Történet a léleknek

Mire való a csönd?

A magányosan élő szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tőle:
– Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esővíz összegyűjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
– Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit – mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
– Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklődéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
– Saját arcunkat látjuk a kútban!
– Bizony, amíg zavartam a vizet – mondta a remete –, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

A kritikát kezd önmagadban

Nagyon szeretem annak a két családnak a történetét, amelyek egymással szemben éltek. Az egyik férj minden egyes alkalommal, amikor hazatért, a feleségét az ablakban találta, amint a szomszédban kiteregetett szennyes ruhákat nézi. Az asszony fel volt háborodva. Nem értette, miért nem képes a szomszédasszonya először rendesen kimosni, és aztán kiteregetni őket. Mindezt türelmetlenül, és azzal a szent meggyőződéssel ismételgette, hogy a szomszédasszony rendetlen és koszos. Egy idő után a férj belefáradt a felesége állandó panaszáradatába, és egy egyszerű és világos javaslattal állt elő. Azt mondta a feleségének, hogy pucolja meg a szoba igencsak koszos ablakát, és akkor majd meglátja, hogy nem a szomszédasszony ruhái szennyesek.
Egyszerű, de mély értelmű tanítást fogalmaz meg a történet. Nem a szomszédasszonynak voltak gondjai a tisztasággal. Nagyon könnyű a mások bűnei felett ítélkezni. (…) Ha nem látom a saját problémáimat, akkor biztosan nem tudom megoldani őket. Az első lépés a felemelkedés irányába az, ha észrevesszük, elbuktunk.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

A sziget

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás , Büszkeség és még sok más, így a Szeretet is.
Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed, ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Megkérdezte:
– Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
– Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeség, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
– Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
– Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! Válaszolt a Büszkeség, mert itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
– Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
– Oh Szeretet, mondta a Bánat – én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
– Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
– Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
– Az IDŐ volt – mondta a Tudás.
– Az IDŐ? – kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás válaszolt:
– Mert csak az idő érti meg, milyen fontos az életbe a SZERETET!!!

Tehetek valamit Önért?

Kalkuttai Teréz anya bejárta az egész világot, és szétárasztotta szeretetét a rászorulók között, akikkel találkozott. A maga egyszerű és szeretetteljes viselkedésével egész sereg követőre talált a nővérek között. A sok történet közül, amelyet róla meséltek, az egyik egy ausztrál aggastyánról szól, aki elhanyagoltan, nyomorúságos körülmények között élt. Nagyon idős volt, a háza koszos és rendetlen. Az emberek tudomást sem vettek róla, nyomorúságos állapota miatt messziről elkerülték. Akkor történt, hogy Teréz anya elment hozzá, és a beleegyezését kérte, hogy rendbe rakhassa és kitakaríthassa a házát, bevethesse az ágyát. Az öreg azt mondta, hogy jól van ez így, és megköszönte. Az anya tovább győzködte, hogy sokkal jobban érezné magát, és elkezdett takarítani. A számtalan poros tárgy között talált egy régi lámpást, amelyet teljesen elborított a kosz és a rozsda. Akkor megkérdezte az aggastyánt, hogy mikor gyújtotta meg utoljára. Az öreg azt felelte, hogy soha nem használja, mivel senki sem látogatja meg, így nincs is szüksége a fényre. A jóasszony ekkor megtudakolta, hogy hajlandó lenne-e minden este meggyújtani a lámpást, ha a nővérek naponta eljönnének meglátogatni. Vidáman azt válaszolta, hogy igen. És így is történt. Teréz anya úgy meséli, hogy két évvel később, amikor már nem is emlékezett pontosan az aggastyánra, a következő üzenetet kapta: „Mondják el az én barátnőmnek, hogy a fény, amit az életemben gyújtott, azóta is ragyog.”

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013   

Megbántás

Van egy történet egy kislányról, akinek az az igen rossz szokása volt, hogy mindentől és mindenkitől képes volt dühbe gurulni. Így aztán folyamatosan megbántott mindenkit durva szavaival és nem túl kedves viselkedésével. Egy napon, amikor a tanárnője tanúja volt egy ilyen jelenetnek, kihívta, és odanyújtott neki egy üres lapot. Megkérte, hogy gyűrje össze. A kislány nem értette ugyan, de engedelmeskedett, és papírgalacsinná gyűrte a papírt. Akkor a tanárnő azt kérte tőle, hogy simítsa ki, olyanra, mint amilyen volt, mielőtt összegyűrte volna. Bármennyire próbálkozott is a kislány, nem sikerült neki: a gyűrődések nem tűntek el. Erre a tanárnő azt mondta neki, hogy az üres papír pont olyan, mint az emberi szív. A nyomokat, amelyeket másokban hagyunk, nagyon nehéz kitörölni. Éppen ezért nagyon kell figyelnünk a durva szavakra, amelyeket kiejtünk, az ítéletekre, amelyeket elhamarkodunk, a sértésekre, amelyeket mások fejéhez vágunk. Mert ha aztán jóvá akarnánk tenni őket, talán túl késő lesz.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

A szeretet elhatározás

Van egy kínai mese egy ifjúról, aki felkeresett egy bölcs tanácsadót, és azokról a kétségeiről beszélt neki, amelyek egy szép lány iránt táplált érzelmei kapcsán támadtak benne.
A bölcs meghallgatta, a szemébe nézett, és egyetlen dolgot mondott csak neki: „Szeresd.”
Azzal elhallgatott.
A fiú nem elégedett meg ezzel, és tovább mondta: „De vannak még kételyeim…”
A bölcs újból azt felelte neki: „Szeresd.”
Majd, látva a fiú zavarát, rövid hallgatás után így folytatta:
„Fiam, a szeretet elhatározás, nem pedig érzés. Szeretni odaadás. Szeretni cselekvés, és ennek a cselekvésnek a gyümölcse a szeretet. A szeretet olyan, mint a kertészkedés. Gyomláld ki, ami ártalmas, készítsd elő a földet, vess, légy türelemmel, öntözz és gondozz. Készülj fel arra, hogy lesznek majd kártevők, aszályok vagy éppen özönvízszerű esők, de ezek miatt sem szabad elhagynod a kerted. Szeress, vagy fogadj el, értékelj, tisztelj, adj szeretetet, gyöngédséget, csodálj és érts. Egyszerűen: Szeress! SZERETET nélkül az életnek… nincs értelme.”

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

Rágalom

Néri Szent Fülöp a híveinek kiszabott ötletes penitenciáiról híres pap volt. Egyszer egy asszony jött hozzá gyónni, és elmondta, hogy a rágalmazás bűnébe esett. Azt is mondta, hogy miután meggyónt, újra el fogja követni ugyanezt a bűnt. Néri Szent Fülöp figyelmesen meghallgatta az asszony vallomását, majd a következő penitenciát szabta ki rá: meg kell kopasztania egy tyúkot Róma utcáit járva, majd vissza kell térnie, hogy folytassák a penitenciát. Az asszony így is tett. Róma utcáit róva megkopasztotta a tyúkot, és visszament a paphoz. Amikor megkérdezte mit kell még tennie, Szent Fülöp pontosan elmagyarázta: „Most menj vissza azokra az utcákra, amelyeket bejártál, és egytől egyig szedd össze a tyúk tollait. De jól figyelj, nehogy egy is ott maradjon!”
Az asszony így tiltakozott: „De atyám, ez lehetetlen! Annyi szél fújt, hogy soha nem tudnám összeszedni mindet.”
„Tudom, leányom. Remélem, hogy megértetted a leckét. A rágalmaid olyanok, mint ezek a tollak. A könyörtelenül kimondott szavak szétszóródnak, és többé nem lehet őket összeszedni.”
Ilyen a pletyka. Az intrika rombol. Mielőtt kiejtünk egy szót, még urai vagyunk. Miután elhagyták a szánkat, a szolgái.
Szent szó. Kezdjük elmélkedésünket az Igénél. Az Igének hatalmában áll építeni. És arra kell használnunk, hogy építsen. A szó, amikor rombol, kegyetlen módon teszi. Hány házasság ment tönkre egy odavetett mondat miatt, hány barátság ért véget a rossz szó miatt. Hány ember buzgólkodik azon, hogy romboljon, és nem azon, hogy építsen. Boldogtalanságot hoznak a mások életébe és a sajátjukba.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

A televízió

Egy tanítónő arra kérte kisdiákjait, hogy írjanak fogalmazást arról, hogy mit szeretnének Istentől kapni. A gyerekek le is írták kívánságaikat. A pedagógus este javította ki a dolgozatokat. Az egyik kis tanonc olyan megható kéréssel fordult Istenhez, hogy a tanítónő elsírta magát. A férje, aki éppen akkor ért haza, megdöbbenve látta, hogy felesége sír.
– Mi történt, mi bánt?– kérdezte.
– Olvasd el ezt a fogalmazást, az egyik diákom írta. – felelte.
A fogalmazásban ez állt:
Uram, ma este kérlek tégy meg valami különlegeset nekem: változtass televízióvá, mert így megbecsült tagja lennék a családnak, hiszen a szüleim így folyamatosan rám figyelnének. Ha ezt teljesíted nekem, akkor több órát csak velem fognak foglalkozni.
Én leszek a figyelem középpontjában, így el tudom mondani azt, amit akarok, anélkül, hogy félbeszakítanának. A televízió különleges helyet foglal el a családunk életében, édesapám mikor hazaér a munkából, csak vele foglalkozik, még akkor is, ha fáradt.
Én nem vagyok ilyen szerencsés, édesanyám akkor sem kérdi meg, hogy vagyok, ha látja, hogy van valami baj, mert letörtnek és szomorúnak látszom. Nem szeretem ha levegőnek néznek, arra vágyom, hogy velem is foglalkozzanak. Istenem, talán nem kérek sokat, csak annyit kérek, hogy lehessek én a televízió helyében.

Ekkor a tanítónő férje azt mondta: – Istenem, szegény gyermeknek milyen szívtelen szülei vannak. A tanítónő kisírt szemmel közölte: – Ezt a fogalmazást a fiúnk írta.

Az Ön gyermeke, unokája, vagy éppen családtagja mit kérne a Jóistentől? Mennyi időt tölt szeretteivel? Számíthatnak az Ön figyelmére, idejére? Mit tudna tenni ezen a héten, hogy jobban érezzék szeretetét? Hopp, nekem már eszembe is jutott valami, hogy én mit fogok csinálni…

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

A szeretet: látásmód-váltás

Egyszer volt egy kislány, akinek szemét könny áztatta, lelkét bánat marta, szívén szomorúság ült kedves kutyájának elvesztése miatt. Bánatosan figyelte, amint a kertész eltemette hűséges játszótársa testét. Minden egyes lapát földdel úgy érezte, mintha a boldogságát is az állat mellé földelték volna.
Nagyapja nézte a kislányt, majd odament hozzá, ölelésébe vonta, és derűs nyugalommal azt mondta neki: „Szomorú jelenet, nem igaz?” A kis unoka még jobban elszomorodott, és záporoztak a könnyei.
A nagyapa azonban, aki teljes szívéből szerette volna megvigasztalni őt, egy másik valóságra terelte a figyelmét. Kézen fogta, és a szemben lévő nagyszoba ablakához vezette. Elhúzta a függönyt, hogy lássa az előttük elterülő hatalmas, virágos kertet, és gyengéden megkérdezte: „Látod ott szemben azt a sárgarózsa-tövet? Emlékszel, hogy segítettél elültetni? Egy olyan szép napsütéses napon ültettük el mi ketten, mint a mai. Csak egy kis tüskés hajtás volt, és most… nézd, milyen gyönyörű, ahogy illatos virágoktól és új rózsákat ígérő bimbóktól roskadozik…”
A kislány letörölte a könnyeit, amelyek még mindig az arcát áztatták, és széles mosolyra húzódott a szája, amint rámutatott a virágokra szálló méhecskékre, és a kert ékességei, a különféle árnyalatban pompázó rózsák között táncoló pillangókra. A nagyapa, elégedetten, hogy sikerült segítenie neki felülemelkedni a fájdalmán, így szólt hozzá szeretettel: „Látod, kislányom, az élet mindig több ablakot tartogat számunkra.”
Ezt a látásmódot kell szem előtt tartanunk. Sírni a veszteség miatt, emberi. De ott maradni a veszteség ablaka előtt, önsorsrontás. Más ablakokon kell kinéznünk.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

Önzetlenség

Egyszer egy nagyon határozott keresztyén szinte felháborodva mondta nekem:
– Képzelje el, mire mentem haza? Édesapám azzal fogad, hogy odaadta a télikabátját egy fiatalembernek. Én riadtan kérdeztem: melyiket adtad oda, az ócskát vagy az újat?
Akkor apám ezt válaszolta:
– Ne haragudj lányom, a jobbikat adtam oda, mert én már öreg ember vagyok, ez pedig fiatal és most kezd udvarolni. Egy kopott, ócska kabátban csak nem lehet leánykérőbe menni?!”
– No most mit szól ehhez, lelkész úr? Hát mégis, mindennek van határa!
És én valóban nem tudtam mit szólni, mert van, akinek száz forintig és van, akinek százezerig ér a határa. Ennek a határozott keresztyénnek elért a határa az ócska kabátig, az apjának elért az új kabátig.

Gyökössy Endre: Homo Christianus, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2002

Csak a szeretet győzi le a gyűlöletet

Németországban történt, a késő középkorban, 1141-ben. Frederick, Svábföld hercege és bátyja, Konrád császár seregei ostromgyűrűvel zárták körül Bajorország hercegének, Wolfnak a várát.
Az ostromzár hosszú ideje tartott, nem volt már mit tenni. Wolf úgy döntött, megadja magát legádázabb ellenségének. Az asszonyok azonban elhatározták, hogy üzenetet küldenek Konrádnak, amelyben menlevelet kérnek maguknak: hadd hagyják el sértetlenül a várat és hozzák el mindazon javaikat, amelyeket elbírnak.
A császár megadta, amit kértek, a vár kapui kitárultak. Az asszonyok kijöttek, különös terhet cipelve. Nem arany volt. Nem ékszerek. Nem drágakövek, sem díszes ruhák. Mindegyikük a férje súlya alatt roskadozott, annak reményében, hogy így megmentheti őt a győztes bosszújától.
A folytatás szerint Konrád, aki jó és könyörületes ember volt, meghatódott a szép szerelmi történettől. Könnyekre fakadt ettől a hihetetlen cselekedettől és kezeskedett az asszonyok és férjeik szabadságáért és biztonságáért. Mindannyiukat meghívta egy lakomára és békét kötött a bajor herceggel.
Azóta a várhegyet Weibertreu-hegynek hívják, ami ’asszonyi hűséget’ jelent.
Sok hasonló történet van, amely azt bizonyítja, csakis a szeretetnek van elég hatalma ahhoz, hogy legyőzze a gyűlöletet, nem pedig a gyűlöletnek.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

Az Úr nem hagyja el!

Volt egyszer egy férfi, aki azon volt, hogy feladjon mindent. Otthagyta az állását, a párját és el akarta dobni az életet magától. Elment az erdőbe, hogy még egyszer utoljára elbeszélgessen Istennel.
– Istenem! – szólította meg. – Tudnál nekem mondani valami jó okot arra, hogy ne szálljak ki ebből az egészből?
Isten meglepő választ adott:
– Nézz körül itt. Látod a páfrányt és a bambuszt?
– Persze! – válaszolta a férfi.
– Amikor elültettem a páfrányt és a bambuszmagot, nagy gondot fordítottam rájuk. Biztosítottam számukra a fényt, a vizet. A páfrány gyorsan kihajtott. Ragyogó levele befedte a talajt. A bambusz magjából azonban semmi sem hajtott ki. Mégsem hagytam magára a bambuszt. A második évben a páfrány még gyönyörűbb és dúsabb lett. A bambusz magjából még mindig nem hajtott ki semmi sem. Mégsem hagytam magára a bambuszt. A harmadik és negyedik évben se hajtott ki a bambusz. Mégsem hagytam cserben. Aztán az ötödik évben egy pici hajtás nőtt ki a földből. A páfrányhoz képest parányinak és jelentéktelennek tűnt. Hat hónap alatt a bambusz harminc méteresre nőtt. Öt évet töltött a gyökérzet növesztésével. A gyökerek tették erőssé és biztosították számára azt, amire a túléléshez szüksége volt. Egyetlen teremtményemet sem állítom olyan próbatétel elé, amellyel ne tudna megbirkózni. Ezután így folytatta:
– Tudtad, hogy amíg küszködtél, valójában gyökeret növesztettél? Nem hagytam magára a bambuszt. Téged sem foglak cserbenhagyni. Ne hasonlítgasd magadat másokhoz. A bambusznak más a célja, mint a páfránynak. Mégis mind a kettőnek a jelenléte megszépíti az erdőt. Eljön majd a te időd, amikor magasan szárnyalhatsz.
– Milyen magasan? – firtatta a férfi.
– Milyen magasra nő a bambusz? – kérdezett vissza Isten.
– Amilyen magasra csak tud?
– Igen. – felelte. – Emelkedj olyan magasra, amilyen magasra csak tudsz.
A férfi otthagyta az erdőt, és mindenkinek elújságolta a történteket.

Ne panaszkodjon az Úrnak, ne kérje számon, ne keseregjen! Inkább dicsőítse őt azért, mert képessé tette arra, hogy beteljesítse a saját sorsát, és ehhez erőt, kegyelmet ad!

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Tengeri csillagok

Egy idegen turista napszálltakor a néptelen Mexikói tengerparton kószált. Séta közben észrevett egy másik férfit a messzeségben. Közelebb érve látta, hogy az odavalósi illető fáradhatatlanul hajladozik és valamit a vízbe dobál.
Miután még inkább megközelítette, megállapította, hogy a mexikói a dagály által a partra mosott tengeri csillagokat szedegeti össze, és egyenként visszahajítja őket az óceánba.
Barátunk elképedt.
– Jó estét uram! – Szólította meg a férfit-, azon tűnődtem, hogy min fáradozik itt.
– Visszadobom ezeket a tengeri csillagokat a vízbe. Tudja a dagály partra vetette őket, a ha nem segítek rajtuk elpusztulnak víz nélkül.
– Értem, de hát százával hevernek itt a fövenyen. Ekkora tömeget nem tud visszajuttatni a vízbe. Meg aztán gondoljon csak bele: nyilván ugyanez a helyzet végig a parton, sok száz kilométeren át.
Akárhogy töri magát, nem lesz látszatja a munkájának.
A mexikói elmosolyodott, lehajolt, felvett egy újabb tengeri csillagot és a hullámok közé dobta.
– Ennek az egynek mégsem mindegy!

Bruno Ferrero

Ez a kötőjel az ön életében

Nemrégiben egy újság szalagcíme ezt hirdette: "Egy hiányzó kötőjelet okolnak a rakéta meghibásodásáért."
Nehéz volt elhinni, hogy egy számítógépes kiolvasásban egyetlen kis kötőjel tönkretehet egy óriási, erős rakétát.
Lehet, hogy hallottad már a régi mondást: "Egy szög miatt elveszett egy patkó, egy patkó miatt elveszett egy ló, egy ló miatt elveszett egy lovas, egy lovas miatt elveszett egy csata, egy csata miatt elveszett a háború". Más szóval, a háború elvesztése összekapcsolható volt egy szög elvesztésével.

Nyilván ez lehetett itt is a helyzet. A szóban forgó napon egy tizennyolcmillió dolláros amerikai Atlas rakétával hajtott Venus űrszonda indító eszköz tönkrement, mert hiányzott egy kötőjel egy számítógépes egyenletből.
Richard Morrison NASA-hivatalnok elmondta az esetet vizsgáló Hazai Űrbizottságnak, hogy a hiányzó kötőjel egy matematikai félreértéshez vezetett.
Morrison így nyilatkozott: "A kötőjel jelzi az űrsiklónak, hogy hagyja figyelmen kívül a számítógép által táplált adatokat, amíg a radarkapcsolat helyre nem áll. Ha ez a kötőjel kimarad, téves információ lesz betáplálva az űrsikló szabályzórendszerébe. Ebben az esetben a számítógép azt táplálta be, hogy élesen balara, orrot le, a jármű pedig engedelmeskedett."
Hogy ki hagyta ki a kötőjelet? Morrison vagy nem tudta, vagy nem akarta megmondani, de úgy vélte, hogy valamelyik többdiplomás, magasabb beosztású tisztségviselő lehetett, akinek PhD-je van űrnavigációból.

Van egy kötőjel, aminek ott a helye az Ön életében is. Nem tűnik soknak, de nélküle karambolozhat. Ez a kötőjel a csendesség Istennel.
Idő az imádkozásra, Isten Igéjének olvasására, Isten hangjának meghallására.
Ha mélyül a kapcsolata Istennel, akkor a családi, baráti, emberi kapcsolatai is jobbá válnak. Azt hiszem, ez az, ami igazán boldogságot hozhat a mindennapjaiba.
Csak pár perc mindennap!


Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Testvéreink táplálása

Van egy rabbinikus történet egy emberről, aki felkeresi a mennyet és a poklot is. Nagyon meglepődik, hogy a pokolban éppúgy, ahogy a mennyben, bőségtől roskadoznak az asztalok. Sőt mi több, mindenki ehet, amennyit akar. Aztán észreveszi, hogy a kanalak hatalmasak, hosszú nyelűek. Annyi a különbség, hogy a pokolban mégis mindenki nagyon-nagyon sovány. Csupa csont és bőr. A mennyben pedig mindenki egészséges. Az ember elképed: ha ugyanannyi az étel, és nincs semmiféle korlátozás, akkor honnan ez a különbség? A különbség a szolidaritásból ered. A pokolban mindenki saját maga próbált meg enni, és minthogy a kanalak nyele túl hosszú volt, az összes ételt a földre ejtették, és egy falatot sem tudtak lenyelni. A mennyben éppen ellenkezőleg: az emberek egymást etették, így mindenki jóllakott.

Az agapé a szeretet, a cselekvésben megnyilvánuló szeretet. A kereszténység alapvető eszméje testvéreink táplálása. Olyan világban élünk, amelyben az önzés túlzottan nagy teret hódított.

Marcello Rossi Atya: Agapé. A feltétel nélküli szeretet. Budapest, 2013

A számla

Egy este, amikor az anya a vacsorát főzte, a tizenegy éves fia megjelent a konyhaajtóban, kezében egy cédulával.
Furcsa, hivatalos arckifejezéssel nyújtotta át a gyerek a cédulát az anyjának, aki megtörölte a kezét a kötényében és elkezdte olvasni azt:
"A virágágyás kigyomlálásáért: 500,- Ft
A szobám rendberakásáért: 1000,- Ft
Mert elmentem tejért: 100,- Ft
Mert három délutánon át vigyáztam a húgomra: 1500,- Ft
Mert kétszer ötöst kaptam az iskolában: 1000,- Ft
Mert minden nap kiviszem a szemetet: 700,- Ft
Összesen: 4800,- Ft".

A mama kedvesen nézett a fia szemébe. Rengeteg emlék tolult fel benne. Fogott egy tollat és a cédula hátuljára ezeket írta:
"Mert 9 hónapig hordtalak a szívem alatt: 0,- Ft
Az összes átvirrasztott éjszakáért, amit a betegágyad mellett töltöttem: 0,- Ft
A sok-sok ringatásért, vigasztalásért: 0,- Ft
A könnycseppjeid felszárításáért: 0,- Ft
Mindenért, amit nap mint nap tanítottam neked: 0,- Ft
Minden reggeliért, ebédért, uzsonnáért, zsemléért, amiket készítettem neked: 0,- Ft
Az ételért, amit mindennap neked adok: 0,- Ft

Amikor befejezte a mama, mosolyogva nyújtotta át a cetlit a fiúnak. A gyerek elolvasta és két nagy könnycsepp gördült ki a szeméből. Összegyürte a papírost és azt írta a saját számlájára: "fizetve". Aztán az anyja nyakába ugrott és csókokkal halmozta el.

A Jó Isten éltesse az édesanyákat! Köszönjük, amit értünk tettek! Isten szerető közelsége legyen örökké jutalmuk mind a földön, mind az örékkévalóságban!

Odaadó szeretet

Egy nap egy szegény ember felesége, akinek nagyon hosszú haja volt, megkérte férjét, hogy vegyen neki egy új fésűt, hogy szépen ápolhassa a haját.
A férfi nagyon sajnálta, de nemet kellett mondania. Elmagyarázta, hogy arra sincs elég pénze, hogy megjavíttassa az óraszíját. A feleség nem erőszakoskodott.
A férj elment dolgozni és egy órás bolt előtt haladt el. Bement és nagyon olcsón eladta az óráját, majd vett egy fésűt a feleségének.
Este hazatért a fésűvel a kezében, amit a feleségének szánt. Meglepődött, mikor meglátta a feleségét rövid hajjal.
Az asszony eladta a haját és a kezében tartott egy új óraszíjat.
Mindkettőjük szeméből folytak a könnyek, nem a cselekedeteik miatt, hanem a kölcsönös szeretet miatt, amit egymás iránt éreztek.

Fontos, hogy minden cselekedetünket a szeretet motiválja.

Kulcsszavak, nem csak a házassághoz:
1. Kérlek, vagyis ne követeljek, ne akarjak, hanem kérjek
2. Köszönöm: Tudjak megköszönni dolgokat pl. az ebédet is.
3. Bocsáss meg: legyek első abban, hogy ki tudjam mondani a másik felé, ne haragudj, bocs.
4. Megbocsátok, ha a másik kér tőlem bocsánatot. Legyek irgalmas szívű.

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Hogy lehet benne az egész a részben – Oltáriszentség

Összejövetel egy New Yorkban élő São Pauló-i festőnél. Angyalokról és alkímiáról beszélgetünk. Egy idő után elkezdem magyarázni a többieknek azt az alkimista elképzelést, amely szerint mindannyian magunkban hordozzuk az egész Univerzumot, és felelősek is vagyunk érte.
Küzdők a szavakkal, és nem találom a megfelelő hasonlatot. Egyszer csak megszólal az addig szótlan festő, hogy nézzünk ki a műterme ablakán.
– Mit láttok?
– Egy Greenwich Village-i utcát – feleli valaki.
A festő az ablakra ragaszt egy papírlapot, mely eltakarja az egész utcát, aztán egy bicskával kis négyzet alakú lyukat vág rajta.
– És ha valaki ezen néz át, az mit lát?
– Ugyanazt az utcát – feleli egy másik vendég.
A festő több kis lyukat vág a papírba.
– Ahogy itt az összes lyukban ugyanaz az utca van, úgy van bennünk is ugyanaz az Univerzum ‒ mondja.
Az összes jelenlévő megtapsolta a jól megválasztott hasonlatot.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Az édesanya teremtése

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt:
– Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?
– Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az előző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyítson, és legalább hat pár keze legyen.
Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:
– Hat pár?
– Nem a kezek megteremtése a nehéz – mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell.
– Olyan sok?
A jó Isten bólintott. – Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok."
Uram – szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap.
– Sajnos nem tehetem – szólt az Úr , már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.
Az angyal kíváncsian körbe repkedi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: – Túl gyöngéd.
– De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni – szólt az Úr.
– Tud gondolkodni?
– Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes – állította az Úr.
Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.
– Itt van valami ami fölösleges – szólt az angyal.
– Nem fölösleges ott semmi – szólt az Úr , az egy könnycsepp.
– Hát az meg mire jó?
– Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.
– Te egy lángész vagy! – kiáltott fel az angyal.
Finom melankóliával válaszolt az Úr – Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!

Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?

Amikor Isten jobban tudja

Oly sokszor előfordul, hogy vágyaink által hajtva azért imádkozunk, hogy ez vagy az, így és így teljesüljön. De biztos, hogy csak úgy lehetünk boldogok, ahogyan mi megtervezzük, elképzeljük?

– Olajra van szükségem – mondta egy szerzetes, és ültetett egy olajfacsemetét.
– Uram – imádkozott –, esőre van szüksége, hogy érzékeny gyökerei ihassanak és növekedjenek. Küldj gyenge záporokat!
És az Úr küldött gyenge záporokat.
– Uram – imádkozott a szerzetes –, a fámnak napsugárra van szüksége. Küldj napfényt, könyörgöm! És a nap ragyogott, bearanyozva a felhőket, melyekből esőcseppek hullottak.
– Most fagyot adj, Uram, mely megerősíti a fa szöveteit! – kiáltott a szerzetes. És íme, a kis fa ragyogott a fagyban, de estére elpusztult.
Ekkor egy másik szerzetes kereste fel, és elmondta az ő tapasztalatait:
– Én is ültettem egy kicsi fát, és amint látod, gyönyörűen fejlődik. Istenre bíztam a fámat. Ő alkotta, jobban tudja, mire van szüksége, mint egy magamfajta ember. Nem szabtam feltételeket. Nem határoztam meg módokat, és módszereket. "Uram, küldd azt, amire szüksége van – imádkoztam – esőt, napfényt, vihart vagy fagyot! Te alkottad, te tudod."

Isten tudja, hogy önnek mire van szüksége! Mondja el neki az imádságban kéréseit, beszéljen félelmeiről, de tegye le Isten lába elé minden aggodalmát és kérje, hogy alakítsa át kegyelemmé!

Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Szent Ágoston: A Szentháromság titka

Történt egyszer, mikor a tudós Ágoston Észak-Afrikában tartozkódott, a tengerparton sétálva azon töprengett, hogyan tudná megragadni a Szentháromság lényegét.
Séta közben meglátott egy kisgyermeket, aki kagylóhéjjal merte a tenger vizét egy gödörbe, amelyet a tengerpart homokjába ásott.
– Hát, te mit csinálsz? – kérdezte Ágoston a gyermeket.
– Áttöltöm a tengert a gödrömbe – válaszolta teljes komolysággal a gyermek, és folytatta tovább a meregetést.
– Gondolod, sikerülni fog? – kérdezte nevetve a szent – Nézd meg, milyen óriási a tenger, a kagylóhéj és a gödör pedig milyen pici.
– Előbb kész leszek, minthogy Te megfejted, amin gondolkodsz – felelte a gyermek, majd eltűnt.

Ez a kedves történet a Szentháromság titkának felfoghatatlanságára mutat rá.

Hol van a határa a keresztyénségnek?

Egyszer berontott hozzám valaki, feldúlva, gyöngyöző homlokkal, leült mellém és olyan újpesti módon azt kérdezte tőlem:
– Na, most mondja meg tiszteletes úr! Jól ismeri az életemet, gondját viselem a családomnak is, a rokonságomnak is, szétosztom mindenemet, minden időmet, pénzemet; de amikor nagy néha valamire nemet mondok, rögtön számon kérik: Hát milyen keresztyén vagy te? Most tessék megmondani, hol van a határa a keresztyénségnek, a tanítványságomnak? Hol végződik a keresztyénségem, és hol kezdődik a butaságom?
Akkor én csak hebegtem-habogtam valamit. Ma már meg tudom mondani, mert sokat gondolkoztam rajta. Ahol véget ér a keresztyénségünk, tanítványságunk, ott kezdődik az ostobaságunk. Ha arasznyi a keresztyénségünk, akkor rögtön utána már az ostobaságunk kezdődik. Ha nagyobb, akkor „messzebb”. Ha határtalan, akkor sehol sem.

Gyökössy Endre: Homo Christianus, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2002

A Gondviselésről

Di Girolamo Szent Ferenc mindig is misszionárius szeretett volna lenni. 1642-ben született, és Xavéri Szent Ferencről és az ázsiai mártírokról szóló történeteken nőtt föl. Mindenáron csatlakozni szeretett volna hozzájuk, és az evangéliumot hirdetni Japánban és Indiában. Amikor jezsuita elöljárói erre nemet mondtak, moroghatott volna, és otthagyhatta volna az egészet, hogy hétköznapi, beteljesületlen életet éljen.
Ferenc azonban tudta, hogy Isten őt arra hívja, hirdesse az evangéliumot a csökönyös lelkeknek, azokból pedig pont ugyanannyit talál Itáliában, mint Ázsiában.
Így aztán, ahelyett hogy azon búslakodott volna, hogy romba döntötték élete álmát, Ferenc látta, hogy Isten teljesíti vágyait – csak máshogy.
Tettvágyát és lelkesedését nem hűtötte le ez a nápolyi feladat, nem elégedett meg azokkal a lelkekkel, akik véletlenül a plébániája felé jártak. Kiment az utcákra, prédikált a börtönökben, bordélyházakban, kórházakban és kikötőkben…
Egyik éjjel a Szentlélek buzdítására kiment a néptelen utcára, és prédikált, bár senki nem volt ott. Másnap reggel egy utcalány érkezett gyónni, s kiderült: előző éjjel az ablakából hallgatta Ferenc prédikációját, és megérintette az az erő, mellyel Krisztusról beszélt.
Mivel tisztában volt azzal, hogy akiknek prédikálnia kell, valószínűleg nem képesek hosszadalmas beszédek végighallgatására, Ferenc a „minibeszédek” mestere lett, gyakran napi negyven prédikációt is mondott szerte a városban. „Egy bárány, amikor beszél, de egy oroszlán, amikor prédikál” – tartották róla a helyiek.
Negyven éven át tartó szolgálata során több ezer lelket mentett meg – talán még többet, mint ha Ázsiába utazhatott volna misszióba, ahogy eredetileg szerette volna.

Azáltal, hogy elfogadta, ami neki adatott az életben, éppen az a nagy misszionárius lett, aki mindig is szeretett volna lenni.

Kérjük bátran közbenjárását mindazokért, akik küszködnek, mert nem tudják elfogadni azt, ahogy életük alakult.

Magyar Kurír

Szeretni, amit csinálok

Volt egy öreg barátom. A feleségemmel úgy neveztük: a mi kedves mohász barátunk. Európa leghíresebb mohaszakértője volt, egyetemi tanár. Egyszer voltunk a lakásában. Két kicsi szobában laktak a feleségével. Volt egy szép nagy szobájuk is, de ott állványok voltak és az állványokon a világ minden részéből idekerült kis mohacsomók. Mondom: Drága Ádám, erre kell a legszebb szoba? – Azt mondta: persze, a legszebb szoba a moháimé. – De úgy ismerte a mohákat, ahogy Európában senki. Ha a mohatudósok meg akarták állapítani, hogy honnan származik bizonyos fajta, akkor a világ bármelyik sarkából kis mintát küldtek egy budai lakásba. Mert úgy szerette a moháit, hogy két kicsi szobába húzódott inkább össze, azért ismerte Európában a legjobban a mohát.

Fekete Pál barátomat megkértem, csináljon az épülő templomunk számára kilincseket, szép kovácsolt vasat, meg fogókat és egy négyágú gyertyatartót. Pali barátunk mosolyogva mondta (lakatos mester volt): Boldogan, mert én nagyon szeretem a vasat. Aki szereti a vasat, az ismeri és művészi szinten tud vele bánni.

A világ egyik nagy pszichológusa rendkívül eszes fiatalembert vett maga mellé tanársegédnek. Fél év múlva behívta szobájába és azt mondta neki: Kolléga úr, én rendkívül tisztelem és becsülöm a tudását, a legeszesebb kolléga a fiatalok között, de menjen el inkább kutatóorvosnak. Pszichológus ne legyen, mert fél éve figyelem: maga nem szereti az embert, ezért sose fogja megismerni. Ahhoz pedig, hogy valaki pszichológus legyen, először szeretnie kell az embert, hogy ismerhesse.

Addig terjed az ismeretünk bármilyen téren, ameddig a szeretetünk.

Gyökössy Endre: Homo Christianus, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2002

A kőfaragó

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt önmagával és az életével. Egy szép napon, amint mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. „Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység és azt kívánta, hogy bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene ilyen szegény kőfaragó módján tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa és hatalom vette körül, mint amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszerre csak egy pompás gyaloghintót vittek el a háza előtt, benne egy magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!” Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett hintón cipelték és a nép gyűlölte és reszketett tőle, az emberek földig hajoltak előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyú kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. „Milyen hatalmas a nap” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!” Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és a föld közé, így a nap sokat vesztett az erejéből. „Milyen hatalmas ez a viharfelhő” – gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!”
Ezután felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat mindenki kétségbeesésére. Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. „Milyen hatalmas a szél!” – gondolta.
„Bárcsak szél lehetnék!” Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a házak tetejéről, tövestől csavarta ki a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített. Hanem egyszer csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan is igyekezett elfújni, csak állt rendületlenül. Egy hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!” Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.
Ahogyan ott ált egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál?” – kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Nekünk, embereknek, túl kicsi a hitünk! Ha valami rossz ér minket, akkor olyan könnyen feladunk, vagy eldobunk magunktól mindent!
Miért nem bírunk tovább menni az úton? Vajon mi az oka annak, hogy egy-egy csalódás miatt megrekedünk ott ahol vagyunk?!
Nem tudjuk elfogadni a dolgokat, amik megtörténnek, mivel mást akarunk. Abba soha nem gondolunk bele, hogy talán az nem is lenne olyan jó számunkra… És persze mi ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, amik a boldogságról szólnak, és közben elfelejtjük átélni azokat a pillanatokat, amik most, a jelenben történnek meg velünk!

Kavicsok a vízben

Salim, a földhöz ragadt halász a Gangesz partján lakott. Egy sikertelen halászat után bánatosan ment haza és azon gondolkozott, hogy mit is csinálna, ha gazdag lenne.
Egy zacskóba rúgott, amelyben érzése szerint kavicsok voltak. Szórakozottan egyiket a másik után dobálta a vízbe.
– Ha gazdag lennék, vennék magamnak egy házat – és bedobta az első kavicsot.
– Szolgákat is alkalmaznék – és a második kavics is elrepült.
– Bővelkednék minden finomságban – utána a harmadik és a többiek.
Az utolsó kavicsot kezében tartotta, megforgatta ujjai között és látta, hogy drágakőről van szó. Talán álmai gazdagságát dobálta el.

Bruno Ferrero: Több fényt

Köztetek áll az, akit nem ismertek

A Dél-Afrikában járó első fehér emberek meglepődve tapasztalták, hogy lábuk alatt a homokban megcsillanó üvegszemcsék milyen különös fénnyel ragyognak. Kiderült, hogy gyémántmezőkön járnak, csak ezt a kulturálatlan bennszülöttek még nem értékelték. Ezért az európaiak be is tudták őket csapni, összeszedették e csillogó szemcséket, és csecsebecséért, tükrökért megvásárolták tőlük.
A kulturálatlan bennszülöttekhez hasonlítanak azok a keresztények, akik nem értékelik Krisztus áldozatát, a szentmisét, a szentáldozást, hanem minden kifogást emelnek ellene. Amit Keresztelő Szent János a farizeusoknak mondott, az sokszor ránk is áll: „Köztetek áll az, akit nem ismertek” (Jn 1,26).

És csodálkozunk, hogy üres az életünk!

Gyűrű Géza: Hirdesd az evangéliumot. Szentbeszédek „A” évre

Mi az én kincsem?

Egy nap az ördög együtt sétált barátjával. Megláttak egy embert, aki lehajolt, és valamit fölvett a földről.
– Mit talált ez az ember? – kérdezte barátja.
– Az igazság egy részét – hangzott az ördög válasza.
– És ez nem zavar téged? – kérdezősködött tovább a barátja.
– Nem – mondta az ördög – megengedem neki, hogy ebből kizárólagos hitvallást alkosson önmagának.

Ne elégedjünk meg azzal, hogy van keresztlevelünk, hogy a keresztény (rész)igazságok birtokában vagyunk? A kereszténység ne legyen csupán elmélet számunkra!

Anthony de Mello nyomán

Isten léte

Egy férfi egyszer fodrászhoz ment, hogy levágassa a haját. Munka közben a fodrász beszélni kezdett hozzá, s hamar Istennél kötött ki, pontosabban annál, hogy Isten nem létezik. Véleményének igazolására a szokásos érvet hozta elő. Annyi szenvedés, betegség van a világban, miért nem szünteti meg ezeket az Isten? Ha létezne, akkor nem tűrné el, hogy az emberek ennyi nyomorúságot elviseljenek. Közben kimutatott az ablakon, az utca szemközti oldalán, a járdán ülő két koldusra: Nézze csak milyen nyomorúságos az életük! Miért nem ad nekik Isten jobb sorsot? Azért, mert nem is létezik. A sok rossz és baj mind azért van a világban, mert nem létezik Isten, aki megszüntethetné azokat. A férfi türelmesen hallgatta a fodrász mondandóját, tudta, hogy nem sok értelme volna vitázni vele. Amikor a fodrász végzett, megköszönte munkáját, fizetett és elköszönt. Az utcáról még visszalépett és így szólt: „Tudja, a fodrászok nem léteznek. A világon nincs egyetlen fodrász sem.” A fodrász csodálkozva kérdezte: „Hogy mondhat ilyet? Hiszen éppen most vágtam le a haját. Én is egy fodrász vagyok.” De a férfi folytatta: „Márpedig a fodrászok akkor sem léteznek. Nézze csak azokat a koldusokat, milyen ápolatlan és hosszú a hajuk és a szakálluk. Ha léteznének fodrászok, akkor nem volnának ilyenek, és nem volna egyetlen hosszú hajú ember sem a világon.”

Horváth István Sándor

Isten címe

Egyszer egy ember megkérdezte Joshua Ben Karechah rabbit:
– Isten miért egy tüskés bokorból szólt Mózeshez?
A rabbi így válaszolt:
– Ha egy olajfát vagy egy életerős tölgyfát választott volna, ugyanezt a kérdést tennénk fel. Úgy gondolom, Isten azért választott egy csúnya, hasztalan, tüskés bokrot, hogy elmondja nekünk, nincs egyetlen hely sem a Földön, ahol ő nincs jelen.

Bruno Ferrero: Vacsora Mennyországban

Isten mindig megbocsájt

Egy kisfiú a nagyszüleit látogatta meg a farmjukon. Kapott egy csúzlit, hogy azzal játsszon kint az erdőben. Gyakorolt, de soha nem találta el a célpontot. Egy kicsit elkedvetlenedett, és hazafelé indult vacsorára.
Ahogy hazafelé tartott, meglátta a nagymama házi kacsáját. Egy hirtelen ötletre, kilőtte a csúzlit, ami a kacsa fejét találta el és megölte. Megdöbbent és elszomorodott. Rémültében a halott kacsát a farakásba rejtette, amikor észrevette, hogy a nővére őt nézi. Sári látta a teljes történetet, de nem szólt semmit.
Másnap ebéd után a nagymama azt mondta:
– Sári, gyere mosd el az edényeket.
De Sári azt válaszolta:
– Nagymama, Jani azt mondta, hogy ő szeretne segíteni a konyhában.
Majd oda súgta Janinak:
– Emlékszel a kacsára? Ha nem akarod, hogy elmondjam…
Így Jani elmosogatott.
Később a nap folyamán, nagypapa megkérdezte a gyerekeket, hogy van-e kedvük horgászni.
Nagymama azt mondta:
– Sajnálom, de szükségem van Sárira, hogy segítsen elkészíteni a vacsorát.
Sári mosolygott és azt mondta:
– Rendben én mehetek, mert Jani mondta nekem, hogy ő szeretne segíteni.
Majd megint azt suttogta Janinak:
– Emlékszel a kacsára? – Így Sári elment horgászni és Jani maradt segíteni.
Néhány napon keresztül Jani a saját munkáján kívül Sáriét is elvégezte, míg végül nem bírta tovább. Odament a nagymamához és bevallotta, hogy megölte a kacsát.
Nagymama letérdelt, megölelte és azt mondta:
– Kedvesem, tudom. Tudod, az ablakban álltam és láttam mi történt. De mert szeretlek, így megbocsájtottam neked. Csak kíváncsi voltam meddig engeded, hogy Sári rabszolgát csináljon belőled.

Bármit is tett a múltban, Isten az ablakban állt és mindent látott, látta az egész eddigi életét, helytelen tetteit, rosszul megválasztott szavait, gondolatait.
Azt akarja, hogy tudja, Ő szereti Önt és megbocsájt.
A nagyszerű dolog Istennel kapcsolatban, hogy amikor megbocsájtást kérünk,
Ő nem csak megbocsájt, de el is felejti azt.

Ő nem csak megbocsájt, de el is felejti azt.


Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Az ön lámpása mindig világít?

Évekkel ezelőtt egy kis középnyugati városkában egy embernek az volt a dolga, hogy figyelje a vasúti átjárót.
Ha vonat közeledett éjszaka, meg kellett lengetnie egy lámpást, hogy figyelmeztesse a keskeny úton arra járó autósokat a vonat közeledtére, hogy megálljanak, amíg a vonat elhalad.
Egy bizonyos estén szokás szerint arra jött a vonat, és a férfi elfoglalta helyét, hogy figyelmeztesse az arra haladó autókat. Látta is, hogy messziről közeledik egy autó a vasúti sínek felé, így hát elkezdte lengetni lámpását a holdsütötte estében. Az autó csak jött tovább, úgyhogy az ember gyorsabban lengette a lámpást. A vonat már csak másodpercekre volt az átjárótól. A kocsi még csak nem is lassított. A férfi nem hitt a szemének, még erősebben lengette a lámpását. Az autó csak jött tovább.

Már majdnem az átjáróhoz ért, és a vonat éppen áthaladni készült. Újra teljes erejéből meglengette a lámpást, ám az autó teljes sebességgel közeledett. Végül a férfi elugrott az útból, ahogy az autó tovább száguldott, és összeütközött a vonattal. Az autó minden utasa meghalt.
A nyomozás során a bánat sújtotta férfi azt mondogatta a hatóságoknak, hogy ő megpróbálta figyelmeztetni a közeledő járművet, de az nem állt meg.
A nyomozást vezető tiszt így szólt az átjárónál dolgozó férfihez: „Uram, ön meglengette a lámpást, de elfelejtette meggyújtani!”

Jézus arra hívott el bennünket, hogy fények legyünk a világban.
A mi feladatunk elvinni az Evangélium jó hírét, akinek csak tudjuk. De mit sem ér beszélni az embereknek Jézusról, ha a bennünk levő fény nem ég.
Krisztus fénye nélkül kevés hatást gyakorolhatunk.


Laudetur Kiadó - Heti Lélekemelő

Ők a barátaim

‒ Ez a király azért olyan hatalmas, mert egyezséget kötött az ördöggel ‒ mondogatta egy szentfazék az utcán. A fiú ideges lett.
Később egy másik városban hallotta, amint mellette azt mondja egy férfi: ‒ Itt minden föld ugyanazé a birtokosé. Ördögi dolog ez!
Egy nyári estén egy szép nő haladt el mellette.
‒ Ez a lány a Sátánt szolgálja! ‒ kiáltotta felháborodva egy prédikátor.
Ekkor határozta el a fiú, hogy megkeresi az ördögöt.
‒ Azt mondják, maga hatalmassá, gazdaggá és széppé teszi az embereket ‒ mondta neki, amikor rátalált.
‒ Nem úgy van az ‒ felelte az ördög. ‒ Akiket hallottál, azok a barátaim, és engem reklámoznak.

Paulo Coelho: Mint az áradó folyó

Jónak lenni

Cliflf Richard, a neves énekes Krisztus szavait idézi: „Ti vagytok a fold sója” (Mt 5,13). Ilyenkor mindig eszembe jut egy diák, aki tragikus baleset áldozata lett. Nem ismertem őt személyesen, de hallottam, hogy halála után tanárai és osz¬tálytársai egy kis emlékművet állítottak neki a következő felirattal: „Amikor velünk voltál, könnyebb volt jónak lenni” (Te, én és Jézus, 180).

Gyűrű Géza: Hirdesd az evangéliumot. Szentbeszédek „A” évre

Akinek kincs van a birtokában

Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó. Egyik nap jött egy kisfiú.
– Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?
– Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket – válaszolta a tenyésztő.
Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak.
Teli voltak élettel, vidámsággal csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást. De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született. Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott:
– Őt kérem!
– Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani. Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod– reagált rá a tenyésztő. Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig. A tenyésztő döbbenten látta, hogy lábprotézise van. Szóhoz sem jutott.
– Bácsi kérem, hadd vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! – fakadt ki magából a kisfiú. Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette.
– Mennyit kell fizetnem, bácsi? – kérdezte kíváncsian a kisfiú.
– Neked adom ingyen! Ugyanis a szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, légy vele boldog!

A kisfiú látta, hogy a kutya tökéletes társ lesz számára és jól meg fogják érteni egymást.

A világon sok embernek van szüksége olyan társra, barátra, aki megérti őt. Ha Önnek van ilyen barátja, társa, adjon hálát érte, becsülje meg. Nagy kincs!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Ez a ház a tiéd

Az ácsmester úgy gondolta, életében eleget dolgozott már, ideje volna nyugdíjba mennie és pihennie. Döntését bejelentette a főnökének, aki szomorúan vette ezt tudomásul, hiszen legtapasztaltabb szakemberét veszíti így el. A főnök annyit kért, hogy még egy utolsó ház építésében vegyen részt az ács, aki kissé kelletlenül, de beleegyezett. Ezen az utolsó házon bizony meglátszott, hogy nem adta bele minden tudását, a gondolatai már a pihenés, a nyugdíjas évek körül forogtak. A munka lassan készült, meglehetősen gyenge minőségben. Tudta, látta ezt az ács is, de már nem törődött vele. Amikor végre elkészült a tető és a ház, a főnöke is kijött az építkezés helyszínére. Odaadta a ház kulcsait a mesternek és ezt mondta neki:
– Ez a ház a cégünk ajándéka a sok évtizedes munkádért. Ez a ház a tiéd.
Az ácsmester értetlenül vette át a kulcsokat és magában morgolódott: „Ha ezt tudom, egészen másképp dolgoztam volna ezen a házon.”

Vannak helyzetek, amikor már nincs visszaút. Nem lehet elölről kezdeni a dolgokat. Utólag az ember bánja a dolgot, másként csinálna sok mindent, de változtatni utólag már nem lehet.

Horváth István Sándor

Család

Valamikor a 20. század elején történt, hogy az amerikai nagyvárosban, New York-ban eltűnt egy fiatal lány, pontosabban egy családi vita után elhagyta a szüleit. Édesanyja és édesapja hiába várta vissza heteken és hónapokon keresztül, a lányuk nem jelentkezett, nem jött vissza. Ekkor többen tanácsolták nekik, hogy a lány arcképét függesszék ki mindenfelé a városban, hátha valaki felismeri és segíthet a szülőknek. A szülők napokig gondolkoztak az ötleten, aztán mégis máshogy döntöttek. Nem függesztették ki a lányuk arcképét, hanem elmentek egy fényképészhez másik két gyermekükkel együtt és készíttettek magukról egy képet. Ezt a családi képet, amelyről hiányzott eltűnt lányuk, aztán kiragasztották a városban sokfelé, azzal a mondattal, hogy továbbra is szeretik lányukat, hiányzik a családból. A lány, aki egyébként nem hagyta el a várost, lépten-nyomon találkozott csonka családjának képével és néhány nap múlva visszatért hozzájuk.

Horváth István Sándor

Péter, a katona

Egy kemény és bátor férfi, akit Péternek hívtak, úgy döntött, hivatásos katona lesz. Jól harcolt a szakállas puskával és a karddal, és a legnagyobb csatákban is részt vett. Egyszer azonban halálos sérülést szenvedett.
Még azon a napon a Mennyország kapujához érkezett. Erőteljesen kopogott. Szent Péter sietve nyitott ajtót.
– Be akarok lépni a Mennyországba! Nézzétek, mennyi kitüntetést szereztem! Szerénységet félretéve, én vagyok a legjobb. Még meg is haltam a hazámért. Úgy gondolom, hogy kiérdemeltem a Mennyországot.
– Látom, látom – dünnyögte Szent Péter – a te neved a legszebb, nincs kétség. De először meg kell néznem a nyilvántartásomat.
Levett egy hatalmas könyvet a polcról és lassan olvasni kezdte. Minden, amit a katona tett, le volt írva abban a könyvben. De ahogy haladt az olvasásban, Szent Péter a fejét rázta és morgolódott:
– Hát… hát…
Annak alapján, ami a nagy könyvbe volt írva, és a Mennyországba jutás szabályai alapján, Szent Péter bizony nem hagyhatta belépni a katonát.
De mit tehetett?
Szent Péter segítségül hívta Szent Mihályt, a kardot és fegyverzetet viselő arkangyalt, aki megértő lehetett volna emberi kollégájával.
– Na nem, nem – kiáltott Szent Mihály nem szegheted meg a szabályokat! Ez a katona semmiképp sem léphet be a Mennyországba. El kell zavarnod!
Akkor Szent Péter összehívta a legjóságosabb szenteket, akiket csak talált. De nem volt mit tenni. Gondolkodás nélkül Jézushoz ment, és mesélni kezdte a katona történetét.
Ebben a pillanatban leírhatatlan lárma hallatszott. Fújtató, haragos ördögi szelek süvítettek a Mennyországba vezető lépcső fokain.
– Állj, állj! – ordítottak az ördögök, hegyes vasvilláikat rázva. – Ez a katona nem a Mennyországba való. Ez a katona a miénk!
Szegény Péter katona szénája meglehetősen rosszul állt. Egy piros ördög megszurkálta a vasvillával és vigyorogva megjegyezte:
– Itt van, aki mindig azt mondta: „az ördög vigye!”

De ebben a pillanatban Jézus oldalán feltűnt egy szép Asszony. Mária volt az. Egy nagy aranykönyvet tartott a kezében, amit átadott Jézusnak. Jézus megfogta a könyvet. Sokszáz oldalas könyv volt, melynek minden lapja tele volt írva. Jézus olvasni kezdte. Csak olvasott, olvasott és olvasott. A végén Mária felé fordult s meghajolt. Ez volt a jel. Péter katona beléphetett a Mennyországba. Maga Mária fogta kézen és vezette be.
Az ördögök dühöngve a pokol felé vették az irányt, s így elégedetlenkedtek:
– Mária tönkretesz minket! Mindig ellopja a hozzánk tartozó lelkeket. Ha így haladunk, munkanélküliek leszünk.

Szent Péter ezek után nagyon kíváncsi lett, hogy mi lehetett abba az aranykönyvbe írva, amit Mária elolvastatott Jézussal. így, amikor senki nem figyelt, Szent Péter óvatosan közelebb ment a könyvhöz és kinyitotta. Minden oldal tele volt Üdvözlégy Mária imákkal. Ezernyi Üdvözlégy Mária. Ez volt az egyetlen imádság, amit ez a kemény katona ismert, és ahányszor ezt mormolta, a Szűzanya feljegyezte azt az ő nagy aranykönyvébe.

És pont ezek az imák nyitották meg a Mennyország kapuját Péter katona előtt.

Mert az Üdvözlégy Mária nem más, mint egy szeretetteljes és gyöngéd kérés: „Anya, segíts nekem!”

Bruno Ferrero: Vacsora a Mennyországban

„A nyolcadik nap”

Másnap az Úr visszament, hogy szemrevételezze a Művet, amelyet alkotott. S akadt még néhány tennivaló itt-ott.
Szép kövek hevertek a folyók ártereiben, szürkék, zöldek, pettyesek. De a föld alatt csak megtört, szétlapított köveket lehetett volna találni. Isten megérintette ezeket a köveket, és belőlük születtek a gyémántok, a smaragdok és a többi milliónyi drágakő ott lenn a mélyben.
Az Úr megnézte a virágokat, az egyik szebb volt, mint a másik.
– Valami hiányzik – gondolta. Szellőt fújt rájuk, és íme, a virágok illatosak lettek.
Egy szürke, szomorú madár repült a kezére. Isten rittyentett neki valamit. És a csalogány trillázni kezdett.
Mondott valamit az égnek és az ég elvörösödött örömé¬ben. Így született a ragyogó napkelte és aranyló napnyugta.
De az Úr mit suttoghatott az ember fülébe, hogy em¬ber legyen? Azon a réges-régi napon azt suttogta az ember fülébe: „Szeretlek”.
A drágakövek ragyognak, mert ragyogásra teremtette őket az Isten. A virágok illatoznak, mert arra teremtette őket Isten. A madarak énekelnek, mert éneklésre teremtette őket Isten…

Az embert szeretetre teremtette Isten!
Vajon mi valóban szeretetben élünk?

Bruno Ferrero

Önközpontúság

Valakinek megbetegedett a gyereke, hirtelen, egyik napról a másikra elveszítette a látását, kezdett bénulni a nyelve. Az apa, a jómódú, sokat kereső ember megrettent, megrémült; kórházról-kórházra szaladt, de minden orvos elhárította az egyre sürgetőbbé váló beavatkozást. Meg is mondták, egyetlen professzor van Magyarországon, aki ezt a műtétet vállalni merné, de ez az öreg professzor éppen a Dunakanyarban pihen.
A férfi fogta magát, és egy degeszre tömött pénzes borítékkal leautózott hozzá. Hamar megtalálta a professzor villáját; a nagy kert közepén szőlőt kötözgetett egy öreg: bozontos, borostás ember, kopott munkásnadrágban, mezítláb, szandálban. Bekiáltott:
– Halló öregem, engedjen be a profhoz!
Az idős férfi pár lépést tett a kertkapu felé, aztán megkérdezte:
– Mit óhajtanak?
– Hallottam, hogy egész tehetséges még az öreg, meg kellene műteni a fiamat. Tudom, hogy szabadságon van, de biztos vagyok benne, hogy az én pénzemnek nem tud ellenállni! Még sose fordult elő, hogy akit kellett, azt az embert ne tudtam volna a szolgálatomba állítani!
Erre az öreg még egy lépést tett a kertkapu felé, alaposan belenézett ennek az elbizakodott, öntelt embernek az arcába, aztán szó nélkül sarkon fordult és elindult befelé a házba. A férfi utánakiabált, hogy „Álljon meg, álljon meg, engedjen be a professzor úrhoz, én nem magával akarok tárgyalni!”
Arra ment az egyik szomszéd, a kiabálásra megállt mögötte és megjegyezte:
– Mit kiabál? Hiszen a professzor úr megy ott.

Gyökössy Endre: Homo Christianus, Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2002

Ölelés

Egy leánynak elege volt már mindenből. Sok és nehéz feladat, sok nehézsége volt barátnőjével is… Édesanyja magyarázatokkal látta el, bátorította és útbaigazította. A leány még szomorúbb lett. Édesanyja szemébe nézett és így szólt:
– Mama, miért nem ölelsz meg, és miért nem szorítasz magadhoz úgy, mint amikor kicsi voltam? Ez többet érne bármilyen jó tanácsnál!
Átölelték egymást és a rosszkedv elszállt.

Sokszor elég lenne, ha megölelnénk egymást…

Gyűrű Géza: Mit üzen Isten?

Amikor a tégla visszaüt

Volt egyszer egy ember, aki egy téglával a kezében járta a világot. Elhatározta, hogy valahányszor feldühíti valaki, jól megdobja a téglával. A módszer ugyan kissé erőszakos, de hatékonynak tűnik, nem?
Történt egyszer, hogy találkozott egy nagyon fölényes barátjával, aki pökhendien beszélt vele. Elhatározásához híven emberünk fogta téglát, és hozzávágta. Nem emlékszem, eltalálta-e vagy sem. Ámde ezek után nagyon macerásnak tartotta, hogy mindig menni kell, hogy fölvegye a téglát. Elhatározta, hogy tökéletesíteni fogja a „Téglás Önvédelmi Szisztémát”, ahogy ő nevezte.
Méteres hosszúságú kötélre erősítette a téglát, és úgy ment ki az utcára. Ennek köszönhetően a tégla nem megy túl távol tőle, gondolta, ám rájött, hogy az új módszerrel is hamar meggyűlik a baja: egyrészt az ellenszenve tárgyát képező személynek egyméternyire kell állnia tőle, másrészt ha eldobja a téglát, vigyáznia kell, nehogy elengedje a kötelet, ami ráadásul sokszor összegabalyodik, csomó lesz rajta, és megint csak fáradsággal jár, hogy kibogozza.
Akkor emberünk kieszelte a „III. számú Téglás Önvédelmi Szisztémát”. A tégla maradt, ám kötél helyett ezúttal rugó került a rendszerbe. Most aztán többször is el lehet dobni a téglát, mert majd magától visszajön – gondolta az emberünk. Ahogy kilépett az utcára, és elszenvedte az első sérelmét, eldobta a téglát.
De elvétette a célt, mert ahogy működésbe lépett a rugó, a tégla visszajött, és pontosan fejen találta az emberünket. Megint tett egy kísérletet, és újból eltalálta a tégla, mert rosszul mérte föl a távolságot. A harmadik dobás azért nem sikerült, mert túl korán hajította el a téglát.

Sohasem derült ki, miért nem dobott meg ezután senkit a téglájával: talán a kapott ütések miatt, vagy talán azért, mert megváltozott a hangulata.
Minden dobás célpontja saját maga lett.
A megbocsátás nem annyira azt az embert gyógyítja, akinek megbocsátanak, mint inkább azt, aki gyakorolja. Ugyanígy, ha valaki nem tud megbocsátani, nem annak árt, aki megbántotta, hanem saját magának.


Ne legyen haragtartó! Bocsásson meg másoknak, ezzel saját magán is segít!

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

A kövek gyémánttá válhatnak

Volt egyszer egy Jimmy nevű fiú, aki séta közben talált egy kőrakás tetején egy varázslámpást. Jimmy azt gondolta magában: „Talán, ha megdörzsölöm ezt a lámpást, megjelenik egy dzsinn, és teljesíti három kívánságomat!". Meg is próbálta, és láss csudát! Megjelent egy dzsinn. Jimmy nagyon izgatott lett, és hármat akart kívánni a dzsinntől. Ám a dzsinn így szólt: „Én nem olyan fajta dzsinn vagyok.
Én tanácsot adok."
„Ó – szólt Jimmy – akkor adj tanácsot!"
„Szedj össze annyi követ, amennyit csak elbírsz, és vidd haza!" – szólt a dzsinn, majd rögtön el is tűnt.
„Ez butaság – mondta Jimmy. Hosszú az út, és ezek a kövek nehezek. Nem szedem fel őket!" – egy kisebb követ azért felvett, és a zsebébe dugta.

Amikor végül hazaért, Jimmy levetette piszkos ruháit. Anyja végignézte a zsebeit, és rátalált a kőre. Miután közelről megnézte, megkérdezte Jimmy–t, hol találta a követ. Jimmy így felelt: „Ó, valami buta dzsinn azt mondta, vegyek fel egy csomót belőle, de én csak ezt az egyet hoztam el."
„Jimmy! – kiáltott az anyja. Ez nem kő. Ez egy óriási gyémánt! Több ezer dollárt ér!"
Sajnos, Jimmy soha többet nem találta meg azt a kőrakást.

Sok dolog van az életben, ami kőnek tűnik, de valójában gyémánt. Krisztus követése is ilyen. Amikor Jézust szolgáljuk, sok minden látszólag nem éri meg a sok fáradságot és időt. Néha nehéz Krisztusnak engedelmeskedni, és esetleg még szenvedéssel és fájdalommal is jár. De megéri. Nemcsak most áld meg Isten bennünket, hanem egy napon – amikor meglátjuk Jézust – ezek a kövek mennyei koronánk gyémántjaivá válnak.

Laudetur Kiadó – Heti Lélekemelő

Hogyan kezdj a munkához

Jehudi Menuhinról írják: ő, a világ egyik legnagyobb hegedűművésze, csak kiváltságos nagy tehetségeket tanít hegedülni. Egyszer elárulta valakinek, mi alapján válogatja meg, kit vállal el és kit nem: megfigyeli, hogyan veszi ki tokjából a hegedűjét. Aki úgy veszi ki, mint egy szerszámot, azt nem vállalja. Mert ő tudja, hogy aki nem szereti a hegedűt, az nem ismeri meg soha ezt a csodálatos hangszert.

Híd az emberek között

Valahol a Csendes-óceán egyik szigetén, egy lepratelepen, egyedülálló történet játszódott le nap, mint nap. Lábon járó holttestek, kétségbeesett, dühös és fájdalmasan megcsonkított emberek voltak az egész szigeten.
A nagy nyomorúságban még élt egy idős férfi, aki a megpróbáltatások ellenére meglepően nyugodt tekintetű volt és sokat mosolygott. Testi fájdalmai olyan nagyon voltak mint a többi szerencsétlen leprásnak, mégis ragaszkodott az élethez. Nem esett soha kétségbe és gyengéden segített mindenkit a környezetében. Mindenkiben feltört a kíváncsiság: mi lehet az oka, hogy ebben a pokolban egy valaki a sok közül olyan erős és derűs. Talán nem érezte a fájdalmat vagy már hozzászokott? Ez nem valószínű.
Az történt, hogy az idős ember mindennap pirkadatkor odavánszorgott a lepratelepet körülvevő kerítéshez, egy megszokott helyen leült és várakozott. Nem a napfelkeltét szemlélte és nem is a Csendes-óceán szigetének szépségét. Megvárta, amíg a kerítés másik oldalán megjelent egy asszony, ő is idős, mint a férfi. Arcán a ráncok kisimultak és szeme tele volt gyengédséggel. Az asszony nem szólt semmit sem. Titkos üzenetet adott le csendben és tapintatosan: egy mosolyt.
A férfi megértette a mosoly mondanivalóját és ő is mosollyal válaszolt. A néma társalgás rövid ideig tartott. Az öreg ember felállt és visszaballagott a barakkok felé. Ez így ment minden reggel. Olyan volt, mint egy mindennapi áldozás.
A leprást a női mosoly éltette, megerősítette és egy nap terhét könnyűvé tette. A másnapi találkozóig abból élt, amit hajnalban adott neki az a mosoly.
Az a tovasiető nő nem volt más, mint az öreg leprás felesége.
Így beszélt róla: – Mielőtt ide kerültem, titokban ápolt, minden elérhető gyógyszerrel. Egy javasasszony valami kenőcsöt is adott neki. Azzal bekente az arcomat minden nap. Mégis minden hiába volt. A hatóság nem sokat teketóriázott és egyszerűen ide hoztak a leprások közé. Ő még ide is követett. Amikor minden reggel meglátom, tőle tudom meg, hogy még élek és őszintén mondom, csak az ő kedvéért élek.

A mosoly híd az emberek között. A mosoly bearanyozhatja a napunkat.
Annak is jó, aki adja és annak is, aki kapja. Biztosan valaki várja a mai napon az ön mosolyát is. Mosolyogva köszöntse ismerősét, szomszádját, mindenkit, akivel csak találkozik.
Ha belép egy templomba és megnyitja a szívét a mélységes csöndben, észre veheti, hogy először Isten mosolyával találkozik.

Laudetur Kiadó Heti Lélekemelő

IRODáK

Plébániai iroda nyitvatártási ideje:

hétfő-péntek: 08:00 - 12:00
hétfő és csütörtök: 17:00 - 19:00

Főesperesi iroda nyitvatártási ideje:

hétfő-péntek: 08:00 - 13:00

ELéRHETőSéGEINK

Parohia Romano Catolică Nr. 1 Carei
Str. 1 Decembrie 1918, nr. 54
RO-445100 Carei

Tel/Fax:+40 261 862 149
Mobil: +40 771 141 986 Email:

plebania@kalazanci.ro

INTéZMéNYüNK

Parohia Romano Catolică Nr. 1 Carei

COD FISCAL 8024129

COD IBAN:
RO96 RNCB 0222 0969 7469 0001
BCR CAREI