kalazanci.ro

Emlék

Onkológus vagyok, hosszú évek tapasztalatával. Elkezdtem a gyermekkórházakat látogatni, úgy éreztem, itt az én helyem. Saját szememmel láttam a kis páciensek, a rák áldozatainak szenvedését. Egyik nap aztán belépett az életembe egy angyal. Egy tizenegy éves kislány alakjában jött el hozzám. Két éve kapta a kemoterápiát, a sugárkezeléseket, és rengeteget szenvedett. Ennek ellenére sosem láttam, hogy ez a kis angyal elkeseredett volna.
Sokat sírdogált, olykor félelem ült ki az arcára, de ez természetes.
Egyik nap korábban értem be a kórházba, és egyedül találtam őt a szobájában. Az édesanyja felől kérdeztem. Az, amit akkor mondott, még ma is megrendíti a lelkemet.
– Doktor bácsi, az anyukám mindig kimegy a folyosóra, amikor sír, hogy ne lássam a könnyeit. Amikor meghalok, sok emlék marad vele. De én nem félek a haláltól. Én nem erre az életre születtem.
– Mit jelent számodra a halál? – kérdeztem tőle.
– Amikor kicsik vagyunk, sokszor a szüléinkkel akarunk aludni, és reggelre mindig a saját szobánkban ébredünk, igaz?
– Igen, így van.
– Egyszer majd elmegyek aludni, az Atyám eljön értem, és az ő házában fogok felébredni. Az lesz az én igazi életem.
Teljesen ledöbbentem a szavaitól, szóhoz sem jutottam. Igencsak meglepett a kislány lelki érettsége és az, ahogyan a dolgokat láda.
– Az anyukámnak pedig több emléke lesz – tette hozzá.
Igyekeztem visszatartani a könnyeimet, mert nagyon megrendültem, és megkérdeztem tőle:
– Mit jelent az emlék?
– Az emlék a szeretet, ami itt marad.

Ma, ötvenhárom évesen azt mondom: kétlem, hogy bárki tudna világosabb és egyszerűbb magyarázatot adni az emlék szóra: a szeretet, ami megmarad, és sosem hagy el.

Bruno Ferrero: A jéghegy és a dűne

Most már tudom, miért kellett megtenned!

Volt egyszer egy ember, aki szerint a karácsony csak egy érthetetlen mese. Rendes, szerény ember volt, szerette a családját, és minden más emberrel is tisztességesen viselkedett. De nem tudott hinni a Megtestesülésben, és ezt nem is akarta megjátszani.
Karácsony éjjelén a felesége és a gyerekei az éjféli misére készülődtek.
– Sajnálom, én nem megyek – mondta. – Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Isten emberré lett. Inkább otthon maradok, és meleg vacsorával várlak benneteket.
A családja kocsiba ült és elindult a templomba. Közben szállingózni kezdett a hó. Az ember az ablakhoz lépett, onnan nézte az egyre dagadó s egyre sűrűbben hulló hópelyheket. „Egy igazi karácsony éjjel!” – gondolta magában. Visszaült a kandalló melletti fotelbe, és olvasni kezdett. Néhány perccel később azonban valami tompa puffanást hallott, melyet egyre több követett.
Először arra gondolt, talán valaki szórakozásból hógolyókat dobál a nappali ablakának, de a bejárati ajtóhoz érve észrevette, hogy kismadarak röpködnek ide-oda a viharban. Elkeseredetten kutattak meleg, védett hely után, ezért vonzotta őket a fény az ablakhoz, aminek nekicsapódtak. Sok kismadár kábultan hevert a földön.
„Nem hagyhatom, hogy szegénykék megfagyjanak – gondolta. – De hogy segíthetnék rajtuk?” Eszébe jutott a fészer, amit már nem használt: ott még meleg is van. Fölvette a kabátját és a csizmáját, és a hóban elbattyogott a fészerhez. Kinyitotta az ajtót, majd fölkapcsolta a villanyt. A madarak azonban nem akartak bemenni.
„Talán egy kis étel majd becsalogatja őket” – gondolta. Visszasietett a házba, s hozott némi kenyérmorzsát, amit maga után szórt a földre, egészen a fészerig. De a madarak ügyet sem vetettek a morzsákra, s egyre elkeseredettebben röpködtek.
Az ember csapkodni kezdett a kezeivel, mire azok ijedtükben szanaszét szálltak, s egy se ment a meleg, kivilágított fészerbe.
„Biztos valami félelmetes, veszélyes lényt látnak bennem – mondta magában. – Csak még jobban rájuk ijesztettem. Hogy mondhatnám meg nekik, hogy bízhatnak bennem?” Ekkor különös dolog jutott eszébe: „Ha néhány perc erejéig én is madárrá változhatnék, megmenthetném őket!” Ebben a pillanatban felzengtek a templom harangjai. Ő csak állt, és hallgatta őket.
Majd térdre esett a hóban.
– Mindent értek – suttogta. – Most már tudom, miért kellett megtenned!

Bruno Ferrero: A jéghegy és a dűne

A gyermek által

Porphiriusz, Gaza püspöke, Konstantinápolyba ment Arkadius királyhoz, hogy egy sürgős kérvényt adjon át neki. A püspök megszerkesztette a kérvényt és azon gondolkozott, hogyan is adhatná át a legelőnyösebb formában a királynak.
Véletlenül értesült arról, hogy az újszülött királyi herceget a lakása előtt fogják elvinni. A püspök a kis herceg közelébe férkőzött kérvényével, és egy alkalmas pillanatban azt a gyermek bíbortakarója alá helyezte. Mikor a gyermekkel visszatértek a királyi palotába, a kísérők elővették a kérvényt, és átnyújtották a királynak. A királynak tetszett a püspök leleményessége és a gyermek iránti szeretetből teljesítette a kérést.

Gyűrű Géza: Hirdesd az Evangéliumot. Szentbeszédek "B" évre

A krétai csodás kút

Kardianus író egy csodálatos kútról beszél, mely Kréta szigetén fakad. Aki vizéből iszik, annak arcáról azonnal eltűnik, minden szeplő és ránc és ismét ifjú és üde lesz az arca. Egy igen gazdag öregasszony óriási összeg pénzt ígért annak, aki ezen forrásból szerez neki egy korty vizet; az asszony talán kész lett volna egész vagyonát feláldozni, hogy ifjúkori szépségét újra visszanyerje.

Amit a krétái csodaforrásról regélnek, az valóban megtörténik lelkileg a keresztvíz által. A keresztség pillanatában eltűnik minden szenny és makulafolt a lélekről, a lélek ismét gyönyörűséges lesz az Isten előtt, vagyis visszaszerzi a megszentelő kegyelmet.

Franz Spirago: Példatár

IX. Szent Lajos és a keresztelőkápolna

IX. Szent Lajost, Franciaország királyát († 1270) a poissii várkápolnában keresztelték meg és a reimsi dómban kenték fel királlyá. Nagyobb tiszteletben részesítette kis várkápolnáját, mint a reimsi dómot. Gyakran írta alá magát: „Poissi-i Lajos“-nak. Midőn kérdezték, miért tartja Poissit oly tiszteletben, így szólt: „Mert a poissii kápolnában kereszteltettem meg és lettem általa Isten gyermekévé; a reimsi dómban csak megkoronáztattam, Franciaország királya lettem. Nagyobb az Isten gyermekségének méltósága a királyságnál; mivel ezt elveszítem a halállal, de az Isten gyermeksége által megszerzem az örök boldogságot”

Franz Spirago: Példatár

Szereti a szenvedő embereket

Oszlánci Kata fiatal ápolónőt mindjárt a mély vízbe dobták, mert egyszerre három ápolónő is beteg volt az osztályon, így hát a 16 éves jelölt lett az éjszakás. Földes tanár úr ellenkezett: ő nem vállalja a felelősséget. Az idős Bonaventura nővér a gyereklány pártját fogta, majd ő vállalja a felelősséget. S a jövőbe látva azt mondta a komoly, tapasztalt sebészprofesszornak: Ez a gyereklány nagyon becsületes és megbízható, szereti a szenvedő embereket. Eljöhet az idő, folytatta Bonaventura nővér, hogy oklevele, szakképesítése lesz az ápolónőknek, mielőtt munkába állnak, de betegeket féltő, segítő szeretetük nem lesz.

Oszlánci Kata: Az orvos is ember

Meg kell menteni Ágotát

Mint fiatal lelkész a nagyváros legfélelmetesebb részén levő plébániára kerültem. Egyik forró július eleji pénteken, délután kimentem a templom lépcsőjére levegőzni, amikor hirtelen olcsó parfüm illata csapta meg az orromat. Koravén, kiélt arcú utcalány állt előttem, és támadóan így szólt:
– Légy nyugodt, szép fiú, nem ájtatoskodni jöttem ide.
– Akkor miért van itt?
– Oh, mert megígértem az anyámnak; ő van az utca végén. Pár percig itt maradok, hogy azt higgye, gyónok.
– Ide figyeljen, gyermekem – szóltam, de ő közbevágott.
– Hívjon Ágotának, úgy hívnak.
– Nem kérdeztem a nevét, de ha már megmondta, tudja meg, hogy Ágota görögül jót jelent.
– Ne vicceljen, most szabadultam ki a női börtönből – és sűrű káromkodások között elmondta, hogy nyolc szentségtörést ajánlott fel az ördögnek, ha kiszabadítja a börtönből. – Ezt meg is tettem – folytatta –, és a nyolcadik után kiszabadultam.
Egész valómban megrendülve hallgattam, érezve az ördög jelenlétét, és csak annyit válaszoltam, hogy az ördög jó üzletet kötött, szabadulásáért elvette a lelkét.
– Ne izguljon – szólt nevetve a leány. – De a maga lelke még nincs egészen elveszve.
A leány dühbe jött, de én folytattam:
– Idejött a templomba az anyja kedvéért, ez azt jelenti, hogy szereti az anyját, és akiben szeretet van, nincs elveszve. Maradjon itt és imádkozzon.
A leány sarkon fordult és elment. Utánaszóltam, hogy még ma este vissza fog jönni.

Visszamentem a templomba és beültem a gyóntatószékbe. Meg kell menteni Ágotát. Harcolni kell a lelkéért, és ehhez a fegyver a szeretet és az ima. Feloldozás után megkértem minden gyónómat, hogy maradjon még egy kicsit a templomban és imádkozzon egy lélek megmentéséért. Ezt mindenki szívesen megtette. Aznap nem mentem el gyóntatás után. Imádkoztam és vártam. A templomot sem engedtem becsukni, vállaltam a virrasztást. Már éjfél felé járt az idő, mikor az oltár lépcsőjénél térdelve megütötte az orromat az olcsó parfüm illata. Hallottam, hogy valaki mellém térdel és zokog.
Ha azon az estén nem vártam volna rá és ő zárt templomot talál, talán sohasem jött volna vissza. Ágota azóta buzgó, vallásos, becsületes családanya lett.

Mindenki megérdemli a szeretetet, az újabb esélyt!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Katolikus vagyok

André Frossard húszéves volt, amikor Párizsban egy barátjára várakozott, aki vacsorára hívta őt, s egy pillanatra betért a szemközti épületbe. A pillanatból percek lettek, s André megunta a várakozást, barátja után ment. Belépett a küszöbön. Az örökimádási nővérek kápolnájában találta magát, ő azonban nem tudta, hogy hol van. Azt sem tudta, kik és mik azok a nővérek, apácák. A kis kápolnában imádásra volt kihelyezve az Oltáriszentség, körülötte gyertyák égtek, előtte imádásban elmerült, sugárzó arcú emberek.
Frossard közömbösen nézett körül a teremben. Figyelmét egy gyertya vonta magára. Addig nézte a gyertyát, míg megmagyarázhatatlanul megértette ezt a szót: „lelki élet…”
Azután kiment a kápolnából. Az utcán már barátja várakozott rá. Nagyon elcsodálkozott Frossard kinézésén, aki két szóban magyarázta meg neki a vele történt csodát: „Katolikus vagyok”. Azután félve, hogy nem volt elég érthető, hozzátette: „Katolikus, római katolikus, apostoli”.

Gyűrű Géza: Hirdesd az evangéliumot. Szentbeszédek „A” évre

Van varázsládája? És mi van benne?

Volt egyszer egy bölcs öreg ember, aki nagyon boldog volt. Két dolgot őrzött varázsládájában. Ezt a két dolgot sokan akarták tőle megvásárolni, de ő nem adta el. Sokan irigykedtek rá ezért, s még ellopni is megpróbálták. Ám ő egyre boldogabb, míg irigyei egyre boldogtalanabbak lettek.
Egy nap egy kisfiú állított be hozzá, és megkérdezte tőle:
– Hogy lehet az, hogy te egyre boldogabb vagy? Mi van a ládádban?
Az öreg azt felelte:
– 8 dolog van, amire figyelned kell, és megtudod, mi van a ládámban:

1. Szeresd Istent, és fogadj el mindent olyannak, amilyennek adja!
2. Bízz magadban, tudd, hogy mire vagy képes!
3. Valósítsd meg önmagadat, tűzz ki célokat magad elé!
4. Ne légy irigy!
5. Ne tarts haragot!
6. Ne vedd el azt, a mi nem a tied!
7. Ne bánj rosszul senkivel!
8. Mindig mosolyogva kelj fel, segíts másokon, legyél önzetlen, fedezd fel másokban a jót!
A kisfiú rögtön tudta, hogy az öregember varázsládájában csak 2 dolog volt: az esze és a szíve. Ezeket soha, senkitől se lehet ellopni.

Akár a hétköznapok 8 parancsolatának is tekinthetőek! Próbálja mindennapjaiba beépíteni őket Isten kegyelme által!

Húzd ki a rossz hajtást!

Réges-rég történt a következő eset.
Egy apa – hogy vásott fiát jobb útra térítse – egy bölcshöz fordult.
– Mester, vedd rá fiamat, hogy többé és jobbá váljon! Tudom, hogy tehetséges, de mindebből nem sok látszik.
A mester magához rendelte a fiút. Sétálni indultak a hatalmas kertben.
– Itt van ez hajtás – mutatott a bölcs tanító egy fiatal növényre, amely első leveleit nevelgette a napon. – Húzd ki!
A fiú lehajolt és erőlködés nélkül kirántotta a hajtást. Tovább mentek. A mester most egy fejlettebb növényre mutatott. A fiú térdéig ért, szára már fásodott.
– Most húzd ki ezt! A fiú megszorította a növény szárát, izmai megfeszültek és a gyökér engedett, kint volt ez is.
Tovább haladtak. A bölcs most egy olyan fácskára mutatott, amely már a fiú derekáig ért.
– Gyerünk! – szólt kérlelhetetlen határozottsággal. – Húzd ki ezt is! A fiú minden erejét összeszedte. Sokáig rángatta a kis fát, a tenyere is felsebesedett, de végül ő győzött. Recsegett-ropogott szegény növény, ahogy a kamasz kicsavarta a helyéből.
A tanító tovább sétált. Ezúttal egy megtermett fára mutatott rá, ami szintén fiatal volt, de már jó kétszer olyan magas lehetett, mint a fiú. – Húzd ki! – parancsolt a gyerekre. A kamasz azonban a fejét rázta. – Nem lehet. Képtelenség megtenni. Ehhez nincs elég erőm…
Akkor a tanító elmosolyodott:
– Azt, hogy az életedben mennyire lehetsz sikeres, a szokásaid határozzák meg.
A jó szokások a csúcsig emelnek, a rossz szokások azonban romba döntenek. A rossz szokások veszélyesek, ugyanúgy erősödnek az idővel, mint a facsemeték. Ha időben észreveszed őket, még meg tudsz tőlük szabadulni. Az idő előre haladtával azonban ez egyre nehezebb és nehezebb lesz.
Figyelj hát oda a rossz szokásaidra, nehogy úgy járj, mint ezzel a növendékfával. Nehogy ne maradjon erőd a változtatáshoz.
A fiú megértette a leckét. Megszabadult azoktól a szokásaitól, amelyek apját aggodalommal töltötték el. A tanítás hatására boldog és teljes életet élt.

A nagyböjt a legjobb alkalom arra, hogy kigyomláljuk, kivágjuk kertünkből, lelkünkből mindazt, ami nem odavaló, ami elválaszt Jézustól. Mi az, amit Ön a legszívesebben kigyomlálna a saját életéből? Nos, hogyan kezd hozzá?

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Változtass, amíg nem késő

András még egy hosszú pillantást vetett a kilométerórára, mielőtt a villogó rendőrautó előtt lelassított: 120 km/h a kitáblázott 90 helyett. Ez már a negyedik ebben a hónapban, mint oly sokszor máskor is. Hogy lehet, hogy valakit ennyiszer lemeszelnek?
Amikor a kocsi lelassított, András lehúzott, de nem teljesen az út szélére; hadd izguljon csak a zsaru a mellette alig fél méterre elhúzó autók miatt. Megállt.
A rendőr kiszállt a kocsijából, és egy mappával a kezében előre jött.
József? József a közösségből? Még csak ez kellett! András próbált minél jobban elsüllyedni az ülésben. Ez rosszabb, mint a közelgő büntetés maga. A rendőr épp egy saját közösségéből való gyorshajtó embert fogott meg. Egy embert, aki egy hosszú, fárasztó és zaklatott nap után sietett hazafelé a munkahelyről.
Szinte kiugrott az autóból, és ment a rendőr felé, akivel minden vasárnap találkozott, de eddig még soha nem látta egyenruhában.
– Szia, József! Örülök, hogy látlak! Milyen érdekes, hogy itt találkozunk!
– Szervusz, András – semmi mosoly.
– Hú, de szigorúnak látszik a Biztos úr, éppen most kapta el a felebarátját, aki siet haza a feleségéhez és a gyerekeihez.
– Igen, úgy tűnik: elkapta. – József kissé zavartan felhúzta a szemöldökét. Jó jel!
– Nagyon húzós és hosszú napom volt ma. Azt hiszem, kissé túlléptem a limitet – de csak most az egyszer.
András lefelé sandítva arrébb rúgott egy kavicsot az aszfalton.
– Az asszony finom vacsorát készített, már nagyon vár haza. – Tudom, mire gondolsz. És azt is tudom, hogy már kétes hírnévre tettél szert a körzetünkben az őrsön.
Ajjaj, nem jól áll a dolog, itt az ideje taktikát váltani.
– Mennyit mértél?
– 115-öt. Volnál szíves visszaülni az autóba?
– Várj egy kicsit. Amint megláttalak, én azonnal megnéztem az órát, és épp csak súrolta a 100-at.
A hazugság kegyesnek, célravezetőnek tűnt, és “magától” jött.
– Légy szíves, András, ülj be a kocsiba.
András zavartan bemászott a kocsiba, és becsapta az ajtót. Bambán bámult előre a műszerfalra. Eltelt egy perc, kettő. Lassan, kelletlenül nyúlt az ablaktekerőhöz, de végül nem tekerte le az ablakot, mert látta, hogy József ír a mappán. Vissza a műszerfalra. Miért nem kérte a jogsimat? Bármi történjék is, az biztos, hogy 1-2 hónapig nem ülök ennek az embernek még a környékére sem vasárnap.
Eltelt még 2-3 hosszú perc, majd egy kopogás az ablakon. András kinézett balra, József volt az, kezében egy félbehajtott papírdarabbal. A bűnös mintegy 3 centire lehajtotta az ablakot, épp csak annyira, hogy a papír beférjen.
– Köszi! – András nem nagyon tudta leplezni a gúnyt az arcán és a hangjában.
József szó nélkül ment vissza a rendőrautóhoz. András csak nézte a visszapillantóban.
Felemelte a papírt: Na, nézzük, mennyi. Álljunk csak meg. Ez meg mi? Tréfa? Nem büntetőcédula, az biztos. András olvasni kezdett.
„Kedves András! Egyszer volt egy kislányom, akit 6 évesen elütött egy autó. Kitalálhatod: egy gyorshajtó. Pénzbírság, 3 hónap a fogházban, és az illető szabad volt; mehetett haza magához szorítani a kislányait, mind a hármat. Nekem csak egy volt, és most várnom kell a mennyországig, amíg újra megláthatom.
Ezerszer próbáltam megbocsátani annak az embernek, és ezerszer gondoltam, hogy meg is tettem. Lehet, hogy így van, de újra és újra meg kell tennem. Most is. Imádkozz értem, és hajts óvatosan: nekem egy kisfiam maradt. József”

András hátranézett, és látta, hogy a rendőrautó megfordul, és elindul visszafelé az úton. Csak bámult a távolba, amíg a kocsi eltűnt. Szétesve ült a kocsiban 20 percig, aztán beindította a motort, elindult, és lassan, az Úrhoz bűnbocsánatért esedezve hajtott hazafelé, hogy otthon percekig szorongassa magához meglepett feleségét és gyerekeit.

Mi az a rossz szokása, hibája, ami visszatérő? Hogyan lehetne változtatni rajta?

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A híd neve: megbocsátás

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Addig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat; ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra; megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.
Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.
Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér, megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, s ezt mondta: “Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?”
Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát.
Erre a Mester így felelt: “Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!”
A két testvér egyszerre kérdezték a már távozó Mestertől: “És mi legyen a híd neve?”
Erre a Mester így felelt: “Megbocsátás!”

Néha kemény dió a megbocsátás. Megbocsátani, és megbocsátva továbblépni. Azt jelenti, hogy elengedem féltve őrzött sérelmeimet és nehezteléseimet. A mai nap mi az, amit el tud elengedni?

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A makacs túrázó

Egy férfi őserdei túrára indult a kirándulócsoportjával. A vezető szigorúan lelkükre kötötte, hogy ne térjenek le a kijelölt útvonalról, még csak véletlenül se szakadjanak el egymástól, mert könnyen eltévedhetnek a veszélyes rengetegben. A férfi ajkbiggyesztve hallgatta ezeket a szavakat.
Ugyan, majd pont te fogod nekem megmondani, mit csináljak és mit ne! – gondolta magában. Épp eleget túráztam, kirándultam otthon a hegyekben, erdőkben. Nem vagyok én olyan elveszett ember. Csak azért is megmutatom, hogy többet fogok látni az őserdőből, mint ezek a nyápic, gyáva alakok!
Így aztán néhány órányi séta után észrevétlenül lemaradt a mi emberünk a csoporttól. Letért az útról, elővette direkt erre a célra vásárolt vadonatúj machetáját, s egyre mélyebbre hatolt az áthatolhatatlannak tűnő sűrűben. Örömmel fedezte fel egy-egy új virág szépségét, izgalommal hallgatta az állatok neszezését. Még kitalálok, hiszen visszamegyek a magam vágta ösvényen – mondogatta magának. Igen ám, de a vártnál jóval gyorsabban besötétedett.
A hirtelen leszálló éjszakában a férfi elvesztette a saját visszafelé vezető nyomát. Rettegve töltötte az éjszakát egy fa villás ágai között. Másnap egész nap kóborolt, egyre fáradtabban. Többször menekülnie kellett a fenyegető vadállatok elől. A következő éjszakát is a vadonban töltötte. Harmadnapra tarisznyája kiürült. Ruháját is szinte cafatokra tépte a sok ág, tüske. Egyre inkább kétségbeesett.
Egyszerre csak csörtetést hallott szemből: el akart bújni, de látta, hogy egy ember közelít. Végre! – Ujjongott fel. Tudomást sem véve arról, hogy a másik férfi még nála is szakadtabb, koszosabb, elvadultabb, örömmel ölelte át, s így kezdett hadarni. „Jaj, drága uram! Segítsen kijutni ebből az erdőből. Három napja itt bolyongok, s nem találok ki!” „De jó magának!” – válaszolta a másik. „Én már két hét óta próbálok kijutni innen, de nem megy! Higgye el, meg tudom osztani magával számos tapasztalatomat arra vonatkozóan, hogy hogyan, milyen utakon nem lehet kijutni ebből a vadonból!”

Gyakran úgy vagyok vele: én jobban tudom, mi jó nekem. Hallom a lelkiismeretem hangját, de valahogy még sem azt csinálom, amire int.
A mai nap hallgasson a lelkiismerete szavára. Bármi is történik, tegye azt, amire legbelül indítást érez, és ne azt, ami könnyebb, kényelmesebb lenne!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Milyen “szemüveget” szokott hordani?

A szülők egy alkalommal meglepődve látták, hogy négyéves kislányuk egy nagy, fekete sztk-s szemüvegkeretben pózol a szoba közepén.
– „Hát te? Talán szemüveges szeretnél lenni?” – kérdezte mosolyogva az anyuka.
– „A keret már megvan!” – csacsogta a kislány. „Már csak be kell üvegeznetek. De nem ám akármilyen üveg jó bele! Pont olyan kell, mint a nagymamának van!”
– „Nem lesz az neked egy kicsit erős?” – kérdezte az apuka is, a meglehetősen gyengén látó nagymama szódásüveg vastagságú szemüveglencséire gondolva.
– „Nem! Nekem pont olyan szemüveg kell, mint a nagymamáé!” – erősködött a kislány. „Ő ugyanis mindig mindenkiben meglátja vele a jót!”

Próbára tesz bennünket Isten hűségünk miatt. Lehet, hogy mások lenéznek, rosszat mondanak ránk. Vagy éppen kudarcot vallunk valamiben. De Istennek megvannak a titkos szándékai, amelyeket az ember nem ismerhet.
Gyakran csak visszamenőleg látjuk az életünkben az Isten gondoskodását!

Lássuk, fedezzük fel Isten szeretetét mindenben a mai nap, még a rossz dolgokban is! Lehet, hogy nem lesz könnyű!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Amibe kapaszkodhat

Egy férfi különös tárgyat tart felakasztva a nappalija falán: egy egyszerű, szúrágta göcsörtös faágat, aminek semmi jellegzetes alakja nincs, semmi szépség nem sugárzik róla. Ha valaki megkérdezi, miért van ott, ezt a történetet szokta mesélni:
Gyermekkoromban a nagyapámmal jártam le sétálni a parkba, a tó környékére. Egyik nap a nagyapám mosolyogva ballagott a nyomomban, pedig nehéz súlyt cipelt a mellkasában: beteg volt a szíve, egyre rosszabb állapotba került. Hideg tél volt, és a tavat tükörsima jég borította.
Csúszkálni akartam, de a nagyapa nem engedte, mert szerinte vékony volt a jég. Én azonban kihasználtam, hogy nem tud olyan gyorsan a nyomomba érni, s leszaladtam a tóra, hogy legalább egyet csússzak. Hiába kiabált a nagyapám, én mégis nekiindultam. De ahogy futni kezdtem a jégen, beszakadt alattam, s én egy pillanat alatt már a jéghideg vízben kapálóztam. A lábam nem ért le, s azonnal merülni kezdtem.
A nagyapám erején felül rohant a tóhoz, a parton leszakította az egyik fáról ezt a göcsörtös ágat, s felém nyújtotta. Nekem sikerült belekapaszkodnom, s a nagyapám rendkívüli erőfeszítéssel kihúzott. Amíg engem a járókelők gyorsan kabátokba, takarókba burkoltak, a nagyapám hosszú percekig zihálva ült a parton, s a szíve tájékát masszírozta.
Még hazagyalogoltunk együtt, de ez a megpróbáltatás túl sok volt a nagypapának. Egy heves szívroham még aznap éjszaka végzett vele.
Én másnap reggel sírva gyalogoltam le újra a tópartra. Megkerestem a göcsörtös faágat, amivel a nagyapám megmentette az én életemet, de elveszítette a sajátját. Azóta itt őrzöm felakasztva a falon, s ameddig élek, mindig ott is lesz fölöttem, mint az ő irántam való szeretetének nagy jele.

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A kötéltáncos

A krosnói Hajjim rabbi, a Baal Sém egyik tanítványa egyszer egy kötéltáncos mutatványát figyelte tanítványaival. Oly mélyen elmerült a látványban, hogy megkérdezték tőle, ugyan mi az, ami ennyire lebilincseli ebben az ostoba mutatványban.
– Ez az ember kockára teszi az életét – válaszolta a rabbi. – Meg nem tudnám mondani, mi okból. De egyensúlyozás közben egészen biztosan nem tud arra gondolni, hogy száz guldent keres ezzel a tettével; mert mihelyt erre gondolna, rögvest lezuhanna.

Martin Buber – Haszid történetek

Az Úr Jézus sem jutalomért váltott meg bennünket. Az általa elszenvedett szörnyű szenvedést semmilyen jutalom nem enyhítheti. Szenvedését – ezzel megváltásunkat – csak szeretetből vállalhatta. A legtökéletesebb szeretettől indítattva: az isteni szeretettől.

Ami éltet, az az irgalmasság

Isten két dobozt adott nekem, és azt mondta:
– A fekete dobozba gyűjtsd a bánatodat. Az örömödet pedig az arany dobozba.
Megfogadtam amit mondott, így mindkét dobozba gyűjtögettem, ahogy kérte. Az arany doboz napról napra nehezebb lett, míg a fekete egyre könnyebb. Kíváncsiságból kinyitottam a fekete dobozt, hogy megtudjam az okát. A doboz alján találtam egy lyukat, melyen a bánat kipotyogott. Megmutattam Istennek a lyukat és eltűnődtem,
– Kíváncsi vagyok, hogy hova tűntek belőle a bánataim!
Ő gyengéden elmosolyodott és így szólt:
– Gyermekem, mindegyik itt van velem.
Megkérdeztem Istent:
– Miért adtad nekem a dobozokat? Miért adtad az arany dobozt és a lyukas feketét?
– Gyermekem, az arany dobozt azért adtam, hogy számold az áldásokat, a feketét pedig azért, hogy a bánatokat tud elengedni…

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Hivatás

A 17. századnak orvosprofesszora, természettudósa, Boldog Niels Stensen egy utazása során Livornóban egy úrnapi körmenetet látott. Később egy levélben így számolt be élményéről: „Midőn láttam, hogy az Ostyát oly nagy pompával vitték végig a városon, ez a gondolatom támadt: Ez az ostya vagy egyszerű kenyérdarab, és bolondok azok, akik ilyen hódolatot tanúsítanak iránta; vagy pedig valóban tartalmazza Jézus Krisztus igazi testét, s akkor miért nem tanúsítok iránta én is tiszteletet?” Ez késztette őt a további kutatásra. Később katolikus lett. Majd pap és püspök.

Gyűrű Géza: Hirdesd az evangéliumot. Szentbeszédek „A” évre.

A tüskék

Hideg tél volt. A leghidegebb évek óta! Rengeteg állat elpusztult az erdőben. Megfagytak. A sünök kitalálták, hogy összehúzódnak szorosan az odújukban és így egymást melegítve átvészelik a telet. Összebújtak, és már nem is fáztak, de nem telt bele sok idő, hogy észrevegyék a sebeket magukon, amiket a hozzájuk bújó társuknak a tüskéi okoztak rajtuk.
Nem lesz ez így jó, gondolták és eltávolodtak egymástól. Eltelt egy óra és újra vacogtak a hidegben, így hát választás elé kényszerültek:
Vagy külön válnak, és ezáltal megfagynak vagy összebújnak, elviselik egymás tüskéit és megmenekülnek.
Bölcsen úgy határoztak, hogy újfent összeölelkeznek. Persze, keletkeztek sebek, de nem törődtek velük, mert a túlélésért örömmel elviselték. Eltelt pár hét és kitavaszodott. Örömmel sütkéreztek a napsütésben és a sebek is gyorsan begyógyultak.
 
A legjobb emberi kapcsolatok nem azok, amikor tökéletes emberek kerülnek egymás mellé, legyen az szerelem, barátság, kollégák vagy csupán ismerősök, hiszen nincs is ilyen, mármint tökéletes ember. Meg kell tanulnunk együtt élni mások hiányosságaival, hibáival, elfogadni azokat és ezáltal megismerhetjük a csodálatra méltó, jó oldalukat is!

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Isten nélkül semmit sem tehetek

Sanyi éppen a házi feladatát körmölte a szobájában az íróasztalkája fölé görnyedve. „Mennyire vagyok áldozatkész?” – ezt a címet viselte a fogalmazás, amit egy oldalban kellett kifejtenie.
Szebbnél szebb, jobbnál jobb dolgok jutottak az eszébe: „Ha valaki bent rekedne egy égő házban, én berohannék érte és életem kockáztatásával is kimenteném. Ha egy osztálytársam beleesne a hídról a folyóba és fuldokolni kezdene, én rögtön utána ugranék és kihúznám a vízből. Ha esetleg orvos lennék, és járvány törne ki egy távoli országban, én a saját költségemen oda utaznék, és ingyen gyógyítanám az embereket.” Ilyen csodálatos dolgokat írt Sanyi.
Még ennél szívhez szólóbb dolgok is jutottak az eszébe, és éppen papírra akarta vetni őket, amikor édesanyja hirtelen benyitott a szobájába. „Sanyikám, szépen megkérlek, vidd le a szemetet az udvarra a nagy kukába, én nem hagyhatom itt a főzést!” – mondta a fiúnak. Sanyi kipillantott az ablakon, majd elhúzta a száját és kényes hangon felelte: „Csak nem gondolod, hogy ilyen időben leviszem a szemetet!? Hát nem látod, hogy épp esik az eső?”

Néha nem is könnyű meghallani Isten szavát, észrevenni, mi lehet az Ő akarata egy bizonyos helyzetben. Pedig Ő minden pillanatban szól hozzánk, velünk van, segít a jóra, a szeretetre. Kérdés, hogy mennyire vagyok figyelmes rá. Ha a kifogásokat keresem, mint a történetben szereplő kisfiú, akkor nem fogok növekedni. Ha Istenben élek, akkor az Úr minden képzeletet felülmúló gondoskodással vesz körül.
Ha a mai nap elbizonytalanodok valamiben, éppen döntés előtt állok, rövid fohászban kérdezzem meg: „Uram, mit szeretnél most tőlem?” Utána, ami elsőként eszembe jut – lehet, hogy nehéznek tűnik, de legbelül jónak érzem –, tegyem meg!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A doberdói rózsafüzér

Lívia édesapja vallásos, jó ember volt, aki mindennap elimádkozta a szentolvasó egy tizedét. Egyik májusi délután együtt mentek a főtemplomba rózsafüzéres litániára. Útközben apus megmutatta kisleányának fekete szemű régi rózsafüzérjét.
"A világháborúban, Doberdó poklában, az olasz front legrettenetesebb helyén is velem volt. Meg is mentette az életemet.
A fedezékben sokan voltunk. Néhányan aludtak. Mások kártyáztak, vagy levelet írtak haza. Egy-két ember istenkáromló beszédre fakadt. Ezt nem bírtam tovább hallgatni. Elhatároztam, hogy elmondom a fájdalmas olvasót, hogy kiengeszteljem Jézus szenvedő szívét. Zsebembe nyúltam. A rózsafüzér nem volt sehol. Otthagytam a fedezéket, és kicsúsztam a drótakadály elé, ahol néhány órával előbb őrségen állottam. Bizonyosan ott csúszott ki a zsebemből az én drága olvasóm. Csakugyan, meg is találtam a földön.
Ebben a pillanatban rettenetes dördülés rázkódtatta meg a talajt. Iszonyodva láttam, hogy a mi fedezékünkből láng csap ki, és minden romokban hever.
Az ellenséges gránát éppen oda csapott le! Bajtársaim valamennyien meghaltak, egyetlen egy sem maradt életben.
Engem Szűz Mária mentett meg a haláltól."
Lívia meghatva hallgatta apukája szép elbeszélését, és megfogadta, hogy ő is naponta el fogja imádkozni a rózsafüzér egy tizedét.

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A Lélek

A hetvenes években Franciaországban a világi hívek számára tartottak konferenciát. S ott miről is beszélhettek volna, mint az Egyház helyzetéről, sőt „az Egyház haldoklásáról”? Több tudósról is mondják, hogy megkérdezték a végén tőlük, hogy egyetértenek-e az elhangzottakkal, és szerintük mikor kezdődött meg az Egyház haldoklása?
Azt válaszolták:
- Majdnem kétezer éve. Akkor kezdődött, amikor megszületett az Egyház. A haldoklás már Pünkösdhétfőn elkezdődött. Talán az ünnepen még eltöltötte az embereket a lelkesedés, de másnap már rájöttek, hogy az embernek komoly átalakuláson kell átmennie, hogy egészen keresztény legyen. S az Egyháznak mindig harcolnia kell a bűn és a baj ellen, s ez mindig küzdelmet jelent. Meg kell halnunk a bűn számára, hogy élhessünk az Isten kegyelmében.

Gyűrű Géza: Hirdesd az Evangéliumot

Akinek az ajándékaira szükségünk van

Az egyszeri földesúr egyik bérese vasárnap Ádám és Éva bűnbeesésének történetét hallgatta a templomban. A miséről kijövet nagy hangon hőzöngeni kezdett: „Hogy lehetett ennyire állhatatlan ez az első emberpár?! Ugyan már! Ki lehetett volna bírni, hogy nem nyúlnak a kert közepén álló fa gyümölcséhez! Most miattuk szenved minden ember! Én biztosan meg tudtam volna tartani ilyen egyszerű, könnyű parancsot!” A földesúr fejcsóválva hallgatta. Elhatározta, hogy próbára teszi a bérest.
Néhány nap múlva, amikor a születésnapját ünnepelte, a bérest is meghívta családjával együtt az ebédre. A béres nagy megilletődöttséggel lépett be feleségével és gyermekeivel a kastély díszes étkezőtermébe. A földesúr mosolyogva fogadta. „Az asztalom teli van minden földi jóval! Egyetek bátran! Csak arra kérlek benneteket, hogy az asztal közepén álló nagy, fedeles ezüsttálhoz ne nyúljatok. Meg se próbáljátok leemelni a fedelét, az ugyanis egy másoknak szánt meglepetéssel van tele.” Ezzel a földesúr kivonult az ebédlőből.
A béres jó étvággyal látott neki a lakomának családjával együtt. De a tekintete egyre gyakrabban tévedt oda az asztal közepén az ezüsttálra. „Vajon mi lehet benne? Biztosan finomabb, különlegesebb falatok, mint amit nekünk szántak!” - morfondírozott. Egy ideig türtőztette magát, de végül e kíváncsiság csak nem hagyta nyugodni. Óvatosan odasettenkedett, s a lehető legészrevétlenebb módon leemelte a tál fedelét. Abban a pillanatban a tálból egy egér ugrott ki, jócskán megijesztve a békésen falatozó gyerekeket, akik óriási sikoltozásban törtek ki. A földesúr nevetve lépett elő a szomszéd szobából, s odaszólt a szégyenkező béresnek: „Még hogy te meg tudtad volna állni, hogy ne egyél a jó és rossz tudásának a fájáról? Ugyan!”

Milyen egyszerűnek tűnik sokszor hűségesnek maradni az elveinkhez, a már felismert értékekhez, a kimondott szavainkhoz. Milyen könnyen kivitelezhetőnek tűnik szorgalmasnak lenni a munkában, a tanulásban, kötelességeink teljesítésében. Azonban amikor odakerül a sor, mégis sokszor csalódunk önmagunkban, csalódnak bennünk mások. Valahogy még sincs elég lelkierőnk.

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Mondd mami, te érted?

Egy nagymama vidáman játszott valami társasfélét a 4 év körüli, nagyon értelmes és nyitott kis unokájával. Egyszer csak a kisfiú megállt a játékban, mintha eszébe jutott volna valami, és teljesen oda nem illő módon megkérdezte:
- Mondd mami, hogy van az, hogy egy az Isten és három… (látszott, hogy keresi a szavakat, mert a személy, személyiség szónak nem volt még értelme az ő szókészletében), három…
- "Egy Isten három Személyben" - fejezte be a nagymama. - Ezt akartad kérdezni?
A kisfiú örömmel bólintott. Erre a nagymama folytatta:
- Ezt hívjuk úgy, hogy Szentháromság, vagy másképpen: Háromszemélyű Egy Isten.
- Igen, de hogy van ez? - kérdezte a kisfiú, aki meglepő módon, de nem akart eltérni a tárgytól.
Szerencsére, olyan mamija volt, aki meghallotta a „segítő súgást” is. Odament a szekrényhez, és kezébe fogott egy szép, aranyszínű gömbgyertyát, majd a kisfiú mellé ülve elkezdte forgatni a kezében tartott gyertyát, s úgy mondta:
- Mondjuk azt, hogy ez az egész kívül is, belül is tömör gyertya, ez Maga a Jóisten.
Ez a gyertya jelképezi a Jóistent, Akire azt mondjuk, Szentháromság. Eddig érthető? - kérdezte a nagymama, aki nem volt abban biztos, hogy a jelképezi szóval így ez az egész érthető-e a gyerek számára.
A kisfiú bólintott. - Rendben, akkor mehetünk tovább…
Most ide, erre az oldalára, ami felénk néz, ráírjuk, hogy Atya - folytatta a mami, majd fordított egyet a gyertyán. Ide pedig azt írjuk, hogy Fiú, vagyis Jézus. Újabb fordítás következett. - Ide pedig azt írjuk fel, hogy Szentlélek! De ez az egész, kívül-belül maga a Jóisten! Így érthető?
- Igen! - vágta rá vidáman a kisfiú, akit látnivalón kielégített a válasz, mert máris fordult ismét a játék felé.
- Akkor te nagyon okos kisfiú vagy, mert ezt sok felnőtt sem érti… - A gyerek még mindig a játék felé fordulva lazán vállat vont, úgy mondta: "Én értem!"
Majd hirtelen, mintha valami eszébe jutott volna, először felnézett, majd huncutul a mamájára, és csillogó, mindent értő gyerekszemmel mondta és kérdezte:
- Én értem, de… mondd mami, te érted?

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A bohóc

Az egyik neves ideggyógyász rendelőjében megjelent egy külsőleg ápolt, jól öltözött és kiegyensúlyozott férfi. Pár mondat után azonban az orvos észrevette, hogy a nyugalom mélyen gyökerező levertséget és szomorúságot takar.
A specialista nagy gonddal végezte a vizsgálatot és a beszélgetés végén egyszerű szavakkal így szólt a beteghez:
– Miért nem megy el ma este a cirkuszba, mert ha nem tudná, ma lesz az első előadás a városban! Műsoron van egy híres bohóc is, akiről azt állítják, hogy a fél világot megnevettette már. Mindenki róla beszél, mert egy különleges egyéniségről van szó. Meglátja jót fog tenni.
A rendelőben lévő férfi felzokogott és így szólt:
– Az a bohóc én vagyok...

Szókratész hármas szűrője

Egy napon Szókratész egy ismerősével találkozott, aki az üdvözlés után így szólt:
„Tudod, hogy mit hallottam nemrég egy barátodról?”
„Várj egy percet.” – mondta Szókratész. „Mielőtt bármit is mondanál, szeretném, ha megcsinálnál egy tesztet. Úgy hívják, Hármas szűrő teszt.”
„Hármas szűrő?”
„Így van.” – folytatta Szókratész. „Mielőtt elmondanád, amit hallottál a barátomról, hasznos dolog rászánni egy pár pillanatot, hogy megszűrd a szavaid. Ezért hívom hármas szűrő tesztnek. Az első szűrő az Igazság. Teljes mértékben megbizonyosodtál arról, hogy amit mondani szeretnél, az igaz?”
Az ismerőse így felelt: „Valójában csak hallottam valakitől és…”
„Rendben.” – mondta Szókratész. „Tehát nem vagy benne biztos, hogy igaz-e, vagy sem. Akkor nézzük meg a második szűrőt, a Jóság szűrőjét. Valami jó dolgot szeretnél mondani a barátomról?”
„Nem, épp ellenkezőleg…”
„Tehát valami rosszat szeretnél mondani róla, de nem vagy benne teljesen biztos, hogy igaz-e. Ennek ellenére még átmehetsz a teszten, mert van még egy harmadik szűrő: a Hasznosság szűrője. Hasznos számomra az, amit mondani szeretnél a barátomról?”
„Nem, nem igazán…”
Szókratész ekkor így szólt: „Ha az, amit mondani szeretnél, se nem biztos, hogy igaz, se nem jó dolog, és még nem is hasznos, akkor miért mondanád el egyáltalán?

A lelkiismeret szava

Fülöpnek volt egy kistestvére, akit az édesanyja rábízott, hogy vigyázzon rá, míg elment a boltba. Kimehettek együtt a parkba játszani, de mellette kellett maradnia. Amikor a gyerekek ott játszottak a homokban, odajött Fülöp barátja és azt mondta neki:
– Fülöp! Nagyszerű meccs van a parkban, az út túloldalán, gyere át egy kicsit, nézzük együtt!
Fülöp azt gondolta, olyan jól eljátszik az öccse, észre sem veszi, ha átszalad.
A meccs érdekes volt, egyik gólt a másik után lőtték és teljesen elfeledkezett az öccséről. Egészen addig, amikor sikoltást, fékcsikorgást hallott.
A kistestvére át akart szaladni az úttesten – mert egy kutya jött a parkba, amitől megijedt – és a villamos elütötte.
Fülöp, amikor meglátta, mi történt, mint az őrült szaladt el, hogy ő soha többé nem megy haza. Végül késő este mégis hazament. Az édesanyja megölelte és ezt mondta neki:
– Csakhogy itt vagy kisfiam, már azt hittük, veled is baj történt. Tudod mi történt az öcséddel?
Fülöp elmondott mindent, csak egyet hallgatott el, hogy elment a meccsre.
Azt mondta, hogy mellőle szaladt el az öccse. Csak ezt az egyet hazudta.

Telt-múlt az idő, mindenki elfelejtette már az esetet, a kistestvér is meggyógyult, de Fülöp attól a naptól fogva egészen más lett. Az édesanyja hiába hívta, hogy menjen a templomba, nem ment. Hiába mondta, hogy olvassa a Bibliát, imádkozzanak együtt. Többször kérlelte, legyen vele őszinte, mert látta, hogy emészti valami Fülöpöt.
Egyszer ott ült az édesanyja mellett, aki simogatta a fejét és úgy kérlelte:
– Fülöp, mondd el mi bánt, bármi legyen is az, légy őszinte, mondd el.
A szavak már a torkán voltak, kezdte volna mondani, de megint megkeményítette magát – nem, ezt nem lehet.
Fülöpből idővel tudós lett. Megnősült, gyermekei születtek és egy nap az íróasztalnál találták – főbe lőtte magát.

A bűn súlyos büntetése a lelkiismeret szava. Talán rosszabb, mint a gyakorlati élet büntetése. Nincs rettenetesebb, mint a lelkiismeret gyötrelme. Pedig csak egy szavába került volna. Csak egyszer kellett volna kimondani, hogy ő volt a baleset oka.

Ön mikor gyónt utoljára? A gyónás az, amikor Ön is könnyíthet a lelkiismeretén! Ez Isten nagy-nagy ajándéka! Használja ezt a kegyelmet, amikor csak tudja!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Példa

Egyszer egy édesanya odavitte gyermekét Mahatma Gandhihoz. Arról panaszkodott, hogy a gyerek túlzottan szereti az édességet, és kérte a bölcs embert, beszélje rá a gyereket, legyen mértékletes. Gandhi arra kérte az anyát, vigye haza a gyereket, és jöjjenek vissza három hét múlva. Amikor visszatértek, Gandhi beszélt a gyerekkel, és rábeszélte, hogy egyen kevesebb édességet. A végén az anya megkérdezte:
– De Gandhiji, miért nem mondtad el ezt a lányomnak három héttel ezelőtt?
Gandhi ezt felelte:
– Mert három hete még én is az édességek rabja voltam.

Nekünk keresztényeknek is meg kell szabadulnunk mindentől, ami fogva tart minket, ha meggyőződéssel akarunk beszélni a szabadságról.

Timothy Radcliffe: Mért vagyok keresztény?

Én melyik búzaszem vagyok?

Egy gazda aratás után egy hatalmas hangárban öntögette ki a búzáját, hogy száradjon. A hangár bejárata elé napról-napra teherautók érkeztek, és ezekbe a teherautókba zsákszámra hordták fel a munkások a búzát, hogy aztán a malomba vigyék, ott megőröljék, és végül a pékek kenyeret süssenek belőle. Egy aprócska búzaszem azonban mindenképpen el akarta kerülni ezt a sorsot.
„Belőlem ugyan nem esznek! Én fel nem áldozom magam senki kedvéért! Nem pusztíthatnak el! Én megmaradok örökre!” – mondogatta magának és a társainak is. Addig fészkelődött, amíg legalulra nem került, és a hangár padlójának egy vékony repedésében húzta meg magát.
Valóban sikerült is megúsznia a zsákokba lapátolást és a malomba szállítást. Végül csaknem egy év múlva, amikor már az új termés betakarítására készültek, a gazda gondosan kisöpörte a hangárt. Kipiszkálta bizony a mi kis rejtőzködő gabonaszemünket is a vékony repedésből, és számos más kacattal együtt kihajította a szemétdombra. A szemetet pedig meggyújtotta, s egy jó félóra múlva nem maradt más belőle, csak üszök és hamu. Megsemmisült a tűzben a gabonaszem is, aki nem akart az emberek tápláléka lenni.

A búzamag az egy év során megsokszorozhatta volna önmagát. Létének lett volna értelme. Így, magányosan, maradandót nem „alkotva” is el telt felette az idő.
Így van ezzel az ember is. Így is-úgy is eltelnek a napok felettünk. A kérdés az, hogy úgy telnek el életünk napjai, hogy azt tettük, ami a küldetésünk, amiért vagyunk, vagy pedig értelmetlenül, céltalanul, gyümölcstelenül?
A földi élet vége kikerülhetetlen számunkra. Nem mindegy azonban, hogy mielőtt meghalunk, elvégeztük-e azt, amit egyedül mi végezhettünk el a Földön? Boldogabbá tettük-e környezetünk életét? Még nem késő! Kérje Isten kegyelmét, hogy ezen a héten is azt tegye, ahhoz legyen ereje, amit Isten vár Öntől!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A lovak

Zuszja rabbi és Elimelekh rabbi, a két testvér, hosszú vándorlása során mindannyiszor, ha Ludmir városába ért, egy szegény és jámbor embernél szállt meg. Évekkel később, mikor már hírük mindenhová eljutott, egyszer ismét Ludmir városába vetődtek, de ezúttal nem gyalog, mint hajdanán, hanem kocsival. Mihelyt a városka leggazdagabb embere, aki korábban hallani sem akart róluk, hírét vette közeledésüknek, rögtön elébük sietett, és arra kérte őket, hogy az ő házában szálljanak meg. Ők azonban így válaszoltak: – Rajtunk semmi nem változott, amiért jobban kellene velünk törődnöd, mint korábban. Ami új, az legfeljebb a kocsi, meg a lovak. Ezeket befogadhatod, mi pedig hadd keressünk szállást régi vendéglátónknál.

Martin Buber – Haszid történetek

Én vagyok az út, az igazság és az élet!

Megtörtént velem Japánban, hogy egyedül mentem kirándulni. Egy hegytetőről jöttem lefelé az úton, és gondolom, elhibáztam, mert egyszer csak nem volt út a lábam előtt. Nekivágtam az erdőnek, le a meredek lejtőn, összevissza téptek a bogáncsok, tüskék, de lent, a lejtő végén egy patakocska hangját hallottam.
Már este volt, és buta fejjel nem vittem magammal lámpát sem. Reméltem, lesz a patak mellett ösvény, volt is. Tapogatóztam a sötétben, mert holdfény nem világított, csillagok sem. Sikerült is haladnom, de az út egy helyen kilencvenfokos fordulatot vett, hogy átmenjen egy kis hidacskán a folyón. Ezt én nem vettem észre a sötétben, és mentem egyenesen tovább. Csupa bozótba, bogáncs és tüske közé kerültem, egyre meredekebb helyeken másztam, s egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy gördülök lefelé. És landoltam a patakban. A szemüvegem elveszett, a bakancsom is leesett a lábamról, de sikerült még kihalásznom, és jó, hogy csak a hátamat ütöttem be s nem a fejemet, mert otthagytam volna az életemet is.
Valahogyan kimásztam a patakból csuromvizesen, és akkor észrevettem a fák között egy szabályos formájú árnyékot, egy háztetőt. Ahol háztető van, ott út is van! Sikerült az utat megtalálnom, és az utolsó villamossal valahogyan még hazaérkeztem a hegyek közül Tokióba.

Végül is minden rendeződött, de azt nagyon-nagyon megtapasztaltam, hogy út nélkül nem lehet járni. Szükséges a megbízható út, amelyre ráhagyatkozhatunk. Ahol tudjuk, hogy ha szakadékkal vagy folyóval találkozunk, afölött híd ível át. Ha meredek szakaszhoz érünk, ott biztos találunk valamit, ami bele lehet kapaszkodni. Mert az út megbízható.
Az Úr Jézus a mi utunk, aki így bátorít bennünket, hogy jó útra lepjünk: Én vagyok az út, az igazság és az élet! (Jn 14,6)

Nemeshegyi Péter SJ – A szeretet útja

A szép szeretet

Egy spanyol faluba új plébánost neveztek ki, egy fiatal papot. A nyugdíjas öreg pap ott telepedett le a faluban, és a fiatal pap minden pénteken este meglátogatta őt. Egy pohár borocska mellett elbeszélgettek, a fiatal tanácsot kért tőle ebben-abban, ezt hogy csinálta, azt hogyan kellene csinálni. Miután jól elbeszélgettek, búcsúzáskor az öreg mindig azt mondta:
–Köszönet az ön szeretetéért.
És minthogy ezt minden alkalommal mondta, a fiatal pap egyik este megjegyezte:
– Kedves atya, ne mondja már ezt nekeml Nem azért jövök ide, hogy „gyakoroljam a szeretetet”. Én ezeket a péntek estéket egész héten várom, örülök, hogy elbeszélgethetek önnel, rengetegeg tanácsot kapok. Nem szeretetgyakorlatból jövök ide, hanem szívesen!
Erre az öreg azt felelte:
–Éppen ez a szép szeretet!

Akkor szeretünk „szépen”, „igazán”, amikor a másik emberben meglátjuk Isten képét vagy annak legalább a lehetőségét, azt a valakit, akivé Isten akarja, hogy legyen.

Nemeshegyi Péter SJ – A szeretet útja

Hitelesség

1945-ben történt Hirosimában. A háborút a japánok elvesztették, minden összeomlott, nemcsak kívül, egész lelkiviláguk is összeomlott. Hirosima külvárosában, ahova szerencsére az atombomba hatásából alig jutott el valami, állt egy jezsuita rendház. Házfőnöke akkor Pedro Arrupe baszk jezsuita atya volt. Ismertem őt személyesen, mert később a Jézus Társasága általános rendfőnöke lett. Lángoló lelkületű, buzgó, mély hitű misszionárius és lelki ember volt. Az atomtámadás után, amikor valamelyest megnyugodtak a kedélyek, meghirdetett egy bevezető kurzust a kereszténységbe. Rengetegen jelentkeztek, és ő nagy lelkesedéssel magyarázta hitünket.
Eltelt egy esztendő, és a résztvevők mind sorra jelentkeztek: „Páter, én hiszek Istenben, Atyában, Fiúban, Szentiélekben, szeretnék Jézus tanítványa lenni, kérem a keresztséget!” – Arrupe atya persze nagyon örült. De volt egy öreg bácsi, akit Takahasinak hívtak. Minden szombaton ott ült az első sorban, és feszült figyelem tükröződött arcán. De ő nem nyilatkozott. Arrupe atya nem tudta, mitévő legyen. Egyfelől nem helyes senkit se sürgetni, hogy keresztelkedjen már meg – de mi lesz, ha az öreg éppen arra valahogy ő szólítsa meg?… Végül egy nap Arrupe atya a kezét tördelve odalépett hozzál
– Kedves Takahasi úr, talán esetleg… gondolt arra, hogy… esetleg megkeresztelkednék?
Takahasi füléhez tette a kezét és így szólt:
– Eeee?
Arrupe kicsit elcsodálkozott, és hangosabban megismételte:
– Óhajt-e megkeresztelkedni?
De Takahasi megint csak a füléhez tette a kezét:
– Eeee?
Arrupe erre már szinte riadtan kiabálta:
– Akar-e megkeresztelkedni?
– Igen, kérem a keresztséget! – felelte az öreg Takahasi. – Kedves főtisztelendő úr, egy kicsit nagyothalló vagyok. Minden héten itt voltam, de a magyarázatból semmit se hallottam. De egy éven keresztül néztem az atyát, és rájöttem arra, hogy az atya hiteles, igaz ember. Akkor az az Isten, akiben az atya hisz, az is biztosan hiteles, igaz Isten. Szeretnék az Ő gyermeke lenni!
Így keresztelkedett meg Takahasi úr. Most egyesek talán azt gondolják, hogy jaj, de fura módon lett kereszténnyé! De aki ismerte Arrupét, az nem furcsállja. Az a tűz, az a lelkesedés, kedvesség, az állandó mosoly és derű nem csak az emberből fakadt! A Szentlélek áradt belőle. És ez a jó ember, Takahasi, megérezte ezt – belülről persze a Szentlélek is segítette és keresztény lett belőle.

Hiszem, hogy ha valaki bárhol a világon arra a meggyőződésre jut, hogy jó lenne kereszténynek lenni, ez azért van, mert találkozott hiteles keresztényekkel.

Nemeshegyi Péter SJ – A szeretet útja

Én-kép

Valaki egyszer megírta egy híres rabbinak, a Lubavitchi Rebbének, hogy nagyon boldogtalan. Ezt írta: „Énnekem szükségem van Rebbe segítségére. Mindennap szomorúan és nyugtalanul ébredek. Nem tudok koncentrálni. Nehéznek találom az imát. Bár én megtartom a parancsolatokat, de lelkem nem nyugszik meg. Eljárok a zsinagógába, de egyedül érzem magam. És én azon kezdek gondolkodni, hogy mire jó az élet. Nekem segítségre van szükségem." Rebbe egyszerűen visszaküldte a levelet, aláhúzván mondatonként ismétlődő szót: „Én". Ez a magányos, modern nyugati én boldogtalansága.

Timothy Radcliffe – Miért vagyok keresztény?

Közösség

Csak közösségben vagyunk szabad emberek. David Attenborough: Az élő bolygó egyik epizódjában rengeteg fehér és fekete császárpingvint mutat be, akár egy domonkos rendi egyetemes káptalant, amint egyetlen kövér, nagy, langyos csapatban tapadnak egymáshoz. Minden pingvin a saját apja lábán kelt ki, azonban ebben a metsző hidegben csak közösségben tudnak életben maradni. A csoport közepén fölmelegedett pingvinek folyamatosan kimennek a fagyos szélső helyekre, hogy onnan az átfagyott egyedek bemehessenek középre megmelegedni.

A modern, elvilágiasodott nyugat bomlasztó, fagyos légkörében olyan nehéz a magányos egyénnek megtartania hitét, mint egy magányos pingvinnek túlélni a Déli-sark metsző hidegét. Néhányan beleszülettünk a „hit családjába”, olyan családokba, amelyeknek a meggyőződése megtart minket, amíg elég idősekké válunk ahhoz, hogy személyesen befogadjuk a hitet.

Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében

A szeretet

Egy apácaközösség hívott meg, hogy tartsak nekik előadást a szeretettől. A terem tele volt nővérekkel, és figyelmesen hallgattak. Beszéltem, beszéltem vagy másfél óra hosszat. Magyaráztam nekik k a szeretetet. A végén megkérdeztem, van-e valakinek valamilyen kérdése. Akkor egy fiatal apáca föltette a t kezét: „Kedves atya, tessék már megmondani, mi a szeretet?” – De hiszen másfél óra hosszat ezt magyaráztam! Mit csináljak? Igyekeztem még egy-két szentírási idézetet mondani, de láttam, hogy nem kapisgálja. És akkor hirtelen ötlettel ezt mondtam: „Kedves nővér, nézzen Jézusra! Amit ott lát, AZ A SZERETET!!!”
Fölcsillant az apáca szeme és rábólintott, hogy megértette. Én pedig roppant hálás lettem Jézusnak. Mert rengetegbe került Neki, hogy így fölfoghassuk, mi a szeretet.

Nézz Jézusra! Amit látsz, az a szeretet.

Nemeshegyi Péter SJ – A szeretet útja

Önnek ki jelenti a világot?

Van két testvér. Mindkettő friss, életerős, bátor harcos. Az egyik testvér fogadást ajánl a másiknak:
– Tartsunk versenyt, melyikünk tudja hamarabb háromszor körülrepülni a világot.
A másik elfogadta a kihívást. Mire a kihívó testvér azonnal felpattant csodálatos pávájára és repült, repült, repült és nagyon hamar meg volt a világ háromszori körberepülése. Amikor visszatért, testvére már várta.
– Hát te? Hogyhogy már itt vagy? Háromszor körüljártad a világot?
De hát hogyan csináltad?
A testvér így válaszolt:
– Egymás mellé állítottam apánkat, anyánkat, családtagjainkat és háromszor megkerültem őket… Hiszen ők az én világom!

Önnek mi (vagy ki(k)) jelenti a világot? – Őszintén! Kit (mit) kerülne körbe? Kik fontosak az életében?
"Ahol a kincsed, ott a szíved is!" (Mt 6,21) – mondja Jézus.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

A kis hittérítő

A híres francia újságírónak, Louis Veuillot-nak volt egy leánykája, aki bizony nem sok örömöt okozott apukájának. Sokat bosszankodott a kis Odette miatt, aki lusta, dacos és sokszor durva is tudott lenni. Az édesanya azonban egyre azzal vigasztalta az apát:
– Légy türelemmel és majd meglátod, hogy az első szentáldozás megváltoztatja a gyermeket!
Erre a hitetlen apa gúnyosan nevetni kezdett:
– Igen, igen, a ti csodavallásotok megjavítja az embereket! Fütyülök én erre!
Anyukának azonban igaza lett. Mióta Odette a szentáldozásra készült, igen megváltozott. Engedelmes, szorgalmas kisleány lett belőle. Az édesapa alig akart hinni a szemének és kijelentette, hogy ezek után ő is kíváncsi már arra, mit mond a pap az oktatáson, ami így megváltoztatta leánykáját. Legközelebb tehát ő is elment leánykájával a templomba. Itt hallotta azokat a hitigazságokat, amelyeket ő eddig nem ismert, és amelyek megváltoztatták Odette-jét.
Az egyik napon a kislány bement apukája szobájába és így szólt hozzá:
– Kedves apukám. Közeledik az első szentáldozás napja. Addig azonban nem mehetek áldozni, amíg bocsánatot nem kérek tőled a sok bosszúságért, amit neked okoztam.
Majd letérdelt édesapja elé: kérlek édesapám, áldj meg engem, hogy Jézus leolvashassa homlokomról a te bocsánatodat!
Ekkor Veuillot Lajos reszkető kézzel egy keresztet rajzolt gyermeke homlokára.
Boldogan állt föl ezután a leányka és örömkönnyek csillogtak a szemében. Majd kis karjával átölelte édesapját és ezt mondotta:
– Még egy nagy kérésem lenne!
Az apa azonban, aki sejtette, hogy mit akar kérni leánykája, ujját a szájához tette, mondván: csitt! – Most menj, majd holnap elmondhatod a másik kérésedet.
Odette engedelmeskedett és szomorúan visszatért szobájába. Alighogy elment, az édesapa máris megbánta visszautasító szavait. Lábujjhegyen leánykája szobájához lopódzott. Az ajtó nem volt egészen becsukva, és így megláthatta Odette-jét, aki a Szűzanya képe előtt térdelt és így imádkozott:
– Édes Szűzanyám, segíts rajtam, és eszközöld ki, hogy apukám velem együtt a szentáldozáshoz járuljon! Lágyítsd meg a szívét és ajándékozd meg a hit kegyelmével!
Veulliot hallgatózott és egészen megrendült a lelke. Visszament szobájába, ahol fejét kezébe hajtva, nem tarthatta tovább vissza könnyeit. Alig múlt el néhány perc, amikor suhogást hallott. Odette állt előtte:
– Apukám, ne haragudj, de nem tudtam holnap reggelig várni. Arra akarlak kérni, hogy a mamával és velem együtt te is járulj a szentáldozáshoz!
Isten kegyelmének és gyermeke kérésének nem tudott ellenállni. Sírva fakadt és leánykáját a szívéhez szorította.
– Igen – mondotta – még ma veled együtt elmegyek a gyóntatóatyához és majd ezt mondom neki:
– Tessék nézni, itt az én édesapám!
Elgondolhatjátok, mennyire örült Odette és édesanyja apuka megtérésének. Így az elsőáldozás napja kétszeres örömnap lett a számukra.

Hatással vagyunk egymásra – a jóban is. A hitnek teremtő ereje van. Az Eucharisztia képes megváltoztatni a saját életünket és másokét is.
Ezen a héten figyeljem meg, mi az, ami képes erősíteni bennem a hitet? Tudatosabban vegyek részt a szentmisén és engedjem, hogy erősödjön bennem a jó.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Szellemesség

A szellemesség rombolhat és elbizonytalaníthat, azonban fel is szabadíthat és meg is újíthat; Felforgatja a megosztó nyelvet, hatástalanitva mérgét. Herbert McCabe, amikor az apartheid idején Dél-Afrikában járt, szándékosan az autóbusz feketéknek fenntartói; részén ült le. Amikor fölszólították, hogy máshova üljön, megkérdezte, miért. „Mert ön fehér ember”. „Nem, nem. Ír vagyok”. Egyszer Desmond Tutu, Dél-Afrika fekete érseke, a járdán sétálva szembetalálkozott egy fehér emberrel, aki így szólt: „Félre az utamból. Gorilláknak nem térek ki.” Mire Tutu: „Ó, én viszont szívesen”, és félreállt…

Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében

Nem élhetünk az Úr napja nélkül

304-ben Észak-Afrikában igen sok keresztényt letartóztattak, mert vasárnap összegyűltek az Eucharisztia megünneplésére. Amikor a prokonzul megkérdezte Emeritust, a ház tulajdonosát, miért engedte be ezeket az embereket a házába, azt válaszolta: mert a testvérei. Amikor a prokonzul megismételte, hogy meg kellett volna tiltania, hogy belépjenek, Emeritus azt válaszolta, nem tehette, „Quoniam sine dominico non possumus”. Joseph Ratzinger, még bíborosként, ezt így fordította le: „Nem élhetünk az Úr napja nélkül”. Majd ezt fűzte hozzá: „Számukra ez nem választás kérdése volt egyik vagy másik szabály között, hanem inkább választás a között, ami életüknek értelmet és állandóságot adott, és az értelmetlen élet között.” Így annak, ahogy az Úr napját megünnepeljük, fényt kell derítenie arra, hogy keresztény hitünk hogyan változtatja meg életünket.

A Törvény, szeretet és nyelv című írásában Herbert McCabe azt mondja, a szabbat szentségének parancsa, a munka tilalma ezen a napon ellentmond „a munka bálványozásának. Ahogy minden bálvány »emberi kéz munkája« úgy maga a munka is bálvánnyá válhat, az elidegenedés eszközévé. (...) A szabbat azért van, hogy megakadályozza belemerülésünket egy sikertörténetbe, hogy a termelékenység és a profit rabszolgáivá váljunk.

Timothy Radcliffe – Miért vagyok keresztény?

Válaszd a világosságot!

Amikor Kim en Joong koreai festő kisbaba volt, szülei követték azt a hagyományt, hogy elé tesznek ezüst érméket, egy könyvet, egy szál fonalat stb. Amit választ, az mutatja meg jövőjét. De ő nem volt hajlandó választani az asztalon heverő tárgyak közül. E helyett a gyertya fénye felé nyúlkált, amely megvilágította őket. És ez lett a sorsa, a fényt választotta, festő lett, keresztény és domonkos.

Mi arra kaptunk meghívást, hogy a fényt válasszuk. Hitünkhöz tartozik, hogy Isten olyannak lát, amilyenek vagyunk, és szeretettel néz minket. Hisszük azt, hogy ezért az igaz látás elválaszthatatlan a szerető nézéstől. Hasonlóképp, valójában csak akkor tudok szeretőn látni, ha az igazsághoz hűen nézek, és megtisztítom szememet az elfogultság és ellenszenv torzításától.

Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében?

Elfogadás

Amikor egyszer Sydneybe repültem, az úton újra megnéztem az Egy kisebb Isten gyermekei című csodálatos filmet. Egy férfiről szól, aki siketek iskolájában tanít, és beleszeret egy gyönyörű és indulatos nőbe, aki a csend börtönébe van bezárva. Végül a nő jelbeszéddel ezt mondja neki, „Ha nem tudsz engem »Én«-nek meghagyni, ahogy te is egy »Én« vagy, akkor nem tudlak beengedni a csöndembe, hogy megismerhess”. Azt gondoltam: „Igen. Mennyire megvilágítja ez a szeretet lényegét, a megtestesülés lényegét, Isten szelíd bensőségességét, amely engedi, hogy önmagunk legyünk.”

Timothy Radcliffe – Miért vagyok keresztény?

A szent

A szent az, aki azzá a személlyé válik, aminek Isten teremtette. Ezért nincs két egyforma szent. Mind egyetlenek vagyunk, a szentekben azonban ez az egyedüliség láthatóvá válik. A bűn az, amikor menekülünk a sebezhetőség elől, és vele az örömtől, hogy egyetlenek vagyunk. Helyette inkább kész identitásokba menekülünk, a jó vagy a rossz emberébe: a szoknyabolond, az erőszakos fráter, a tréfamester, a gazdag, a győztes, a szellemes ember vagy más identitásába. A kortársaink által felkínált menüből választunk identitást.
A szent olyan valaki, akinek egyetlen arca van, amely Isten szerető tekintetére válaszul alakult ki. Álruháink nem rejtenek előtte, mint ahogy Isten arca előtt sem. Arra hív minket, hogy önmagunk legyünk. Ez eléggé nyugtalanító lehet. Graham Greene igen tisztelte Pio atyát, az 1968-ban elhunyt kapucinus szerzetest, akit 2002-ben avattak szentté. Barátnőjével egyszer részt vett Pio atya miséjén, ami nagyon megindította. Amikor azonban felajánlották neki, hogy személyesen találkozhat vele, elutasította: „Meghívtak, hogy látogassam meg este a kolostorban, de kimentettem magam, hogy nem megyek, mivel egyikünk sem akart változtatni az életén!” Tudta, hogy Pio atya szent, nagy emberismerettel. Greene talán nem merte feladni viszonyát szeretőjével. Még nem akart azzá a jó emberré válni, akit Pio atya fölfedezne zavaros életében elrejtve. Nyugtalanító olyan valakivel találkozni, aki elítél minket. Még sokkal ijesztőbb azonban, ha meglátja bennünk Isten barátját, akivé meghívásunk szerint válnunk kell.

Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében

Észrevenni a másik embert

Raimund Gaita ausztráliai filozófus beszámol egy M-nek nevezett asszonnyal folytatott beszélgetéséről, aki elvesztette gyermekét. Az asszony megnézett egy műsort a vietnami asszonyokról, akiknek gyermekeit a háborúban megölték. Kezdetben megdöbbent, és együtt érzett az asszonyokkal. Aztán kijelentette: „Náluk ez más, mint nálunk. Majd szülnek helyettük másikat.” Gaita megjegyzi, hogy a nő szerint ezek a vietnami asszonyod képtelenek úgy szenvedni, mint mi. „Többé kevésbé úgy tudják pótolni gyermeküket, ahogy mi pótoljuk házi kedvenceinket.”
Időbe kerül, míg megtanuljuk észrevenni a másik embert! Amikor William Herschel csillagásznak gratuláltak, hogy „véletlenül” fölfedezett egy új bolygót, azt felelte, nem véletlen! „Észrevenni valamit bizonyos szempontból készség amit el kell sajátítani. Sok éjszakán keresztül gyakoroltam a látást, és furcsa volna, ha ilyen állandó edzéssel az ember nem tenne szert bizonyos fokú ügyességre.”

Még ennél is nagyobb művészet elsajátítani azt, hogy Krisztus fényében lássuk az emberek arcát.

Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében

Krisztust látni a felebarátban

Ha nem tudom magamról, hogy ki vagyok, akkor ki vagyok én, hogy megítélhessek másokat? A sivatagi atyák egyértelműen elutasították, hogy joguk lenne elküldeni valakit. Etiópiái Szent Mózes azt mondta: „A szerzetesnek mindent meg kell tennie felebarátjáért, és soha semmilyen formában nem szabad megítélnie.” Amikor meghívták egy gyűlésre, hogy elítéljenek egy testvért, aki súlyosan vétkezett, egy lyukas korsóval érkezett, amelyből csöpögött a víz. Amikor megkérdezték, mért teszi ezt, így válaszolt: „A bűneim kifolynak mögöttem, és én nem látom őket, és most mégis idejövök, hogy bíráskodjak valaki másnak a hibái fölött.”

A látás kezdete valamiféle vakság, legalábbis valami csekély alázat a mások szemlélésében.

Timothy Radcliffe – Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében