá hasonlított: ült és dolgozott, aztán felkelt munkájától és imádkozott, majd ismét leült és kötelet font, csakhamar azonban újból felállt imádkozni. Az a valaki az Úr angyala volt, akit azért küldött, hogy Antalt helyre tegye, és biztos útra vezesse.
És hallotta, hogy az angyal azt mondta:
– Így tegyél, és üdvözülni fogsz!
Amikor ezt meghallotta, öröm és bátorság töltötte el. Így tett, és üdvözölt.
Fidelis Ruppert – Anselm Grün: Krisztus a testvérben
Isten rossz telefonos beszélgetőpartner
Basil Hume bíboros a naplójában ezt írja: „Isten rossz telefonos beszélgetőpartner”, majd elmondja, hogy ezt Betty nagynénje esetén keresztül tanulta meg. Az említett nagynéni ugyanis kissé maradi volt, és nemigen tudott mit kezdeni a modern gépekkel, így a telefonnal sem. „Amikor felhívom – írja a bíboros csak motyog a telefonba, de leginkább hallgat, úgyhogy én tartom őt szóval, elmesélem neki az elmúlt napok fontosabb eseményeit. Szívesen mesélgetek neki, mert tudom, hogy szeret, és örömmel hallgatja beszámolómat a vonal másik végén.” Majd így folytatja: „Valahogy így vagyunk az imával is. Néha az a benyomásunk, hogy Isten nemigen válaszol, amikor hozzá beszélünk, de azért titokban mégis szívesen tesszük, mert sejtjük, hogy a vonal másik végén mégiscsak örömmel hallgat bennünket.” .
Cardinal Basil Hume: In My Own Words
Sértés
– Szolgálóm felmondott, és a barátaim most egy falusi lányt ajánlanak a helyébe. Ön mit tanácsol? Fölvegyem, vagy ne vegyem?
– Igen – válaszolta a sztarec –, vedd föl!
Egy kis idő múlva újra írt a kereskedő:
– Atyám, engedje meg, hogy elküldjem, mert valóságos démon. Amióta a házban van, csak dühöngök és őrjöngök, s nem vagyok képes uralkodni magamon.
A sztarec ekkor ezt a választ adta:
– Nehogy elküldd! Mert angyal, akit Isten küldött, hogy észrevedd, mennyi harag van benned. Erre a régebbi szolgálód sohasem tudott volna rádöbbenteni.
A sértések feltárják azt a pontot, amelyet magam még nem fedeztem föl. Mert ha ismerném és tudomásul venném gyenge oldalamat, akkor a szót, amely emlékezetembe idézi azt, higgadtan fogadnám. Amikor a másik valamely szava felbosszant, mindig be kell látnom, hogy ott még valami nincs rendben.
Fidelis Ruppert – Anselm Grün: Krisztus a testvérben
Szűzanya
Hadd meséljem el még egy élményemet, ami fiatal papként történt velem, Franciaországban. Elmentem megnézni a Párizs közelében található híres chartres-i Notre Dame székesegyházat. Hihetetlenül gyönyörű! Lenyűgözőek a szobrai, A katedrális kiemelkedő látványossága a XIII. századból származó festett üvegablakai. Már magában az is Isten csodája, hogy az eredeti 186 ablakból 152 élte túl a történelem viharait (több mint nyolcszáz évet!), és maradt fenn eredeti állapotában.
Nos, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal, amit a káprázatos rózsaablakok tártak elém. Addig nézelődtem, amíg besötétedett, ideje volt, hogy induljak, nehogy lekéssem a Párizsba induló vonatot, de azért még egyszer körülnéztem. A nap már lenyugodott, a gyönyörű üvegablakok vörös, zöld, kék színei kialudtak, feketén sötétlettek. Már alig volt néhány áhítatos vagy nézelődő ember a székesegyházban. Az egyik nyugati ablak Szűz Máriát ábrázolja. A trónon ülő Szűzanya kissé félrehajtja a fejét, tekintete szelíd, karjában a kis Jézus. A színek már itt is elmosódtak, egyedül a Szűzanya arca fénylett, bizonyára a lemenő Nap utolsó sugarai éppen odatévedtek. Arra gondoltam, hogy ez a mi földi életünk képe: esteledik, kezdődik a sötétség, a színek egyre jobban szürkülnek - de a Szűzanya szeretetteljesen ránk mosolyog, a Nap megvilágítja az arcát, Mária fölénk hajol, és néz bennünket.
Ilyen a mi életünk, a mi vándorlásunk, ilyen a mi reménységünk. Kérjük hát az Urat, hogy mindnyájan eljuthassunk oda, ahol az örök Nap ragyogja be a boldog, örök életet!
Nemeshegyi Péter SJ: Számadás a reményről
Ő a testvérem
Egy tajvani domonkos nővér mesélt egy lányról, aki gyereket cipelt a hátán. Valaki megjegyezte:
– Kislány, milyen nehéz terhet cipelsz!
Mire a lány azt felelte:
– Nem terhet cipelek, a testvéremet viszem.
Egy szó, amely mindent megváltoztat.
Timothy Radcliffe OP: Új dalt énekeljetek. A keresztény hivatás
Bizalom a tanulásban
Mesélik, hogy amikor Nagy Szent Albert egyszer a cellájában tanult, megjelent neki az ördög az egyik testvére alakjában, és megpróbálta meggyőzni arról, hogy a világi tudományok tanulmányozásával csak az erejét és az idejét vesztegeti, rossz hatással van az egészségére. Albert csak keresztet rajzolt a levegőbe, és a jelenés eltűnt.
Sajnos a testvéreket nem mindig ilyen könnyű meggyőzni! Minden tantárgy – irodalom, költészet, történelem, filozófia, pszichológia, szociológia, fizika stb. –, mely a világ értelmét próbálja meg felfedni, segítőtársunk az istenkeresésben.
Timothy Radcliffe OP: Új dalt énekeljetek. A keresztény hivatás
Egymásnak testvérei
Emlékszem, amikor szerzetesnövendék voltam Oxfordban, egyszer meglátogatta közösségünket egy pap egy másik tartományból. Amikor megérkezett, egy domonkos épp az előteret söpörte. A látogató megkérdezte tőle:
– Testvér vagy?
– Igen, – válaszolta az illető.
– Hát akkor, testvér, menj, és hozzál nekem kávét.
Miután megitta a kávéját, a testvérrel szobájába vitette a csomagjait. Végül így szólt hozzá:
– Nos, testvér, most már szeretnék találkozni a prior atyával.
Mire a testvér:
– Én vagyok a prior.
Timothy Radcliffe OP: Új dalt énekeljetek. A keresztény hivatás
Bátorító szavak
Egyik tartományfőnök elődömet Anthony Rossnak hívták. Híres prédikátor, történész, börtönlelkész, sőt birkózó volt. Röviddel azután, hogy megválasztották provinciálisnak, szívinfarktust kapott, amelynek szinte teljes némaság lett a következménye. Le kellett mondania a tartományfőnökségről és meg kellett újra tanulnia beszélni. Az a pár szó, amelyet ki tudott mondani, sokkal nagyobb erővel bírt, mint bármi, amit addig mondott. Az emberek özönlöttek hozzá a gyóntatószékbe, hogy hallhassák egyszerű, gyógyító szavait. Tucatnyi szóból álló prédikációi emberek életét tudták megváltoztatni. Az a szenvedés és csend olyan prédikátort formált belőle, aki olyan életet adó szavakat tudott mondani nekünk, amilyeneket előtte soha.
Meglátogattam őt, mielőtt elindultam a mexikói általános káptalan, ahonnan legnagyobb meglepetésemre nem tértem vissza provinciámba, megválasztottak a rend magiszterének. Utolsó hozzám intézett szava ez volt: „Bátorság!”
A legnagyobb ajándék, amelyet testvérünknek adhatunk, egy ilyen szó.
Timothy Radcliffe OP: Új dalt énekeljetek. A keresztény hivatás